Majdnem minden színháznak megvan a maga fesztiválja, némelyiknek nem is egy. A Temesvári Csiky Gergely Színház a határok közelségét, a régió sokszínűségét és a multikulturalizmust hívta maga mellé, amikor az első találkozót megszervezték. Az évek során a TESZT a régió egyik legfontosabb színházi fóruma lett, ahol megfér egymás mellett a nemzeti színházak előadása és a kísérletező társulatok produkciója, ahol alkotók találkoznak, ahol következő évadok együttműködéseit alapozzák meg.

 

A közönség pedig betekinthet ezekbe a műhelyekbe, az előadásokat követő beszélgetések (Upor László irányításának köszönhetően) legalább annyira izgalmasak a kívülállók számára, mint azok számára, akik színhat csinálnak, arról írnak, arról gondolkodnak.

 

 

 

A TESZT-en nem osztanak díjakat, viszont a szervezők, Gálovits Zoltán művészeti igazgatóval az élen, válogatnak az évad kínálatából. A legfőbb kritérium az előadás színvonala és a régió lefedettsége: a magyar, román, szerb, horvát, bolgár társulatok legizgalmasabb produkcióit lehet megtekinteni. 

 

A találkozó temeatikája pedig, a nézőtérről úgy tűnik, automatikusan körvonalazódik. Volt év, amikor a test, a mozgásszínház került fókuszpontba. Az idei, egyben nyolcadik kiadáson a haza, az otthon fogalma köré szerveződik majdnem minden előadás, és a hazával nem véletlen kapcsolatban álló háború, illetve a halál gondolatával.

Úgy beszélni ezekről, hogy bárkinek jó legyen: olyan sincs. Az Alexandra Zec alkotói, a HKD Színház és a Rijekai Nemzetközi Színházi Fesztivl közös produkciója mégis belenyúl a darázsfészekbe. A közelmúlt eseményeit, egy agyonmediatizált és borzalmas halálesetet választanak dokumentumszínházuk témájaként, egy  12 éves szerb kislány meggyilkolását, akinek egyetlen „vétke” az volt, hogy látta szülei horvát gyilkosait.

 

Bírosági vallomások, gyomorforgató dokumentumfotók és a felvezetőben a témát napirenden tartó hírportálokról szemezgetett extrém kommentek, a gyűlöletbeszédek gyöngyszemei, valamint mai 12 éves lányokkal készült interjúk alkotják az előadás szövegét, miközben szomor-romantikus, kissé hatásvadász zenei válogatást nyomja agyon a nézőtéri hangulatot.

 

Cervantes Don Quijotéját Mucsi Zoltán és Scherer Péter főszereplésével mutatta be a Nézőművészeti Kft és a Szkéné Színház. A Jancsó-filmekből és egetrengető komédiázásukról ismert páros Rába Roland rendező irányításával egy tőlük kevésbé megszokott, szinte komoly előadást hoztak a TESZT-re (ahol egyébként évről évre fellépnek, mert a fesztivál barátai, és a szervezőknek fontos a közönségcsalogató PR is). 

„szomszédja” Sancho Panza, kalandjaikhoz pedig az ápolónő (Pari Nóra) és a többi beteg (Katona László és Kovács Krisztián) asszisztál számtalan kis szerepben, zenélve, énekelve, táncolva (Vámos Veronika flamenco-etüdjei pazarul feldobják az előadást). 

 

Egyértelmű, hogy a nevettetés ezúttal másodlagos cél volt, és az alkotók szeretnének kilépni a Kapa-Pepe párosra jellemző komédiás-sémából, de mégis: az előadás talán megbírna több olyan abszurd és mégis nagyon humoros jelenetet, mint a fül-felvarrás.

 

Nagy előadás az Újvidéki Színház Bánk bánja Urbán András rendezésében. Nagyon gyors leltár az erősségekről: rekeszizom-próbáló jelenetek, például a nyitány, amelyikben szittya magyarok űzik a bájos szarvast, és a jobb meg bal fogalma hirtelen nagyon viszonylagos lesz, mert a rendezői jobb az a színész számára bal. Lehet, hogy csak az aktuálpolitikai bipolaritás teszi hirtelen nagyon méllyé ezt a poént, de ilyen, csupa áthallásos jelenetből több is akad. 

 

Van itt színház a színházban – miért is kell bemutatni nagy klasszikusainkat? Hogyan is lehet megközelíteni őket? Egyáltalán számunkra, kisebbségben élő magyarok számára mi is a haza? Az árpádsávos zászló, a legintimebb ruhadarabunkkal felmártott anyaföld vagy a házi kenyér és a tejesbögre?

(Ottó nyílt színen onanizál, jaj, a nemzeti dráma bemutatója nem süllyedhet idáig?), remek-remek színészek, és jó sok a képletes gyomorszájon-rúgás effektusból. Például az előadás végén borzalmak felsorolása követi egymást.

