Lecke toleranciából

Napfényes időt választottam az írásra. A kék égre tekintek, majd a billentyűzetre, és mosolygok, ráébredek, hogy bár hat hónapja nem használtam román karaktereket, még mindig emlékszem, hol helyezkednek el, holott most az áll előttem feketén-fehéren: ö, ü, ó, ű, ő, ú, é, á, í…

Nem tudom, sok-e vagy kevés hat hónap, ha a vágyról van szó: a honvágyról, az otthoni barátok iránti vágyról, a nagyapám kertjébe nyíló tulipánok pirosa iránti vágyról, a megszokott illat utáni vágyról.

Az, ahol most vagyok, nem a világ vége, de több mint 24 óra hazajutnom, függetlenül attól, hogy milyen közlekedési eszközt választok. Azért ez a több mint 1.600 kilométer nem semmiség.

Amikor igent mondtam új munkaadómnak, nem tudtam pontosan, mire számíthatok: csak annyit, hogy messze leszek az otthontól, egy olyan országban, melynek nyelve teljesen idegen számomra, melynek jelentős alma- és vodkatermelése van. Elhagytam otthonomat, családomat, barátaimat, munkámat (mely egyfajta életmódommá vált, mert szerettem azt, amit csinálok), az ismert tájakat és arcokat és eljöttem „ide, ahol a madár se jár”, ahogy egy haverom szokta mondani. Bánom-e ezt a lépést?

A válasz egyszerű és valószínűleg nem váratlan: nem. Nővérem másfél hónappal ezelőtt költözött ide, és nem volt nehéz elcsábítania. Vonzónak tűnt, hogy a nap nyáron este tíz után megy le, hogy a tenger 150 kilométerre van, hogy a várost a párizsi Haussmann építész tervei szerint építették újjá, hogy rózsakert van a szomszédunkban.

Kevesebb, mint két hetem volt azután, hogy a lengyel cég PR-osa kimondta a mágikus szót, egészen a képzés kezdetéig. Nem volt könnyű. El sem tudtam rendesen köszönni mindentől és mindenkitől.

30 órányi út után megérkeztem. Öröm? Nem. Fáradtság? Igen. Aludtam, majd elmentem megismerkedni az új munkahelyemmel, ahol pillanatnyilag a baloldalamon oroszul, a jobboldalamon lengyelül, előttem németül, mögöttem pedig csehül és spanyolul beszélnek. Hiányoznak azok a szavak, melyeket oly gyakran hallottam otthon és melyek néha jelentékteleneknek tűntek, mint például egy egyszerű „Üdv!”.

Lehet, hogy furcsának tűnik, de egyforma szeretettel gondolok az otthon maradt román és magyar barátokra. Az utcákat járva néha hallok egy-egy szót, mely valami otthonról ismerősre emlékeztet. És mosolygok. Gyanítom, hogy eddig néhányszor már felmerült önökben: mégis, hogyan boldogulok? Ez nem mentes a kalandoktól. A városban öten vagyunk magyarok, és talán van még néhány átutazó Erasmusos diák. Egymás között magyarul beszélünk, a környezetünkkel angolul, a pereces asszonyságra pedig rámosolygunk, azt remélve, hogy egy „jobban sikerült” perecet fog adni, mert ő nem beszél angolul, mi pedig nem nagyon boldogulunk a lengyellel.

Ennyi szép és jó dolog után pedig most a nemmel kezdődő mondatok következnek…

Nem hívta fel senki sem a figyelmemet arra, hogy mivel nem Magyarországon vagyok, nem kellene magyarul beszélnem. Nem kerültem az újságok címlapjára és az ablakunkat sem törték be, mert március 15-én kitűztük az erkélyre a magyar zászlót. Nem éreztette velem senki, hogy idegen vagyok, hontalan, betolakodó, országtolvaj. És végül egy utolsó nem: nem tudok csak mosollyal az ajkamon gondolni azokra a kis piszkálódásokra, melyek újság-, internet- és könyvoldalakat töltenek meg az otthoni román–magyar „konfliktusról”.

„Te nem tudod, mi a helyzet, mert most messze vagy.”

„Na persze! Ha tudnád, hogy éppen most ébredtem rá, mi a helyzet. Ha tudnád, hogy éppen most jöttem rá, hogy ez a konfliktus gyakorlatilag nem létezik. 1.600 kilométert kellett megtennem, hogy megértsem, az otthoniak semmiségekre fecsérelik értékes idejüket. Ahelyett, hogy a másik társaságának örvendenének, ahelyett, hogy mosolyognának, hogy szeretnék egymást… sárral dobálóznak, néha még kövekkel is. Vajon miért?”

Remélem, valaha választ kapok erre a kérdésre. Aztán azt majd elküldöm az otthon maradottaknak. A magyaroknak. A románoknak. Az embereknek…