A szociológiai elemzések néha meglepetéseket okoznak. Íme, egy nagyon érdekes példa. Eluralkodott az a benyomás, hogy inkább a PSD-ellenes ellenzék soraiban kereshetők azok, akik nem vesznek részt a választásokon. Kialakult valamikor ez a kép a „kényes” választókról, akik távolmaradásukkal tiltakoznak, és azóta mindenki

a „hipsztereket” és a „korporatistákat”

vádolja a politikai felelősségérzet hiányával. Ezt bizonyítja, hogy a távolmaradás elleni minden kampány szinte kizárólag a PSD-ellenes választónak szól. Azt is feltételezhetnénk, hogy e „civil” kampányoknak éppen az ellenzék mozgósítása a célja, és nem általában véve a távolmaradás visszaszorítása. Meglehet. Mindenesetre, az egyoldalú viszonyulás egyértelműen kiderül az üzenetek stílusából és a hangoztatott előfeltevésekből.

Az egyik ilyen kampány résztvevője, például, azt mondja: „Különben is, nem tartom megoldásnak a szemlélődő undort, vagy a halovány blazírtságot.” Egy másik szintén ezt mondja: „Az elnökválasztási szavazás többet jelent egy egyszerű gyakorlatnál. Lehetőséget ad (…) a visszavonulásra való hajlam és az emberen eluralkodó undor legyűrésére.” Kétértelmű üzenetek is vannak: „Az a tény, hogy már a hivatalos választási kampány előtt mocskos támadások indultak, (…) mint amilyen a fedett tiszt stb., (…) – alapjában véve – a 2014-es elnökválasztás tétjét mutatja: röviden, a demokratikus haladás és a botrányban, manipulálásban, hatalommal való visszaélésben való stagnálás között kell majd választanunk.”

Mindezeket a „semleges” biztatásokat oly módon fogalmazzák meg, hogy azok többségükben a PSD-re szavazó választók számára érzékelhetetlenek. Következésképpen a PSD-ellenesség marad a domináns, mind a használt szavakban, mind a megfogalmazott gondolatokban. Közismert, hogy nem a PSD-s választó „visszavonult”, „megundorodott”, „blazírt”, vagy „megcsömörlött”. Mindezek a „jobboldal” választóira jellemzőek, vagy legalábbis olyan jellemvonások, melyeket ők tulajdonítottak maguknak kitartóan és nyilvánvaló gőggel.

Egy másik, talán még érthetőbb példát képviselnek a Pro Democraţia kampányának keretében készített szpotok, melyeknek Ştefan cel Mare és Mihai Viteazul a főszereplői, akik hűséges szárnysegédjeikkel beszélgetnek. Szemrehányásokat tesznek azoknak, akik „minden hétvégén túrázni mennek”, ezzel nyilvánvalóan a jobboldal bukaresti szavazóira utalva, akiket mozgósítani igyekeznek azokkal szemben, „akik amúgy is sokkal többen vannak”. Egy másik azt mondja, hogy a „vitézek” megtagadják a harcot, mert „ha belemászol a sárba, nem kerülheted el, hogy összepiszkold magad”.

Kétségtelen, hogy ez a meggyőzési kampány a PSD-s választóknak („azok többen vannak”) hátat fordítva zajlik, és kizárólag a kisebbségben lévő „jobboldal”-nak szól.

De ha nem az a céljuk, hogy burkoltan a választási kampányhoz járuljanak hozzá, akkor meglehet, rossz irányba céloznak ezekkel a biztatásokkal. Barbu Mateescu, a választások témája iránt állandó érdeklődést tanúsító szociológus azt állítja, a közvélemény-kutatások elemzéséből az derül ki, hogy sokkal inkább a kormányzati jelölt választói azok, akik haboznak megjelenni a választáson. A Victor Pontára szavazni akarók száma nem kevesebb, mint

egymilliós ingadozást mutat,

Klaus Johannis-szal szemben, aki úgy tűnik, egy határozottabb és állandóbb szavazói rétegnek örvendhet. Az ő esetében az ingadozás, állítólag, csak két-háromszázezer szavazót jelenthet.

Következésképpen, ha ezek a kampányok a távolmaradást általában véve akarják visszaszorítani, akkor hibáznak, ha csak Johannis vagy Macovei szavazóihoz szólnak. Amennyiben pedig pártos motivációjuk van, akkor meglehet, üresjáratnak bizonyulnak, mert úgy tűnik, a célközönség már így is eléggé határozott.

A távolmaradókkal, állítja az idézett szociológus, inkább Victor Pontának van valódi gondja. Ez is magyarázza azt a rendeletet, mely lehetővé tette a politikai vándorlást és a kampány kellős közepén a helyi közigazgatásnak adott összegeket is.