A kőszívű filmesztétává vedlett főteresek nem rajongtak A nagy füzetért. Ami jó benne, azt szívből dicsérik, ami nem annyira jó – és sajnos ezekből van több (botladozó forgatókönyv, természetellenes dialógusok, mellékszereplői kidolgozatlanság) – azt kegyetlenül megtépázzák.
Papp Attila Zsolt
Szász János kegyetlen rendező. Ez a kijelentés elsőre meredeknek tűnhet, főleg ha megtoldom azzal, hogy a kegyetlenség természetrajza különösen a gyermeki lélek vonatkozásában érdekli – elég a Witman fiúk című Csáth-adaptációjára gondolnunk. A nagy füzet ikertestvéreinek jellemfejlődése szintén erkölcsi határhelyzetekben bontakozik ki, csak itt a kegyetlenség iskoláját a háború jelenti. Kevésbé avatott filmkészítő kezén a téma könnyen a közhelyes konyhafilozofálás mocsarába süllyedhet, hiszen az, hogy a háborús körülmények deformálják a jellemet, és ártatlan gyermekekből is képesek kihozni a szunnyadó szörnyeteget, nem éppen forradalmian új gondolat. A háború, az erőszak dehumanizál, ezt intuitíve tudjuk mindannyian, és a háborús/háborúellenes filmek építenek is erre a tudásra.
Szász látásmódjában azonban a kegyetlenség „megtanulása” a felnőttéválás szükséges velejárója, egyfajta beavatás, egyre keményebb – részben a külvilág, részben maguk a fiúk által állított – próbatételekkel. Megjegyzendő, rendezőnk sokat köszönhet színészeinek: a Gyémánt-fivéreknek (Andrásnak és Lászlónak), illetve a nagymama szerepében parádézó Molnár Piroskának. Mainstream, mégis morálisan nyugtalanító alkotás A nagy füzet, remek karakterekkel és történettel, amelyre hatványozottan érvényes a filmben elhangzó mondat: a jó fogalmazásnak egyetlen szabálya van – hogy igaz legyen.
Rusz Péter
Nem szeretem a szomorú filmeket. Akkor se, ha egyébként jók. Gyere úgy ki a moziból, hogy utána szájon csókolod a buszon az ellenőrt, és ne úgy, hogy nekimész a Szamosnak. Márpedig a háborúban ugye az emberek megölik egymást, és ez sehogysem lehet vidám dolog. A nagy füzettel az a bajom, hogy még szomorú sem tudtam lenni, mert ahogy a „szukafattyak” immunissá válnak a háború minden borzalmára, úgy én is az lettem a film végére. Ezért maradt el aztán a várva várt katarzis.
A fiúk minden érzést, ami fájdalmat okozhatna nekik, akkurátusan kiirtanak magukból. De honnan a felismerésük, hogy csak így képesek túlélni? Hogy nekik kell igazságot osztaniuk, horribile életet vagy halált? Nem derül ki. Az viszont kiderül, hogy a cinkos magyar társadalomban, amely csak az erőszak nyelvét beszélte, volt erő és akarat a szörnyűségek elművelésére. A másik hibája a filmnek pont ehhez a kortörténeti vonatkozáshoz kapcsolódik: ti. a szociografikus elemek többnyire csak részigazságokat ábrázolnak.
A mű kérdése számomra az, hogy vajon exkűz-e mindenre a háború, és a háború szülte morális relativizmus? Persze jó, hogy vége a negyvenes éveknek, és nem jön újra el.
Ja, Tóth Orsit minden filmben muszáj megerőszakolni?
Szabó Tünde
Két, tíz év körüli srácot, egy ikerpárt az anyjuk kipaterol Budapestről és a meleg családi fészekből a Kőszeg mellett élő nagymamához, akit mindenki boszorkánynak hív. Már itt valószerűtlenné válik a film számomra, egyrészt mert az anya nem tisztázza a fiúknak, így a nézőknek sem, miért hagyja el őket (bár később kiderül), másrészt mindig olyan mesterkélten szólal meg (mint a legtöbb színész a legtöbb magyar filmben), hogy nem tudok elhinni neki semmit.
