egy Elias Canettitől kölcsön vett terminussal. Ez egyfajta alkati affinitás is, mondja Kemény, őt többnyire veszteségérzettel tölti el, hogy elmúlnak a dolgok, és gyanakvással tekint az újra, mert nincs meggyőződve arról, hogy minőségileg jobbat hoz, mint a régi volt. Ugyanakkor nem akar be- és elzárkózni, szeretne megőrizni magában egyfajta fiatalosságot, kívülállást, vidámságot.

 

Talán ez utóbbi hajlamának tudható be, hogy gyerekkorában – bár a családban szinte mindenki írt – nem rajongott a versekért, a kötelező tananyag részének tekintette. Aztán kilencévesen megírta élete első két versét – majd évekig hanyagolta ismét a versírást. Mikor tizenévesen újra írni kezdett, a szövegek sokáig fiókban maradtak, nem küldte el a különböző szerkesztőségekbe, mert félt a kudarctól, a visszautasítástól. Tizenhét éves volt, amikor – 1979-ben – elküldte a sárvári diákpályázatra a verseit, köztük a műfaji kikötések miatt egy szonettel és egy Balassi-strófában írt költeménnyel (állítása szerint bűnrosszak voltak). 

 

 

 

Azóta ő maga is tagja lett a sárvári találkozó előzsűrijének – ahová az egész Kárpát-medencéből érkeznek kéziratok –, ez alól kivételt képeznek azok az évek, amikor a saját lányai is pályáztak. Húszéves korában írta az első olyan verset, amellyel maradéktalanul meg volt elégedve – úgy gondolta ugyanis, hogy 

egy olyan verssel, mint József Attila Tiszta szívvel című költeménye. Első kötetével mázlija volt, mert a rendszerváltás előtt nehezebb volt kiadási lehetőséghez jutni: az ELTÉ-nek volt egy sorozata, amelyben néhány kötet jelent meg csupán, köztük az övé is.

 

A szonettre (és a kötött formákra) visszatérve: Kemény nem hisz abban, hogy létezik „helyes” költészeteszmény, és úgy látja, a magyar nyelv, agglutináló mivoltából kifolyólag, mindig is alkalmas volt a rímelésre, a kötött forma ezért mindig népszerű a költészetünkben. Ez nem minden kultúrában és nyelvben van így, ráadásul a szabadverseket könnyebb fordítani: Kalász Orsolya, aki németre fordítja a műveit, mindig bosszankodik, ha rímes verset ír, mert azt nehezebb átültetni. 

bármit lehet írni, függetlenül a kánonoktól. A magyar irodalomban a 90-es évekre kialakult az a nézet, hogy a korábbi, megcsontosodott, népies-marxista-szocreál költészeti nyelvet el kell felejteni, mindenhez iróniával kell viszonyulni, ki kell dobni a pátoszt és a tragikumot – és végső soron mindenen röhögni kell. De ez ugyanúgy megmerevedett és kánonná vált, mint a korábbi stíluseszmények. Mára fordulat állt be a közéleti költészet megítélésében is, nem függetlenül a 2010-es politikai változásoktól: az iróniát abszolutizáló felfogás még cikinek tartotta a politikai tematikát, aztán hirtelen mindenki elkezdett közéleti verseket írni, és kiderült, hogy korábban is számos ilyen témájú vers született, csak az irodalmi köztudat ezt figyelmen kívül hagyta. A politikai költészet divattá vált, és ez azért sem közömbös Kemény István számára, mert a lavinát – szándékától függetlenül – ő maga indította el, Búcsúlevél című költeményével (amelyet viszont juszt sem hajlandó felolvasni).

 

 

 

Nincs ugyan köze az erdélyi Kemény-famíliához, de 

’89 tavaszán járt itt először – írótársa, Kun Árpád „rángatta” el –, de még abban az évben négyszer tért vissza. Régenbe járogatott, aztán jóbarátja, Bartis Attila vitte el Gyergyószárhegyre, ahol tábort rendeztek fiatal irodalomkedvelőknek, később Kolozsváron folytatták a találkozásokat – és azóta is rendszeresen visszajár.

 

Mint a mellékelt ábra mutatja: néha ma is megáll egy-egy szóra a kolozsvári kávéházakban.