– Amikor azon gondolkodtam, hogy mi legyen az első kérdés, melyet Önnek felteszek, eszembe jutott A hosszútávfutó magányossága című könyv és az ebből készült film. Adja magát a kérdés: mennyire magányos a maratonfutó élete?
– Nagyváradon ennek a kérdésnek túl sok létjogosultsága nincs, hiszen itt egészen szép társaságom volt. De egyébként magányosan telik ez a meglehetősen hosszú táv. Persze, mindig vannak események, melyek kizökkentenek a magányból. Például előfordul, hogy majdnem az árokban landolok egy-egy kamion miatt. Nem haragszom én emiatt, elvégre nekik is el kell férni valahol, sőt alapvetően az övék az út. Kalandok mindig vannak: elkap egy-egy zuhé, elhullott állatok sokasága az út szélén – ez mindig elgondolkodtat. Alapvetően magányos a hosszútávfutó élete, valóban.
– Negyedik napja van úton. Melyek az eddigi tapasztalatok?
– Van egy viszonyítási alapom, lévén, hogy a tavaly a székely székeket futottam körbe. Marosvásárhelyi kiinduló- és érkezési ponttal egy ötszáz kilométeres távot tettem meg, és ott alig fordult elő olyan település, ahol tíznél kevesebben vártak volna. Ezen a területen sajnos nem volt ugyanilyen a létszám, kivéve Nagyváradon. Kísérőm felkészített arra, hogy a Bánság és a Partium más Székelyföldhöz képest. Tudomásul veszem, megértem, de sajnálom, mert úgy érzem, hogy egy jó ügyet szolgálok, és szerettem volna, ha egy kézfogás erejéig többen is kijönnek az utcára, esetleg még szóba is állnak velem.
– De azért nem csak negatív tapasztalatai vannak?
– Nem negatív tapasztalat ez, inkább csak elégedetlenség. Nagy munkát végzek azért, hogy sokan magukévá tegyék az ügyet, amit szolgálok. Nekem a Jóisten adott egy képességet, én ezt bírom csinálni. Aki bármilyen távon bekapcsolódik, vagy más formában részt vesz, az ugyanúgy részese lesz ennek az élménynek. Nem csak magyarokra gondolok. Ha a Via Revolutiae alapgondolatát veszem alapul, akkor el tudom képzelni azt, hogy román ajkú emberek is részt vesznek a távon, mert ezzel tartoznak az ősöknek, akik életüket adták a mi szebb jövőnkért. Ezzel a lehetőséggel sajnos nem élnek.
– Bihar megyei születésűként, Budapesten élőként mi ösztönzi arra, hogy a székelyföldi önrendelkezésért szaladjon?
– A gyökereim itt maradtak, és nem tudtam gyökeret verni máshol. Igaz, Budapesten élek, magyar közegben, az enyéim között, mondhatnám. Mégis itt maradtak a gyökereim, s ha már fölvállalok egy ilyen távot, akkor csakis olyasmiért vállalom, amivel egyet tudok érteni. Saját szórakoztatásom érdekében én maratoni távnál nem futok hosszabbat (egy maratoni táv 42 kilométer, a Via Revoltiae keretében Juhos Gábor ennek több mint tízszeresét futja 12 nap alatt – szerk. megj.). Ha a futással valamire fel lehet hívni a figyelmet, akkor egy ilyen ügyért teszem. Ennek itt a helye, nekem, úgy érzem, ez a küldetésem: az enyéimért kell tennem, dolgoznom.
– Hogyan készül fel ötszáz kilométerre egy maratonfutó? Mentálisan vagy fizikailag nehezebb a ráhangolódás?
– Fizikailag nem kell készülnöm, mert rendszeresen maratoni távokat futok – minimum egyszer egy hónapban. Ezen túlmenően edzek a versenyekre. Fizikailag nem készültem rá most sem, a tavaly sem. Mentálisan viszont fel kell készülnöm. Rendszerint úgy hangolódom, hogy betáplálom a „komputerembe”, hogy ezt meg kell csinálnom, senki nem fogja helyettem megcsinálni. Ehhez tudnának nagyon nagy segítséget adni, ha csatlakoznak hozzám emberek, akikkel közösen azt érezhetem, hogy egyek vagyunk, mint ahogy ez ma is megtörtént. A mai napom kifejezetten mélypont volt: nyirkos, vacak időnek indult reggel, keveset is aludtam az éjjel, elkezdtek izomfájdalmaim lenni. Nem volt benne a mai napban az a vitalitás, ami szükséges szokott lenni. Amikor megjelentünk Nagyvárad határában, és ismerős arcok jelentek meg, illetve biciklisek csatlakoztak hozzám, akkor kinőttek a szárnyaim és már az a „vád” ért, hogy túl gyorsan futok. Az emberek adják azt a pszichés löketet, amivel tovább lehet folytatni a megkezdett utat.
– Még hátra van nyolc nap…
– Igen, tizenkét nap alatt teljesítem az 540 kilométert. Ez kicsivel több, mint a székelyföldi maraton volt. Van olyan nap, amikor több mint 42 kilométert futok. Már első nap Temesvártól Aradig 55 kilométert tettem meg, és lesznek még hosszabbak, mint egy maratoni táv. Nem én akartam így, de úgy látszik, a Jóisten arra predesztinált, hogy 12 nap alatt több mint 12 maratoni távot teljesítsek.
– Hogyan tovább az 540 kilométer teljesítése után?
– Decemberben folytatni szeretném a Via Revolutiae-t, ugyanis úgy teljes a körmaraton, ha Temesvártól Temesvárig zajlik. Éppen ezért december 15. és 22. között, az úgynevezett forradalom tényleges időintervallumában zajló emlékeseményeknek én is a részese leszek. Kolozsvártól Temesvárig futok nyolc nap alatt. Már kaptam ígéreteket az út folyamán, hogy jönnek velem többen is rövidebb távokon.
– Decemberben várhatóan esni fog a hó, az nem tántorítja el a céloktól?
– Reméljük, a természet nem szól közbe, de mint mondtam, én hiszek a sorsszerűségben. Hátha nem lesz olyan rossz idő. Csak az tántoríthat el a célkitűzéstől, ha méteres hótorlasz lesz az út szélén. A szándékom és az akaratom arra van beállítódva, hogy ez is meglesz.