A fiúk ridegtartásra kerülnek minden értelemben. A párialét és az emberi együttélés normáinak teljes szétbomlása közepette és ellen úgy védekeznek, hogy durva leckékkel edzik magukat: fájdalom, éhezés, kedves szavak tudatos törlése. Családtagjaik szép sorban a szemük előtt halnak meg, mire ők bevállalják a számukra legdurvább leckét, a szétválást.
Amit egyébként külső kényszer szintén nem indokol. És itt kezdődne az igazi sztori, hogy milyen felnőtté válnak ezek a fiúk. Mert annyi és olyan durva határhelyzeten mennek át, hogy az egyrészt indokolhatja, ha később esetleg magasról tesznek minden erkölcsre, másrészt hihető sztori helyett számomra A nagy füzet melodramatikus és hatásvadász epizódok, példabeszédek füzérévé vált, A nagy összefüzetté.
Fotó: Dobos Tamás
Szántai János
Szász János A nagy füzet című, újabb adaptációja (Kristóf Ágota azonos című regénye a forrás) az a film, ami, úgymond, kiszedte a szarból a magyar filmművészetet. A Magyar Nemzeti Filmalap derekasan támogatta, első termékként gurult ki az újraszabott gyárból, és rögtön Kristályglóbuszt nyert Karlovy Varyban. Érthető tehát a nagy érdeklődés a világ minden táján. De milyen maga a film? Először is szikár, mint maga a rendező. Aztán egyhangú. Távolságtartó. Egyszerű. Brutális. Illetve annak szánt. Néha ugyan elborzaszt a két gyermek-főszereplő egy emberállativá vált világra adott reakciója. De többnyira nem.
Aztán – nekem legalábbis – hiányzik egy icipici történelmi alapvetés. És őszintén, az is eléggé zavar, hogy az egyetlen jófej, aki nem úgy az, hogy azzá válik a történet során, mint mondjuk a nagymama, hanem alapból, zsidó. Mindegy, a film ettől még korrekt, Christian Berger operatőri munkája tökéletes (bár néha steril). A rendező rovására írandó, hogy, szokása szerint, finoman, esetleg puhány módon mutatja meg azt, amit brutálisnak szán. A gyermekek jól játszanak, Molnár Piroska pedig minden tapsot megérdemel.
Olvasson még:
Tulit Gyopár
A tanulást minden körülmény között folytatni kell: ez az anya legfőbb tanácsa ikreinek, a Szász János-film két főszereplőjének. Háború van, nem tudni, pontosan milyen (a film közben lehet következtetni rá a náci tisztek jelenlétéből), az apa a frontra indul, nem tudjuk, milyen seregbe, a gyerekeket az anya addig még nem is látott nagyanyjukhoz viszi egy határmenti város szélére – ezt sem tudjuk pontosan, miért. Ettől a kissé nehezen érthető alaphelyzettől eltekintve túlstilizálás és túlérzelmesítés nélküli, abszolút élvezhető filmadaptációt készített Szász az Agota Kristof-regényből.
A testvérpár egymást és önmagukat edzve próbálnak felkészülni a legrosszabb elviselésére is. A nagymama alakja nem a „mesebeli kedves néne”, inkább „boszorkány”, ahogy a szomszédság gondolja. Ám lassan kiderül, mégiscsak szereti unokáit, a „szukafattyakat”, csupán nem tudja önfeledten kimutatni ezt – nyilván a háborús körülmények miatt. Az anya és apa figurája kissé kidolgozatlan: az apa tettét, a gyerekek elhagyását a visszatérte után, legjobb esetben is csak zavarodott eszével lehet magyarázni. Egy húsz percnyivel rövidebb változat fokozhatta volna a film feszességét.
Fotó: Dobos Tamás