Egyház, két ház, hány ház?

">ördögi táncot. A zene gyors, a szöveg pedig sokatmondó, egy egyházi személy szellemére nézve: „Fasza, fasza, fasza vagyok/Ritkán láthatsz olyan fickót, mint én”. És a papok megállíthatatlan forgatagban táncolnak, ugrálnak és forognak, csuhájuk harangként pörög körülöttük, mint amikor a menyasszonyt forgatják. A kép groteszk, a virtuális térben pedig bárki megtekintheti, aki kíváncsi rá. Többek között az internetre tömegesen rácsatlakozott falusi hívők is.

Egy megjegyzés: figyelemre méltó a csuhák mögötti emberi érzés ökumenizmusa (és ez minden bizonnyal nem egyedi eset), ugyanis köztudomású, hogy az ortodox keresztény klérus egy jelentős részét nem ritkán a zsidók, magyar etnikumúak, cigányok ellen kifejezett nacionalizmus uralja. Íme, ez a PRM (Nagy-Románia Párt – a szerk.) csúcséveinek agresszív üzenetét hordozó nacionalizmus nagyon jól megfér a legtöbbször cigányok által énekelt manelékkel.

Az Ortodox Egyház már a 90-es évek óta szerepet vállal a politikában: a feszenizmus (FSN, Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) és a peremizmus (lásd, PRM – a szerk.) hirdetésével a hívők körében, vagy a politikai hatalom durva túlkapásai – például a bányászjárások vagy az Egyetem (Universităţii) téri tüntetők szétverése – határozott elítélésének elmulasztásával. Ez a politikai hatalommal kötött paktum nem volt ártatlan. Az volt a célja, hogy megakadályozza azoknak a templomoknak és tulajdonoknak visszaadását a Görög-katolikus Egyháznak, melyekkel ez utóbbi a kommunista rezsim hatalomra kerülése előtt rendelkezett. A 90-es éveket a két egyház hívőinek számos konfliktusa terhelte meg, akiknek a papjaik nyújtottak támogatást, sőt inkább vezetést.

Az Emil Constantinescu álmában megjelent Vasile szerzetes sikere az 1996-os elnökválasztáson még világosabban feltárta az egyház szolgálói és a politikusok között társbérletet. A bűnös kapcsolat mindkét fél számára előnyös ügyleteket generált és generál továbbra is, a törvényesség határán, vagy már azon túl is. A hívők a saját szemükkel láthatják, hogyan épít magának a papjuk egy újabb házat, vagy vásárol egy újabb autót, miként küldi gyermekeit a civilizált európai fővárosokba tanulni, mégis továbbra is az Egyházban bíznak.

És annak ellenére, hogy számtalan pap és egyházi vezető nem hagyja ki a világi élet egyetlen bűnét sem, a templomban elhangzó szavuk, főleg falun, óriási mértékben számít, a honi szólás hipnotikus hatásával bírva: „Ne azt tedd, amit a pap tesz, hanem amit a pap mond”.

A szólás első fele lehangolóan időszerű igazságot tartalmaz. Papjaink nagy része egyre inkább világi életet él, gyakran a törvényesség szélét súroló vagy törvényt szegő ügyletekben érintett, a papi küldetést hivatali kötelességgé változtatva. Ugyanolyan hivatallá, mint bármelyik másik, amiért – igaz – szerény fizetést kapnak. A pénz (sok pénz!) a hívők vallásos érzésének kihasználásából származik, mely vagy fundamentalista, vagy még csak alig gubóállapotú.

Persze, nem általánosítok, de azért sokan közülünk merkantilista módon hiszünk, hódolunk, böjtölünk és imádkozunk. Nagyjából a következő elv szerint: „Amilyen a munka, olyan a fizetség”. Másképp mondva, minél több pénzt csúsztatunk bizonyos egyházi szertartásokra a pap zsebébe, minél nagyobb összeggel kísérjük a bűnbánó cédulákat, annál nyugodtabbak vagyunk, hogy Isten majd „megoldja” a gondjainkat.

Így vált szokásunkká, hogy mindent „felszenteltetünk” magunk körül, a lakástól az autóig és így tovább, egészen a háztartási eszközökig.

Hitünk két fillért sem ér, ha nem kürtöljük világgá, ha nem verjük vele a mellünket, és nem ócsároljuk a többieket, a hallgatagokat vagy az ateistákat.

Normális esetben az emberek hitét nem lehet statisztikailag mérni. Ennek ellenére azok a statisztikák, melyek a románok Egyház iránti bizalmát mérik, valójában egy sor fel nem tett kérdésre adott válaszok összegét mutatják: hány román hisz tényleg Istenben, hányan mondják magukat hívőnek, de valójában csak megkeresztelték őket, hányan tekintik az Egyházat egy nép szellemi alapjának, hányan tekintik papjukat és templomukat spirituális egésznek.

A Román Ortodox Egyháznak az a baja, talán egyes neoprotestáns felekezetek hittérítése miatt is, hogy túlságosan exponált, túlságosan gesztikulál, a lakásnak, vagy gépkocsinak az ügyfél megrendelésére történő felszentelésétől a csodatévő ikonok tobzódásáig.