Euroszkeptikusok előretörése

Az európai parlamenti választások egyik legfontosabb jellemzője az euroszkeptikus, szélsőségesnek, szélsőjobbnak nevezett, bevándorló-ellenes pártok előretörése.
Nagy-Britanniában az Európai Unióból való kilépés gondolatával kacérkodó, az uniós tagállamokból származó bevándorlók számának korlátozását követelő, gyakori románellenes kijelentéseiről ismert Nigel Farage vezette Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) végzett az élen, míg Franciaországban a Marine Le Pen irányította, hasonlóan bevándorló-ellenes Nemzeti Front győzött. Hasonló eredményt ért el a dániai euroszkeptikus párt, Hollandiában is második lett az ebbe a „pártcsaládba” tartozó Szabadságpárt, míg Görögországban az EU-t szélbalról bíráló alakulat lett a befutó.

Mindez azt jelzi, hogy számos régebbi EU-tagállam polgárai komolyan elégedetlenek az EU működésével – pontosabban azt, hogy az Unió előnyeit különösebben nem érzik, csak a brüsszeli bürokrácia állandó jelenlétét és néha furcsa döntéseit, valamint azt, hogy néha a brüsszeli központ a fejük fölött akar róluk dönteni.

Persze mindez nem föltétlenül tudatosul az emberekben, kellenek az olyan pártok, amelyek ezeket az ellenérzéseket megfogalmazzák, és becsatornázzák.

Az is a tényekhez tartozik, hogy az euroszkeptikus pártok támogatásával gyakran nem is annyira az EU-t, hanem a többi hazai pártot kívánták büntetni, mivel elégedetlenek azzal, ahogy a közel öt éve tartó gazdasági válságot kezelték. Vagyis az EU-ellenes, vagy annak bizonyos aspektusait bíráló pártok sikere nem feltétlenül a polgárok EU-val szembeni ellenérzéseit tükrözi. Egyszerűen csak kiábrándultak a „régi rendszer” részét képező politikai erőkből, és valami újat szeretnének.

Ráadásul ezek az euroszkeptikus pártok rendszerint a válság sújtotta, kevesebb bérért többet dolgozni kényszerülő, néha munkahelyét is elvesztő polgárok fülének kedves szólamokkal próbálják – zömmel sikerrel – megszerezni az emberek támogatását. A bevándorlók ellen kampányolnak, mondván: nem csupán elveszik az emberek munkahelyét, de idegen kultúrájukkal, azzal, hogy nem hajlandóak elfogadni az adott ország kulturális és vallási hagyományait, feszültséget gerjesztenek, és veszélyforrást jelentenek.

Ez persze gyakran populizmus, demagógia, és a valós gazdasági, szociális program hiányát hivatott leplezni, azonban mégsem ajánlatos félre söpörni. A britek és a franciák közel 30 százalékát szélsőségesnek bélyegezni azért, mert az EU-val szembeni kritikus pártokra, a bevándorlás okozta problémákra – néha talán a kelleténél durvábban – rámutató alakulatokra szavazott, ugyanolyan hibás lenne, mint amilyen egyszerű.

Az újonnan összeülő, az eddiginél nagyobb befolyással rendelkező EP-nek és az új összetételű Európai Bizottságnak aligha lesz elegendő annyit tennie, hogy megpróbálja elszigetelni ezeket a pártokat, mondván: az extrémizmust képviselik. Ezzel ugyanis csak még inkább elszánttá tennék híveiket, hiszen csak azt látnák beigazolódni, hogy az EU valóban semmibe veszi az akaratukat. E pártok néha szalonképtelen stílusban ugyan, de gyakran reális problémákra világítanak rá, az európai és a nemzeti identitás közötti feszültségre mutatnak rá, és arra, hogy a különböző kultúrák közötti eltérésekből fakadó konfliktusok megoldására nem elegendő csupán a tolerancia és a multikulturalizmus szükségességét ismételgetni – konkrét gazdasági és szociális intézkedésekre is szükség van a válsághelyzetek kezelésére. És arról is elkerülhetetlen az érdemi vita, hogy meddig kívánatos mélyíteni az európai integrációt, meg kell végre vizsgálni: mennyien szeretnék, ha leállna, sőt valamelyest visszafordulna az integráció, és mennyien szeretnék, hogy a tagállamok még több szuverenitásról mondjanak le az ezáltal még nagyobb hatalomra szert tevő brüsszeli központ javára, megágyazva ezzel az Európai Egyesült Államok létrejöttének.