Egyik hely sem kocsma, és egyik sincs állandóan nyitva. Mindkettő némileg el van rejtve, és csak akkor működik, ha van kivel.

 

 

 

Kund első éves mesteris szobrász szakon, egy hónapja lakik Kolozsváron. Csíkszeredai, Egerben járt egyetemre, és rengeteget utazott külföldön. Berlinben találkozott a KüFA (Küche für Alle – Főzés mindenkinek) jelenséggel: squattolt házak lakói guberált zöldségekből főznek jó sok embernek, és három euórért annyit ehetsz a menüből, amennyit bírsz. 

 

Kund végre kíváncsi lett Erdélyre és Kolozsvárra, kertes magánházban talált albérletet, és ez a kert ihlette arra, hogy megnyissa a lakását egy ilyen lakomára. A főzésre megfőzte egyik barátját, Sebestyén Pétert, kitalálták a menüt, és egy héttel korábban meghirdették az eksönt.

 

Bár déltől négyig hirdette meg az evészetet, reggel nyolckor már nekifogtak az előkészületeknek, mesélte Kund este kilenckor, az utolsó mosogatáskor. 90 emberre terveztek főzni, mert majdnem annyian jelentkeztek be Facebookon, de a jelentkezőknek végül csak a kétharmada jött el. Ebből is tanult, ahogy az egész nap folyamán nagyon sokat, mesélte, és legközelebb ügyesebben terveznek majd.

 

 

 

Mire odaértem, már a sokadik adag paradicsommal töltött padlizsán sült a kertben a rácsból, alufóliából és bádoglemezből imprózott lerben, és még a lencselevesből is jutott. Kund, Péter és a nekik segítő lányok-fiúk nagyon finomat főztek-sütöttek. Tányért, evőeszközt mindenki hozott magával, de az sem maradt étlen, aki nem: Kundék tartaléktányérokról is gondoskodtak.

 

És ugyan az étkezés volt a fő program, abban a pillanatban másodlagossá vált, ahogy beléptünk az utcáról a kertbe. Finom zene szólt, melegített a nap, bringák és emberek több kisebb csoportban ücsörögtek, beszélgettek a kertben. Mindenki mosolygott, Betti kutya a padlizsán kivájt belsejéből falatozott, és Kundnak mindenkihez volt egy kedves szava. Egyszerre volt az egész családi vasárnap és baráti piknik.

 

 

 

 

 

 

A nappal együtt aztán a társaság is elszivárgott, legtöbbünk a

 

Igen, ez az a romos, nyirkos, büdös hely a buszállomáson túl, a Nádas és a vasúti sínek partján, a rendőrsuli mellett, ahol többezer filmtekercs rohadt az utóbbi 20 évben. Egy évvel ezelőttig csak hajléktalanok és a környékbeli gyerekek fedezték fel maguknak (miután a kerítés és minden mozdítható eltűnt), akik az udvari filmhalomba ugrándoztak az épület tetejéről, aztán felfedezte Tudor Giurgiu fesztiváligazgató és a TIFF. 

 

Lefilmezte, majd odacsődített minket, hogy nézzük meg a helyet és a kisfilmet, amelyben egy valaha ott dolgozó nénit vezet körbe, miközben a néni szörnyülködik a romlás cellulózvirágain, amelyek indákként befonták az egész kertet. És kampányt indított, hogy a helyet, ahol a rendszerváltásig nézték, raktározták, válogatták, cenzúrázták és osztották szét Erdély mozijaiba a filmeket, filmmúzeummá és közösségi kultúrközponttá alakíthassa.

 

 

Végül egy bank toldotta meg jócskán a TIFF alatt összegyűjtött összeget, a mintegy hétezer euróból pedig kitakarították az udvart, az épületet, kipingálták a külső felét, megtiszították a kertet, sétányokat és játszóteret alakítottak ki benne. Az épület mögé kis színpad, raklap- és szalmabálapadok kerültek fákra aggatott világítással és forralt borral.

 

Napközben vintage ruha- és mütymütyvásár, főzés, színház és koncert kötötte le a felnőtteket, bűvész, rajzolás és zsonglőrködés a gyerekeket, este pedig hivatalosan is megnyitották a Filmraktárt egyelőre mint filmvetítések, koncertek szabadtéri helyszínét. 

 

A szerencsére nem túl hivatalos megnyitóra meghívták a kommunista filmforgalmazásban közreműködő néniket, akik egyrészt nosztalgiáztak a fiatalkorukról, hogy milyen magas élet folyt itt ’89 előtt, másrészt megköszönték, hogy amit az ő generációjuk tönkretett, illetve hagyott tönkremenni, azt a mi generációnk feléleszti.

 

 

Elmesélték, hogy 12 erdélyi megyét szolgáltak ki, és akkoriban nemcsak városon, de gyakran falvakban is működött mozi. A filmtekercsek szétosztása néha attól is függött, épp hol járta az országot Ceaușescu, vagy éjszaka melyik városba indult vonat Kolozsvárról.

 

Elárulták, hogy a filmraktár és elosztóközpont igazgatója egy művelt olténiai férfi volt, aki nagyon szerette a halászlét, ezért gyakran bográcsoztak a kertben. Ami akkoriban egy egész hektárnyi volt, tele gyümölcsfákkal, de csak titokban szedték a gyümölcsöt róluk, zsebben, ingujjban csempészték az irodába, ahol elmajszolták. A sarki hentesüzletből pedig mozijegyekért cserébe jutottak húshoz. 

 

Egyiküknek hátizsákot ígért akkoriban a városháza néhány alkalmazottja, mert sokat kínlódott, míg becipelte a központba a nyugdíjasoknak kiosztandó mozijegyeket, de az ígéret végül nem vált hátizsákká, mert a rendszerváltás gyorsan elsöpörte a központilag irányított filmforgalmazást. Majd a mozik zömét. (De már mentjük őket, mert azóta bebizonyosodott, hogy például egy kávézóval feldobott vetítőterem lehet a közösségek kovásza.)

 

 

A nosztalgiaestet gyorsan lekeverte a TIFF Házat vezető Cristian Hordilă, a megvilágítatlan színpadról pedig bőven 1989 után született zenészek tolták a laza klubdzsesszt. Amit persze ülve vagy függőágyban hallgatni a legjobb, de tíz fokban járkálva is csak két számot bírtam ki.

 

Valószínű, hogy a legújabb és legalternatívabb közösségi hely most vasárnap érte el idei népszerűségi csúcsát. Megvolt az újdonságfíling, de mivel a filmvetítéshez szükséges sötét, illetve a munkaidő vége már csak hidegben jön el, tavaszig valószínűleg hibernál a Filmraktár.

 

Addig is érdemes ötletelni, hogy ki mit csinálna itt szívesen, mivel izzítaná fel a városnak ezt a nyugati csücskét: a tiffesek kifejezetten várják a javaslatokat és a tenni vágyókat.