Cybercraft

A tusványosi tábornak nem a kibernetikai oldala a legerősebb. Viszont az ember előbb-utóbb hazatér a vadonból, és olajozottan visszaágyazza magát a digitális mátrixba. Márpedig aki valamilyen civilizációban él, a kibertérben is aluszik. A baj az, hogy a legtöbben nem csak olajozottan, tudatlanul is ágyazunk magunknak. És, kicsit forgatva a közmondáson:

ki mint ágyaz, úgy lopják az adatait.

Többek között erről beszéltek a Látható és láthatatlan háborúk című tusványosi panelbeszélgetés meghívottjai: Szemerkényi Réka, a Miniszterelnökség politikai főtanácsadója, Zala Mihály, a Nemzeti Biztonsági Felügyelet elnöke, Suba Ferenc, az Európai Hálózat- és Információbiztonsági Ügynökség alelnöke, Vass Péter, a Tigra Kft. üzletfejlesztési igazgatója, Demeter Szilárd politikai elemző, Zautasvili Péter, a Hungaro Digitel Kft. műszaki fejlesztési igazgatója és a moderátor, Horváth Gergely Krisztián, az Informatika a Társadalomért Egyesület információbiztonsági munkacsoportjának vezetője.

Ijesztő dolgokat tudhatott meg bárki érdeklődő. Például az, aki egy céget vagy alapítványt vagy akár állami hivatalt vezet. Figyelem, a következő passzust csak erős idegzetűeknek ajánljuk!

Tehát: egy átlagos szervezetnél valaki (az a tudatlan homo sapiens, naná) minden percben megnyit egy fertőzött oldalt. Továbbá minden harmadik percben egy vírus kommunikál egy irányító szerverrel, 9 percenként használnak kockázatos alkalmazást, 10 percenként letöltenek egy ismert vírust, 27 percenként egy ismeretlen vírust, 40 percenként kimegy valamilyen érzékeny információ, és 24 óránként botnetekkel fertőződik a rendszer. Hát így csináljon valaki céget, alapítványt, állami hivatalt. Vége már azoknak a paradicsomi víg napoknak, amikor bárki felhő- és felelőtlenül lubickolhatott a kibertengerben, mintegy munkahelyi pótnyaralásképp. Úgy tűnik, több lett a cápa, mint a víz: vírusok, malware-ek, botnetek, megannyi science, de nagyon non-fiction ragadozó leselkedik ránk. Évente hárommillió új malware születik, például.

Ez maga a kiberhorror.

Na, de a meredekje most következik csak. Mert támadni sok szinten lehet. Ugye, ott van a jedermann, vagyis te meg én meg ő. Nekünk nem kell félteni a seggünk olyan nagyon. Maximum ellopják a fotóinkat, adatainkat, és üzérkednek vele. Vagy elrakják, és ha ne adj' isten, valamelyik párt színeiben közszereplővé válunk egyszer majd, előszedik a részegen ölelkezős képeket, és megfingatnak velük. 

A cégek, alapítványok, bankok, állami hivatalok esetében már bonyolultabb a helyzet. Az onnan lopott információkkal már egész csinos vagyonokat lehet keresni, vagy éppen bankot robbantani, működést összeomlasztani, kormányt buktatni, és a sor hosszú. 

És végül ott van maga a bellum cyberneticum.

A kiberháború. A cybercraft. Régen, mondhatni, könnyű volt: felállt két hadsereg egymással szemben (reguláris, zsoldos, paraszt, felkelő satöbbi), megfújták a trombitát, oszt szabjad. Ma már a láthatatlan, kibernetikai háború a hadviselés szerves része. A digitális háború előkészíti a kinetikus háborút, információszerzéssel, kritikus pontok feltérképezésével, az ellenfél lebénításával, például. Hackerkatonák dolgoznak szorgalmasan egy-egy kibernetikai csapás vagy ellencsapás megvalósításán. Egész kiberhadseregek harcolnak egymással, légkondicionált helyiségekben, fegyvereik a számítógép és az ész. Ijesztő.

A kibernetikai biztonság tehát létfontosságúvá vált. És nem csak azon a szinten, hogy vajon hova lett a miniszterelnök telefonja. Félő azonban, hogy egy klasszikus hagyomány nem változott. A rabló ebben az esetben is a pandúr előtt jár. Hát ehhez a helyzethez kell valahogyan viszonyulni. A kormányok igyekeznek: egyre nagyobb összegeket áldoznak a kibernetikai biztonság szavatolására. A nagy cégek szintúgy. De mit csináljon a kisember? Amennyiben egyáltalán számít az ő léte. Hát vigyázzon, hova kattint, és használjon erős jelszavakat. Sokkal többet nem tehet.