Mennyire boldogtalan Románia?

A közvélemény-kutatások készítői néha félrevezető kérdéseket tesznek fel. Például az IRES egyik nemrég készült felmérésében a következő kérdés szerepel: „Általában véve magát inkább boldognak, vagy inkább boldogtalannak tartja magát?” (A nemzet állapota a 2014-es elnökválasztás után)

Íme a válaszok: inkább boldog – 45%, sem boldog, sem boldogtalan – 18%, inkább boldogtalan – 36%. Úgy tűnik, a válaszokat nem pillanatnyi politikai körülmények befolyásolták, hiszen az eredmények a november 16-i elnökválasztás előtt és után is változatlanok. Feltételezhető tehát, hogy a boldogságérzet olyan dolgoktól függ, melyek nem változnak ennyire könnyen. De a leginkább zavarba ejtő rész a következő kérdéssel kapcsolatos: „Összességében véve mit gondol, az emberek most boldogabbak, mint 1989 előtt?”

A válaszok meglepőek: 48 százalék azt állítja, hogy az emberek ma boldogtalanabbak, 13 százalék szerint pedig ugyanolyan boldogtalanok. Az összkép lehangolónak tűnik: a románok több mint fele azt mondja, hogy

az emberek „előtte” boldogabbak voltak.

Ezúttal bizonyos ingadozásokat láthatunk, melyek azt mutatják, hogy a benyomás a november 16-i választás után egy kicsit megváltozott, vagyis 10 százalékkal csökkent azok aránya, akik azt állítják, hogy „előtte” boldogabbak voltak az emberek. Érdekes, hogy a választás a jelennel kapcsolatos benyomást nem befolyásolta, de azt igen, ahogy a múltra tekintünk.

Ez azt jelenti, hogy a múltbéli boldogság megítélése egy általános jellegű politikai-történelmi ítéletet is tartalmaz. De azt nem tudjuk, hogy miből áll a boldogság, és ez a felmérés nem is igyekszik megtudni. Viszont más, hasonló kutatásokkal összevetve arra gondolhatunk, hogy az emberek elsősorban magánjellegű dolgokra gondolnak és nem olyasmire, melyek közvetlenül a társadalmi élethez kötődnek, mint amilyen a családi élet, vagy a baráti kapcsolatok, de egy leegyszerűsíthetetlen és elemezhetetlen szubjektív érzésre is. Mindenesetre az ilyenfajta felmérések elég nagy biztonsággal rávilágítottak arra, hogy az emberek az ifjúkorukat boldogabbnak érzik. A statisztika ebben az esetben egy mindenki számára nyilvánvaló sejtést erősít meg. A boldogság értékelésében a családi élet és a társadalmi kapcsolatok gazdasága is központi tényező.

Tehát a fenti válaszok valójában azt mutathatják, hogy

a román társadalom elsősorban idősekből áll,

akik minden bizonnyal a politikai élettől független okok miatt voltak „boldogabbak” 1989 előtt. Ezek az emberek valószínűleg az ifjúkorukra gondolnak vissza nosztalgiával, és nem a sztálinizmusra. Valaki azt mondta a minap egy bevásárlóközpontban, hogy „visszasírja az előtte készült virsliket”, amivel nem a tervgazdálkodásra vagy a tulajdonok államosítására utalt.

Ennek ellenére nem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül ezeket a különbségeket, és nem tagadhatjuk kapcsolatukat a polisz objektív életével. Valami biztosan rosszul működik, ha nem más, akkor az, hogy a társadalom elöregszik, az életük teljében lévő fiatalok távoznak az országból és nem szerepelnek ezekben a felmérésekben, vagy az, hogy szétesnek a családok. Ha elfogadjuk, hogy egy olyan viszonylag konzervatív társadalomban, mint a román, az érzelemdús családi élet fontos ok a „boldogságra”, akkor az utóbbi 10 év elég okot adott a „boldogtalanságra”, ha a munkaerő elvándorlásának hatásaira és számos család felbomlására gondolunk.

Számításba vehetnénk még a társadalmi kapcsolatok meggyengülését és a spontán együttműködés hiányát is. Nemrég tanúja voltam egy beszélgetésnek a „kerék”-ről, egy olyan rendszerről, melynek révén a kommunista időszakban egy vállalaton vagy iskolán belüli munkatársak egymást segítették. A „kerék” azt jelentette, hogy sorban mindenki jelentős összeghez jutott a munkatársak befizetéseiből úgy, hogy egyszer mindenkire sor került, hogy a saját bérénél nagyobb összeget vehessen fel. Egyesek „kommunista”-ként ítélték el a modellt. Nem értették meg, hogy ellenkezőleg, ez

egy szolidaritási forma volt,

mellyel az emberek a kommunista rendszer ellenében tudtak segíteni egymáson. Egyszerűen egy méltányos hitelezési formáról volt szó. Persze, léteztek még az úgynevezett Kölcsönös Segítségnyújtási Pénztárak is, de a „kerék” más, a hivatalos rendszertől független mechanizmus volt. Márpedig ez a fajta együttműködés és szolidaritás eltűnt, és ma éppenséggel érthetetlennek is tűnik, ami – valószínűleg – szintén hozzáadódik a „boldogtalanság” többi okához.

A fentebbi eredmények, önmagukban, nem mondanak túl sokat, de mégis aggodalomra adnak okot. Nem tekinthető jó társadalomnak az, melyben az emberek „inkább boldogtalan”-nak mondják magukat, vagy ahol az összekevert dolgok „szürkesége” dominál. A politikának nem kellene megelégednie a gazdasági növekedés újraindításával és a költségvetési hiány megoldásával, hanem jó lenne, ha átfogóbban nézné a dolgokat, és amennyire képes, serkentené a „boldogság” okait.