 

Nincs tapsrend, a nézők (ha megértették az előadást, és ők is hozzá akarnak tenni valamit a haza fogalmához), akkor kell elhagyják a nézőteret, amikor úgy érzik, ekkora áldozatra már nem lennének képesek, elhagynák otthonukat, ha bekövetkezne az éppen felsorolt borzalom, ami nem is annyira lehetetlen: például 30 lej lesz egy euró, a közszférában tovább csökkennek a fizetések, az ország keleti részén zavargások kezdődnek… eladdig, hogy minden 16 év fölötti fiút nagykorúsítanak, és hadköteles lesz.

a Zombori Nemzeti Színház előadásában, Fedor Šili Thomas Mannról szóló darabjában is fontos motívum, hiszen svájci, majd amerikai emigrálása, a háború és a náci uralom mélységes elítélése komoly konfliktusokat okozott a Nobel-díjas írónak. Boris Liješević rendező és társulata olvasatában A varázsló egy törékeny, esetlen, identitását kisgyermekkora óta kereső zseniális író arcképe, sok dokumentálható szereplővel, de sok-sok fikcióval is. 

 

Mann környezetével szinte nincs is kapcsolatban, rezzenéstelen arccal fordul a nézőtér felé, körülötte zajlik az élete szinte anélkül, hogy ő is aktivan bekapcsolódna a vitákba, konfliktusokba…  Közeli barátságban csak egy elvont eszmével, Goethe szellemével áll, vele kommunikál is. 

 

 

Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Tomi Janežič legújabb rendezésével, az Ivan Iljics halálával látogatott el a fesztiválra. Két évvel korábban a Sirály sok rajongót szerzett a rendezőnek és a társulatnak, és sokan csak ezért az előadásért jöttek idén is a TESZT-re. 

 

Tolsztoj elbeszélésének közösségi felolvasása – merthogy ez történt az előadás közel öt órája alatt – kissé jobban megosztotta a közönséget, az első rész után sokan elhagyták a nézőteret. Akik maradtak, azok minden porcikájukkal átadták magukat ennek az egyedi élménynek, az előadást követő beszélgetésen pedig, akár egy Névtelen alkoholisták terápián, arról meséltek, hogy milyen élmény volt számukra ez a színház, ez a felolvasás, ez a talákozás a halállal, ez a szembenézés a fájdalommal, a félelemmel, az emberi közömbösséggel, a gyarló természetünkkel, a betegség és a megváltoztathatatlan elfogadásával. 

 

És ez az élmény, mindenki számára más-más, az, ami megismételhetetlenné teszi a színházi aktust. Aki egyszer megtapasztalja, megtisztul általa, erőt merít belőle ahhoz, hogy szembenézzen a hétköznapokkal, a szinte kicsinyesnek ható magánéleti (vagy szakmai) problémáival, és nem kíván mást felebarátainak, csak azt, hogy ez a felemelő érzés sokáig vele maradjon. Nekem talán elég lesz levenni a polcról Tolsztojt, hogy felidézzem, szuggeráljam magamnak a múlandó élményt. 

 

 

Az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház Joël Pommerat-darabja, A két Korea újraegyesítése is szembenézéseket és elfogadásokat tematizált. Míg a szerb előadás egy regényfolyam ritmusával, epikus folyamával csavar be, Radu-Alexandru Nica rendezése gyors ritmusával éri el a kívánt hatást. 

 

Mai ember számára talán emészthetőbb, a hétköznapi, rohanó világgal sokkal inkább összhangban lévő hangnem: klippszerűen felvillantott szerelmi jelenetek, kicsi és nagy emberek, érdekesek vagy hétköznapiak, normálisak vagy deviánsak, gyors keresztmetszete a párkapcsolatok lényegének. 

 

 

 

A házigazda Csiky Gergely Állami Magyar Színház és az Állami Német Színház Silviu Purcărete előadásával, a Moliendo caféval zárta a fesztivált. A kávé története, a kávéhoz kapcsolódó kulturális toposzok, a színészek által improvizált jelenetekre nagymértékben építő produkció könnyed, szórakoztató, mégis totális és többdimenziós színházi élmény: a látás és hallás mellett az ízlelés és az előadás végén a szaglás is fontos szerepet játszik. 

 

A fesztiválprogram részét képezte több, színészeknek szervezett workshop, egy-egy színházi jam, amiben egy irányító (Kárpáti Péter) sms-ben küldött utasításai irányították az improvizáció kimenetelét. 

 

Az előcsarnok falaira ragasztott kartonokon pedig gazdag  tartalom várta a közönséget napról napra, a „hozzáfirkálás” kifejezetten ajánlott lévén, a fesztivál online és közösségi felületei is rendeszeresen frissültek, ilyenformán a TESZT az általam látogatott fesztiválok  között a leginteraktívabb. Bízom benne, hogy a fesztiváligazgató szimbolius áldozata (hosszú haját és szakállát nyírták le a fesztiválzáró performanszon) nem volt hiábavaló, és jövőre is lesz fesztivál Temesváron.