Annyira független színház a Váróterem Projekt, hogy tőled függ. Igen, tőled, a nézőtől. Hogy kíváncsi vagy-e arra, amit nem rágnak a szádba, nem folyik minden csapból, nem oldja meg a problémáid. De segít őket megérteni. Például úgy, hogy olyan közel viszi őket hozzád, amilyenre a kőszínházak magasított, tágas színpada, megkreált díszletei, jelmezzel és túlartikulált beszéddel távolított színészei sohasem lesznek képesek.
Itt a színpad szűk, gyakran egybefolyik a nézőtérrel, a díszlet talált tárgyakból áll össze, és a színészek ruhájáról nem tudod eldönteni, hogy a sajátjuk, vagy épp a darab kedvéért turkálták. Ha például levízipisztolyozzák málnaszörppel, akkor inkább jelmez. És könnyen előfordulhat, hogy a társulat valamelyik tagja épp a haverod, vagy az a mély hang a rádióból.
A Váróterem Projekt ezért nem is szorul bemutatásra, Kolozsváron legfeljebb csak a gólyák nem ismerik. Hahó, gólyák, nézzétek meg a Mit csináltál három évig? előadást! Ha még játsszák. Nemcsak a társulatot ismered meg belőle, hanem azt is, mi vár rád diákként. Mert az előadásaik róluk szólnak és arról, amit fontosnak gondolnak. Fontoskodás nélkül, és rengeteg poénnal.
Bő négy éve léteznek, az első kettőt helytől is függetlenül élték, a második kettőt a Brassai Sámuel utcában. Idén februárban költözniük kellett, és áprilisban találták meg a ZUGot, amely akkor még csak egy elhagyott pékség volt. Zuggá ők maguk dolgozták át, Imecs Levente és Csepei Zsolt akár maszek csempézést is vállal – szórakozott a sajátkezűségükön Levente a szombati megnyitón. Amikor végre mi is megnézhettük.
Ha megtalálod az Árpád / Traian utca 40 számot, és a bejárat után ez a látvány fogad, ne ijedj meg. A profi logo útbaigazít, hatolj bátran az udvar mélyére. Sőt azon túl is: a megnyitó két estéje alatt a színészek kéménytúrákat vezettek Panoramic Chimney Tour néven. Ez a város, de legalább is a belváros legmagasabb kéménye.
Innen tudod, hogy biztosan jó helyen jársz. A Zugban autentikusan lehet várakozni.
Stílusos kültéri kávézóberendezés. Romkocsma, na, nincs mit kerülgetni. Legfeljebb merengeni.
De lehet kényelmesebben is ücsörögni. Ez volt a hétvége legfoglaltabb asztala.
Ezek sem akármilyen székek ám, ne higgyük. A fehér a Sorsjátékban szerepelt, a zöld a Cím nélkülben.
Ezek a csajok azért ilyen tanácstalanok, mert ez egy kettős bejárat. Itt lehet belépni az előadótérbe, ….
… és innen, a Zugivóból lehet beszerezni az asztalravalót is. Ahol át is lehet szellemülni.
Az a legjobb az egész udvarban, hogy nemcsak ücsörögni lehet. Ide bérletet fogok váltani.
El lehet bújni a saját zugodban, ahogy Horváth Benji is tette. Ebből a sarokból indította a nyitószlemet, amelyben André Ferivel közösen magyarul, románul és angolul is körbenyelvelte a Zug minden zegét, csak úgy lökték a zigét.
Aztán a tömeg – úgy is mint áru – akcesszálta a szálát. Onnan tudod, hogy áru vagy, hogy ingyen terméket fogyasztasz. És a kétnapos megnyitón minden rendezvény ingyenes volt. Ezt a Zugivóban lehetett kompenzálni: minimáláron ment minden, és szívesen fogadták az adományt. Hogy legalább a fellépőket meghívhassák egy sörre.
Ők négyen a legújabb független társulat Kolozsváron, a Reactor. Március óta van saját, atomjó és atomkicsi reaktoruk a Petőfi Sándor utcában. A Zugot ők avatták fel a 4D-ben című előadásukkal, ahol négy görgős széken mutatták be a párkapcsolatok mindenféle konfigurációját és dinamikáját népszerű filmek zenéjére és jeleneteivel. Hogy ne csak a szerelmek, hanem a történetmesélés lehetőségein is rágódjunk utána.
Utánuk bhzsolt – frekvencia- és touchpadbajnok – és bhkata performer kísérleti zajzenével vájtak a fülünk legmélyére. Ezt a vájkálást nem mindenki bírta, jó gyomor, idegállapot, zsigerek és némi mazochizmus viszont nagy élményhez juttatta a teremben maradókat.
A protokollkaja csábító, de múló élmény volt, viszont a helyben sütött palacsinta végig velünk maradt a két estén át. Különösen második este, a független kultúrafogyasztó helyekről szóló beszélgetés után lett kapós. Mert jó dolgok hangzottak el, fogyasztották a figyelmet és a kalóriát. A várótermesek, az ecsetgyárasok és a reactorosok beszélgettek (a címlapképen) anélkül, hogy panaszkodásban élték volna ki mindannyiuk nagy, közös tapasztalatát, a pénzhiányt, az előadások finanszírozásának nehézségeit.
Mert ez már nem az a generáció, ahol a rinya a fő kontent.
Nem azért csináltak maguknak keretet, zugot, gyárat, hogy utána sírjanak, hogy nincs mivel, kivel megtölteni. Megtudtuk, hogy a Váróterem előadásain szinte mindig teltház van, és a Bánk bán osztálytermi produkcióval már a következő generációt szoktatják a színházhoz Erdély sok középiskolájában. És hogy azért jó függetlennek lenni, mert
- arról adnak elő és úgy, amiről ők akarnak, nem amit a tömegízlés vagy a piaci logika diktál;
- sok olyan fiatalt fognak meg így, akik idegenkednek a kőszínházak kimódoltságától, és akik gyakran azt mondják, ez nem is színház;
- leszámolnak azzal a tévhittel, hogy a nem hagyományos nyelvezetű előadásokat csak a beavatottak értik;
- sokkal motiváltabban dolgoznak és alkotnak, mint a legtöbb kőszínház színészei;
- ami nekik néha frusztráló teher (díszlet felállítása, színpad felmosása, közönségszervezés stb.), az a kívülállónak példamutató hatékonyság és munkaszervezés;
- és mert szabadok.
Utána mindezt bizonyította is a Váróterem Projekt eddigi legjobb előadásával, az Advertegóval. Remek szöveg, jó ritmus, élő zene és sok poén. Annyira róluk szól, hogy mindenkibe jól belenyúl. Önironikus, önreflexív, és azt a generációs benyomást sugározza, hogy ebben a zéletben aztán semmi sem egész. És ettől még nagyon élvezhető. Legközelebb november 16-án.
Vasárnaponként különösen. Ez a Váróterem legjátékosabb napja. Október 19-én Borsópróba, 26-án paraFabulák.