Mielőtt Shakespeare került volna terítékre, a fesztiválzabálók egy kortárs katalán szerző darabját fogyasztották előételként. Esteve Soler hét jelenetben ecseteli, mi következik a demokrácia után. A jelenetek stációk, az élet mitikus hét korát idézik: a szüleiket élve felfaló csecsemőktől, a fiatalkor abszurd és agresszivitásba fulladó versengésén, az önző párkapcsolatokon és a még önzőbb szülői magatartáson keresztül a hatalom, a szégyen megnyilvánulásáig és az aggkori furaságokig széles palettáját látjuk az emberi, mégis feldolgozhatatlanul durva magatartásoknak.

 

 

Esteve Soler: A demokrácia ellen (Odeon Színház, Bukarest, rendezte: Alexandru Dabija) 

 

Alexandru Dabija megrendezte már a darabot: a nagyszebeni Német Színház társulata hagyományos, szinte naturalista  eszközökkel közelítette meg három évvel ezelőtt ugyanezt a szöveget. A fővárosi Odeon Színház művészei sokkal szárazabb játékmódot választottak, így az amúgy is rideg, száraz, szinte a halálos betegségek kórképének személytelen nyelvén megfogalmazott etűdök még elrettentőbben hatottak. Nevettünk, de sírni kellett volna, hisz egy társadalom, a mi társadalmunk élveboncolásának voltunk tanúi. 

A Nemzeti Színház előadását nagy-nagy várakozás előzte meg: bár nagytermi előadás volt, erre is lehetetlen volt jegyet szerezni. Bizonyára számított az is, hogy a megértés nem ütközött nyelvi akadályokba, Shakespeare is elég jó védjegy, a szereposztásban ismert színészeket lehetett látni, így érthető, hogy szélesebb közönségréteget tett kíváncsívá. Aznap pedig a színház világnapjátünnepelték, ezért éppen jól passzolt a közhangulathoz egy olyan darab, amiben a színház önmagát is értelmezi.

 

David Doiashvili grúz rendező, mint kiderült az előadást követő közönségtalálkozón, negyedszer vitte színre a Szentivánéji álmot. Érthető tehát, hogy a könnyed, vígjátéki értelmezést rég „kinőtte”, minden új rendezés új meg új felismerésekhez vezetett, és egyre sötétebb lett a rendező szerelemről, párkapcsolatról alkotott nézete is, a színház sem csupán amatőr divertiszmentó, hanem tükör, felismeréseket közvetítő eszköz. Minden szereplő, aki a „nézőtéren” ül, az egybekelt párok felismerik magukat egy-egy gesztusban, és attól a pillanattól kezdve kényelmetlen lesz számukra a mesteremberek produkciója. 

 

 

 

(Ha már a Reflex egy napra tűzte A demokrácia ellent és a Szentivánéjit, muszáj megemlítenünk, hogy 5-6 évvel ezelőtt Dabija csupán a mesteremberek ikonikus jelenetéből készített egész estés előadást az Odeon Színház társulatával, amelyben négyféleképpen játsszák el ugyanazt a jelenetet, mindegyik más-más divatos műfaj paródiája.)

 

Shakespeare-olvasatokban Hippolyta és Titánia, Theseus és Oberon gyakran ugyanannak a szerepnek a megkettőződése, ez az értelmezés nem hatott az újdonság erejével. De az már szinte deviancia, hogy egy nő ennyire gyengéd marad zsarnok, őt megkötöző és testi épségét, életét fenyegető párjához. A  férfi pedig tragédiát él meg, az elveszítés kétségbeesett tragédiáját: bár maga idézte elő szerelme találkozását a szamár bőrében tengődő Zubollyal, nem tudja elfogadni a nő vonzalmát, magából kivetkőző odaadását, és amint felfogja, hogy nincs visszaút, főbelövi magát. Formidable… szól a zene. Az is egy szerelemről szól, ami véget ért. A dalszöveg jelentése pedig kettős, mint a francia nyelvben is: nagyszerű, csodálatos, de ugyanakkor félelmetes, rettenetes.

 

 

Miranda (Oskaras Korsunovas Színház, Vilniusz, rendező: Oskaras Korsunovas) 

 

A szerelmespárok története sem felhőtlen szentivánéji kacérkodás: a bájvirág hatása alatt megélt kalandjuk, a lányok esetében egyértelműen szüzességük elveszítése, sőt megerőszakolásuk mély, tragikus élmény. S amint az előadás végén ismét az erőszaktevők mellé állítja őket a rendező, világossá válik mindenki számára: az uralkodópáros fiatalabb megfelelői.  

Különös, nyomasztó hangulata van a Bocsárdi-féle Hamletnek: víz csepeg, zuhanyrózsa szórja a vizet, a játékteret fürdőszobai nylonfüggönyök osztják síkokra. Nekem a Marat-Sade jut eszembe róla, az a fajta őrület, pedig lehet, hogy a fürdő nyugtató, idegcsillapító hatásának semmi köze ehhez a történethez. 

 

Bocsárdi előadásait mindig érdemes megnézni a bemutató környékén, amikor az értelmezés az újdonság erejével hat. Aztán mindenképp érdemes megnézni többedszer is, hogy nyomon kövessük, milyen bátorsággal hagynak ki fölöslegesnek ítélt replikákat, jeleneteket, gesztusokat. És hogy lássuk, mennyit ér, mennyit gyarapodik a színészi játék előadásról előadásra.

 

A rendező és a társulat közös, kitartó munkájának köszönhető, hogy egy-két év elteltével szinte minden Bocsárdi-előadás annyira letisztul, mint egy svájci óra. 

Ilyen állapotában láthattuk a Hamletet a Reflexen. Hogy csak a fesztivál műsorfüzetében idézett kritikarészleteket hívjuk tanúként: Bocsárdi lemondott egy vetített jelenetről és a mikroportról (a tér visszhangzik, be van mikrofonozva,  de ez talán más megoldás, mint a mikoroportba-ordítás).

 

 

 

És ha egy előadás ennyire letisztul, szinte jelenetről jelenetre el kellene mesélni közel három óráját, hiszen minden utalás, minden alkotóeleme fontos. Ráadásul minden megszokott értelmezést el kell felejteni: Hamlet nem mélabús, hanem kisportolt, laza fiatalember, aki nem retten vissza attól sem, hogy barátait kivégeztesse. Gertrúd kitartóan ostromolja új férjét, fiával szemben az egérfogó-jelenet után is távolságtartó. Claudius nem buja, Ofélia nem naiv, Polonius nem talpnyaló, Laertes nem hőzöng, a sírásók is inkább morbid figurák. És Rosencrantz és Guildenstern… hát nem tagadják, hogy barátjukat kell kémleljék, de melléállnak, ők lépnek át a vándorszínészek szerepébe, és briliáns Laurel-Hardy jelenetet mutatnak be, majd Hamlettel együtt  bemutatják Gonzágó megöletését.

 

A Tamási Áron Színház Hamlet-előadását a tavalyi UNITER-gálán két kategóriában is díjazták: Bocsárdi László a legjobb rendezőnek járó díjat, Bartha József pedig a legjobb díszlettervezőnek ítélt elismerést kapta meg.