Románia: harcos vagy jobbágy?

Nagyon nehezen tudjuk elfogadni, hogy – továbbra is – a bolygó nagyhatalmú szereplői által maguknak követelt térségek közötti, nyíltan soha el nem ismert térségeket elválasztó határvonal mentén helyezkedünk el (többé-kevésbé törékeny egyensúlyban).

Még nehezebben tudjuk elfogadni, hogy egy olyan tengelyként működő térség részévé válhatunk, amely körül erőszakosan felsorakozhatnak majd azok a civilizációs vektorok, melyek a történelem folyamán már többször kerültek heveny konfliktusba egymással és most is arra készülnek, hogy minél többet megszerezzenek a világ ezen részét magába foglaló hatalmi felosztásból (is).

Végül annál inkább nehéz elfogadnunk azt a tézist, hogy a civilizációknak ezzel az ütközésével párhuzamosan elindul a hatalmi és befolyási övezetek átalakításának nagyszabású projektje, melynek során az európai építmény, belső biztonsági és védelmi architektúrájával egyetemben, új alapokra kerül. Mint ahogy az a vágya is, hogy megvédje vagy sem azt, amit most – költői módon – az EU és a NATO „közeli és távoli érdekövezeteinek” neveznek.

Mindenesetre ez az egész vita, a Brüsszelben és más, igazán számító (és a jövendőbeli konstrukcióban a központi maghoz tartozni akaró) fővárosokban zajló minden eddig megbeszélés annak az alapkoncepciónak a – jelenlegi adatokkal történő – frissítéséből indul ki, melyet Samuel Huntington fogalmazott meg a Civilizációk összecsapásában, a Foreign Affairs folyóiratban 1993-ban megjelent cikkében:

„Európa ideológiai megosztottságának megszűnésével egyidejűleg a kontinensen megjelentek

a kulturális megosztottságok,

egyrészt a Nyugat kereszténysége, másrészt az ortodox kereszténység és az iszlám között. Ahogy azt William Wallace felvetette, az 1500-as lehet Európa legfontosabb törésvonala: a nyugati kereszténység keleti határvonala. Olyan demarkációs vonalról van szó, mely most Finnország és Oroszország, a balti országok és Oroszország között húzódik, áthalad Fehéroroszország és Ukrajna területén, elválasztva Ukrajna inkább katolikus nyugati részét az ortodox keleti résztől, továbbhaladva elkülöníti Erdélyt Románia többi részétől, aztán pontosan a most Horvátországot és Szlovéniát Jugoszlávia többi részétől elválasztó vonal mentén halad át Jugoszlávián. A Balkán szintjén, természetesen, ez a vonal egybeesik a Habsburg- és az oszmán birodalom történelmi határával.

Az ettől a vonaltól északra és nyugatra található népek protestánsok és katolikusok; közös tapasztalatokkal rendelkeznek az európai történelem szintjén – feudalizmus, reneszánsz, reformáció, felvilágosodás, francia forradalom, ipari forradalom; gazdasági szempontból általában véve jobban állnak a keletieknél és elképzelhető, hogy megpróbálnak nagyobb szerepet játszani egy közös európai gazdasági térség és a demokratikus politikai rendszerek megszilárdításában. Az ettől a vonaltól keletre és délre lévő népek ortodoxok vagy muzulmánok; történelmileg az oszmán, vagy a cári birodalomhoz tartoztak és kisebb mértékben érintette őket az Európa nyugati felét átalakító események; gazdaságilag kevésbé fejlettek és úgy tűnik, kevésbé képesek demokratikus politikai rendszereket kialakítani.”

Ezeket a kijelentéseket a közelmúltig rendkívül érdekeseknek, gondolkodási iskolákat és nagyon izgalmas, jövőkutató geopolitikai elemzéseket végző munkacsoportokat ihletőeknek tartották. De azt mondták, a vasfüggöny összeomlása utáni valóságból született történelmi helyzet, vagyis az EU és a NATO párban zajló fejlődése érvénytelenítette őket. Ha még emlékeznek rá, nagyon sokat használták – főleg a volt Jugoszláviában zajló háborúk tragikus epizódja során – azt az elvet, hogy ez volt az egyetlen megoldás, nevezetesen a kettős bővítési folyamat, melyben a gazdasági jólét megteremtése egyensúlyozta volna ki a politikai helyzetet. Véglegesen elsimítva minden etnikai és vallási alapú konfliktus, intolerancia és évszázados gyűlölködés forrását. Még azzal is megpróbálkoztak, hogy nevetségessé tegyék azokat az elméleteket, melyek szerint felvethető lenne a kelet–nyugat és/vagy észak–dél „törésvonalak” létezése.

Lehetséges? Valós?

Egyáltalán nem, mondják azok, akik a klasszikus Kelet/Nyugat és Észak/Dél tengelyeket továbbra is meghatározó jelenlegi nagy különbségekkel érvelnek, miközben – szerintük – a kontinensünk körül ívelő, nagyon robbanékony övezetek jelentenek azonnali veszélyt.

