És helyben is vagyunk: ilyen a színház, ilyen az élmény, ilyen Urbán András előadása, a Rózsák. Valamikor A kisinyovi rózsa címmel láttam hasonlót tőle és társulatától. Úgy emlékszem, sokkal több volt a szöveg, többen is játszották, a tér is nagyobb volt. Költői, nagyon erőteljes képekre emlékszem, de mintha ennek is csak töredékét látom viszont az Interferenciákon. Nem ugyanaz az előadás, nem kellene hát számoljam emlékeimben a flamingókat.

 

 

Hát akkor legyen itt és most: sok játék, elsősorban a testekkel, a színészek fizikai adottságával, de hanggal is, felerősített effektusokkal, papírral, indigóval, agyaggal. Börleszk. A zene is ezt idézi.

 

Pörögnek, pörögnek a jelenetek, mindegyiknek van csattanója, visszatér egy-egy elem. A papírlyuggatás egyszer játék, másodszor kétségbeesés. Sok az utalás. Például a már említett előadásra, hisz elég sok elemét felidézik. 

 

Nem hasonlítgatunk. De mégis, hisz következik még egy előadás: a The End. Muszáj észrevenni, hogy van közös bennük: a szentről és profánról szól mindkét produkció. A halálról. A meghalásokról. Az átmenetről. És persze a testekről – az egész Interferenciák ezt firtatja. 

 

Sőt, van egy-egy kép a keresztrefeszítésről, Krisztussal és a két latorral: Urbánéknál egy geg, egy lécet tartanak hárman. Az olasz Babilonia Színház előadásában két méteres feszületet állítanak fel a színen, Jézus két oldalán pedig egy szamár- és egy tehénfej lóg.

 

A The Endet Valeria Raimondi rendezi, játssza, ez az ő egyszemélyes showja. (Egy naivan koreografált jelenet erejéig megjelenik a színen három srác is, de nekik, úgy tűnik, semmi közük ahhoz, amit látunk). Karakteres hangon, szinte harciasan, az olasz nyelvet alig ismerőknek is érthetően mondja, mondja a magáét. A halálról. A meghalásról, mint folyamatról. A sok értelmetlen rituáléról, ami kíséri. A szagról, ami megelőzi. 

 

Vicces, nagyon sokat kacagunk. Szentségtörő és polgárpukkasztó. Néha szentimentális. A színészi arzenálja elég szűk, de amit bevet, azzal nagyon nagy hatást ér el.

 

 

A stúdióban is keverék műfajú előadást játszottak, a Wilhelm-dalokat: Nagy József, nemzetközi nevén Josef Nadj és Bicskei István elegyedett párbeszédbe: táncetűdök és Tolnai Ottó versei (Nietzsche-vendégszövegekkel) szólalnak meg. 

 

Wilhelm a falu bolondja, alakját Bicskei István kelti életre, bűbájosan. Övé az első szó. Olyan más, mint amire vártunk, hisz A Jel Színház fizikai, ritkán hangzanak el szövegfoszlányok, mindent a mozgás, a tánc fejez ki. A második sík ez lesz: a beszéddel és mozdulatlansággal szembeállított pólus. Vagy az azt kiegészítő, hisz a mozdulat, a hátgerinc görbülete vagy a kézfejben kiütköző feszültség néha láthatóvá teszi a kimondhatatlant. 

 

Harmadik sík a képzőművészet. Miniatűr paraván, vásári bábos bódéja. Amit sem a szó, sem a test nem tud elmondani, azt az anyag esetlensége fejezi ki, plasztikusan. Elfújható a papírangyal, ege kivágható, lételeme átfesthető, fehérre fekete, feketére fehér csurgatható, kifulladásig. Ismét papír, ismét metronóm, ismét agyag  – a kellékek párbeszédben állnak korábban látott fesztivál-előadásokkal. Így lesz ez ezután is, érzem, és ez nagyon jó. Ettől jó egy fesztivál.

 

 

Übü papa és Übü mama figurája a XX. század nagy diktátorait vetíti elő, bár annak idején a diák Alfred Jarry csupán egy tanárt szeretett volna kigúnyolni írásával. A nemzetközi koprodukciós előadásban leporolják a darabot, ismét egy gyerek szemével látjuk az ikonikus párt. (A Cheek by Jowl előadása a Barbican, London, Les Gémeaux/Sceaux/ScèneNationale és La Comédie de Béthune – Centre Dramatique National du Nord-Pas-de-Calais közös produkciójaként jött létre.)

 

Übüék horrorfilmbe illő tündöklése és bukása Bugrisláv kivetített víziója. Vencel király örököse ezúttal egybemosódik az Übü-csemetével: filmezi családja vendégváró készülődését. Otthonuk divatlapba illő, patyolatfehér, alkalmas arra is, hogy élő közvetítésben lássuk a falra kivetítve az apa orrában a fikát, a vécékagyló piszkát, a mama sminkelését. Ez a mai diákcsíny. 

 

Az első, enyhén vontatott részbe már be-betör a zöld fényekkel és szaggatott mozdulatokkal kísért párbeszéd, a rémségekkel tűzdelt trónfosztási történet, ami végül átveszi a terepet, és csak a hétköznapokba való visszatérés jelenetei nyújtanak szusszanásnyi időt a fergeteges játékban. (Kiváló színészi alakításokat látunk.) 

 

Az előadás pazar humorral tálalja a horrort – köztudott, hogy egy szinten túl röhögni kell a rémségeken, különben becsavarodunk. Feledjük a nehézkes kezdést, és még egy jó élményt viszünk haza a fesztiválról.