Mert hogy az állatvédők, a jogászok és a művészek mit gondolnak róla, az kiderült. Egészen mást.
Íme a tökéletes vitakoktél: végy egy egy állatvédő állatorvost (Madaras Péter), egy jogászt (Azzola Katalin), egy esztétát (Gregus Zoltán) és három vizuális művészt (Márkos Tünde, Bándi Dávid és Kótér Vilmos), ültesd be őket egy kávéházba (New York), s kérd őket arra, hogy beszélgessenek
a művészi szabadság határairól,
azon belül is az állati jogok kérdésköréről. Ja, és tégy oda egy írót (Szántai János), hogy lássa el a moderálás lehetetlen küldetését. Az eredmény: úgy hajba kapnak, hogy öröm nézni. (Jó, ez a költői túlzás pillanata volt: feszült, de civilizált vitát folytatnak, így pontosabb.)
A „viszály almáját”, mint kiderül, Bándi Dávidnak egy korábbi, meg nem valósult performanszötlete jelenti, amin aligha lepődhetünk meg, mivel a hétfői bemutatójától megedződtünk. Ehhez egereket használt volna fel, egyfajta akváriumos túlélőjátszma keretében, a probléma mindössze annyi, hogy szerencsétlen csillagállás esetén szegény párák akár el is halálozhattak volna. Ami tűrhetetlen, az állatvédő és a jogász szerint legalábbis.
Utóbbi hosszan sorolja az idevonatkozó törvényi szabályozásokat, melyeknek summázata, hogy állatot bántalmazni, indokolatlan erőfeszítésnek kitenni, kínozni, horribile dictu megölni szigorúan tilos, leszámítva azon ritka eseteket, amikor ez tudományos, kísérleti vagy oktatási célból történik. Nekünk különösen az a szófordulat tetszik, hogy
„fizikai vagy pszichikai sérülésnek kitenni”,
az állatlélektani vonatkozás értelmezése a résztvevők közül többeknek is láthatóan fejtörést okoz. A jogász álláspontja egyértelmű: a művészetnek semmiképpen sem lehet része az állatok bántása, a törvényeket be kell tartani, punktum.
Node a művészeknek éppen a törvényekkel van bajuk, a művészet feladata a határok tágítása, a szabályok áthágása, újszerű, a társadalmi normákon túlmutató tapasztalatok kikísérletezése, az emberi (és állati) lét rejtett dimenzióinak feltárása ésígytovább. Miféle dolog, háborognak, hogy nemcsak az állatokat védi a törvény, de az ember még önmagában sem tehet kárt büntetlenül, mert ha egy performansz keretében megöngyilkolja magát, és netalán túléli, mehet a bíróságra.
A művésznek tulajdonképpen mindent szabad,
hangzik a verdikt. A közönség soraiból azért halkan elhangzik a kérdés (Selyem Zsuzsa), hogy lehet-e privilégium a művészet, azaz mi indokolhatja, hogy a művészember megtehessen olyasmit is, amit más egyszerű halandó nem. Továbbá az a felvetés is hangot kap (Szakáts István), hogy a jogi, törvényi vagy akár morális aspektusok helyett érdemesebb kulturális, szokásrendi vonatkozások felől nézni a problémát.
A fentebb említett kategóriák azonban ekkor már végzetesen összekeveredtek, az álláspontok megmerevedtek. Tanulság: az állatjogi diskurzus és a művészi szabadságeszme olyan párhuzamosok, amelyek a végtelenben sem találkoznak.
És tényleg, kedves olvasó, ön áldozna egeret a művészet oltárán?
(Megjegyzés: egyetlen példa arra, hogy mennyire komolyan veszik az állatjogi szabályozást manapság. A szöveget szerettem volna az Apokalipszis most hírhedt rituális bivalyölési jelenetének videójával illusztrálni, és mit gondolnak, szabadon elérhető a YouTube-on? Bingó: tiltott tartalomnak minősül.)
Fotó: Fall Sándor