Az a nagy gond, hogy jelenleg vitathatatlanul létezik egy ilyenfajta nyomás, melyet egyrészt az Iszlám Állam exponenciálisan növekvő ereje által hirdetett fundamentalista iszlám agresszivitása, másrészt a hajdanán az Oszmán Birodalomhoz tartozott térségek folyamatos visszaszerzése gerjeszt, amiről Erdogan Törökországa álmodozik. De keleten is egyre nyilvánvalóbb az a próbálkozás, hogy Putyin Eurázsiai Uniója minél jobban megközelítse a hajdani Szovjetunió hatalmát, presztízsét és befolyási övezetek ellenőrzésére vonatkozó képességét.

Ebben a kontextusban zajlik a háttérben egy néma, de nagy intenzitású és az európai térségen is túlnyúlható következményekkel járó csata: egyrészt a keresztény egyház lehetséges újraegyesüléséről szóló vita felelevenítése, másrészt, kevésbé ambiciózus, de szintén érdekes módon, az összes önálló ortodox egyház (14 van), főleg a konstantinápolyi és a moszkvai pátriárkia, az ortodox két nagy befolyási és hatalmi pólusának újraegyesülésének lehetősége.

Ez utóbbi vita jövőre fog lezajlani, a konstantinápolyi pánortodox zsinat keretében, amikor a politikai elemzők arra számítanak, hogy kiderül, képesek-e túllépni az ortodox egyházak a számos és nagyon is világias nézeteltéréseiken és történelmi hiúságaikon, vagy sem, és tudnak-e közös álláspontot kialakítani azokról a dokumentumokról, melyek előkészítő tárgyalásai a végső szakaszukban vannak. (A legutóbbi összejövetel Svájcban volt, ahol a a Román Ortodox Egyházat Nifon Târgovişte-i metropolita és Viorel Ioniţă érsek képviselte.)

Igazodva a modern társadalom menetéhez és elsődlegességeihez, mindenekelőtt doktrínai egységet bizonyítva a lényeges témákban. Erre a fontos lépésre nagy reménységgel utaltak a pápa és a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka közötti tavalyi összejöveteleken, de egyben motivációja is volt Putyin (legalábbis kétséges eredményeket hozó) vatikáni látogatásának, de annak is, hogy Ferenc pápa elfogadta Johannis elnök meghívását Romániába.

Érdekesnek tartom, hogy néhány hónapja vannak olyan elemzői csoportok, melyek kizárólag erre a kérdésre összpontosítanak. Egy olyan folyamat alakulását figyelik, mely lényegesen

megváltoztathatja az európai stratégiai környezetet.

Talán még ezen is túl, ha az ökumenikus gondolatot ki lehet terjeszteni egy olyan társadalmi fejlődési típus felé, melyet egyesek még mindig szeretnének elérni egy identitárius fogódzókat kereső Európa számára.

De ez a vita semmilyen módon nem tükröződik a román közéletben, még a Román Ortodox Egyház nyilvánosságnak szánt üzeneteiben sem, és így egyáltalán nem ismert a közvélemény előtt, a politikusok pedig nem foglalkoznak vele.

Kár, mert még mindig úgy hiszem, hogy nemcsak elméletileg vagyunk alkotórészei az európai értékek térségének. Ugyanakkor stratégiai érve lehetne egy olyan ortodoxiának, mely értékként és a túlélés fegyvereként is működött. Lehet, hogy a mai, vagy holnapi, vagy a jövőben valamikor felbukkanó vezetőinknek meg kellene tanulniuk – politikailag – felhasználni a nemzeti érték melletti érvként, éppen azért, mert velünk együtt létezik abban a tengelyként működő térben, ahol a holnapi konfliktusokra sor kerülhet. Nézzék meg még egyszer a holnapi világ nagy robbanásait generáló források térképét, mely térképen a brüsszeli elemzői csoportok egyike különféle lehetséges forgatókönyveket dolgozott ki.

Nézzék meg, hogy Románia itt az utolsó stabilitási övezetként szerepel kelet és Fekete-tenger felé… abban a térségben, melyért most nagyon sokan harcolnak (a keleti, az anatóliai térség, illetve a moszkvai, a nyugati térség felől) még akkor is, ha ez a csata távolinak és az állandó és erőszakos cirkuszunk által elhomályosítottnak tűnt.

De ez a vita létfontosságú, még ha nem is érdekli a romániai elitet: a Nagy Változás játékában, a mostaniban, fontos, ha egy ország meg tudja mutatni, mennyire, hogyan és milyen eszközökkel tud hozzájárulni egy olyan új övezet létrehozásához, mely a jövőbeni Európa ellenállási (és túlélési) idegközpontja. Milyen előnyünk származhat ebből? Felkészültek-e a jelenlegi vezetőink a válaszra?

Törésvonalon lenni – 

mondják a nagy politikai vezetőknek szánt igazi iskolák – ennek megfelelő kockázatokat, de lehetőségeket is jelent. Egyetlen feltétellel: ha képes vagy meglátni azokat. Különben, passzívan és közömbösen, határvidéki állomási szerepben is maradhatsz. A politikában semmi sem lehet tragikusabb annál, mint amikor a kancelláriák titkos emlékezetében kialakul és állandósul egy ilyen státusz: egy határvidéki állomásként létező ország, amelyen a világ vezetői megállás nélkül hajtanak át.

Figyeljünk oda, hogy mi akarunk lenni és mivé akarunk válni a Nagy Változás pillanatában. Figyeljünk oda, ha lehet, hogy miként játsszuk ki a kártyáinkat!