Korniss Péter hazatért. Nem véglegesen, csak a Photo Romania Festival idejéig. A Sétatéri fák madeleine kekszként idézték fel benne a kolozsvári gyermekéveket. Megnézte a Sweeney Toddot a Kolozsvári Állami Magyar Színházban és az előadás lenyűgözte. Úgy véli, a kolozsvári kultúra távolról sem provinciális. Itthon érzi magát.
„Amikor elhagytuk Kolozsvárt, tizenkét éves voltam. Két évig alig beszéltem Pesten, magamba zárkóztam, mert elvesztettem a barátaimat. Nehezen tudtam beilleszkedni. Idegennek éreztem magam, hiszen én akkor egy kisvárosból jöttem. A pesti gimnáziumban viszont csak erdélyi barátaim voltak. Tőlük kaptam meg azt a bizonyos melegséget, amire akkor szükségem volt. Ezért is érzem magam mindig itthon, Kolozsváron.”
Ha valakinek van Erdély-képe, hát neki biztosan van. Ismeri a mezőségi embert, a máramarosit, a gyimesi csángót és a székelyt is. Erdélyben készült fotóiról tudni kell, hogy a képeken szereplő személyekkel negyven éve tartja a kapcsolatot. Képei a bartóki gondolatot illusztrálják: az itt élő népek kultúrájában sokkal fontosabb az, ami összeköt, mint az, ami elválaszt.
Korniss Péter idestova 50 éve vette kezébe a fényképezőgépet, az azóta eltelt időszakot pedig egyetlen szóban így foglalta össze a csütörtöki beszélgetésen, amely angol nyelven zajlott: happy.
„Egész életem során azt csináltam, amit szeretek, és amiben hiszek. Megmutathattam, hogyan látom a világot, mit gondolok róla, és az emberek kíváncsiak voltak rá. Ennél nagyobb ajándéka nincs az életnek.”
A hatvanas években segédmunkás, többek között a Budapesti Fényképész Szövetkezetben, ahol szárítóként dolgozik. Eleinte sportfotókat vállal, de a színház és a tánc világa iránt nagyobb affinitást mutat, ami meg is látszik a munkáin: Korniss hamarosan már a frissen alakult Pécsi Balett és a Huszonötödik Színház számára is dolgozik.
Így ismeri meg Novák Ferenc koreográfust, és ennek a munkakapcsolatnak köszönhetően jut el 1967-ben újra szülőföldjére, Erdélybe. Széken pont a szombati táncházba csöppen bele, és az a valódiság, sértetlenség, amit itt lát, óriási élményt jelent számára, hiszen egészen addig a hagyományos paraszti kultúrával csak a budapesti színpadokon találkozott.
”Éreztem, hogy ezt nekem muszáj megörökítenem, két okból is. Az egyik, hogy az emberek nem tudnak a létezéséről – ahogy beküldtem a képeket egy pályázatra, azt válaszolták: nagyon szép sorozat az állami népi együttesről. Mondtam, hogy ez nem színpad, ők így élnek! Másfelől meg látszott, hogy ezt a világot hamarosan le fogja váltani egy másik.”
A Leltár – Erdélyi képek 1967-1998 itt tekinthető meg.
Mi van ma a táncházmozgalom Mekkájában?
Diszkó. Persze van táncház is. Egy tőrőlmetszett holland úriembernek hála. Michel van Langeveld (a helyieknek csak Mihály gazda) 1985-ben egy könyvesboltba betérve, fellapozta Korniss Péter Elindultam világ útján című albumát. Michel 2011 óta végleg letelepedett Széken. Ő működteti az általa felújított széki tájházat, rendszeresen táncházakat szervez, és a kalotaszegi szapora lépéseit is tőle lehet megtanulni – mesélte a fotográfus.
A fényképregény
Korniss egy évtizeden keresztül követte nyomon egy Tiszaeszlárról a fővárosba ingázó kubikos, Skarbit András életét. 1988-ban ebből lett A vendégmunkás című képriport.
Mint elmondta, azért adta ezt a címet a sorozatnak, hogy az akkori gazdasági-társadalmi helyzetet érzékeltesse, Skarbit András ugyanis pont olyan idegennek és magányosnak érezte Budapesten magát, akár egy török vendégmunkás. Falujába hazatérve azonban megtalálja mindazt, amiért még érdemes élni: a családja, a kertje, az állatai, és a faluközösség. Hétvégenként így lesz megbecsült ember a hétköznap semmibe vett dolgozóból.
Merre tart a fotográfia?
Ha tudná, gazdag ember lenne – tréfálkozott Korniss. Tény, hogy a dolgok gyökeresen megváltoztak. Már az is, ahogyan nézünk egy képet. A fotózás egyre inkább népművészetté válik. A technikai fejlődésnek köszönhetően ma már csak az nem fotós, aki nem akar az lenni. Lenyomjuk a gombot, és kész. A többit elintézi a gép. Korniss szerint ezzel semmi probléma nincs. Az számít, mi van a fejedben a gomb lenyomásakor.
A futószalag-effektus a fényképezést is utolérte. A nagyobb hír és képügynökségek fotóriporterei ma már nem bajlódnak azzal, hogy kivegyék a kártyát a fényképezőgépből, vagy hogy megszerkesszék a képeiket, sokkal hatékonyabb és gyorsabb munkarendben dolgoznak. Példának a Reuters képszerkesztőjét említette, akinek a szocsi olimpia alatt négy-ötezer fotót kellett átnéznie egy este alatt. Ez a fotósok 22-s csapdája: nem tudod megengedni magadnak, hogy folyamatosan ne exponálj, mert egy századmásodpercnyi késés, és a pillanat elillant. Gondoljunk bele, hány tekercs filmet jelentene ez az analóg módszerrel.
Korniss egyébként lassan húsz éve átváltott digitálisra. Azt is elárulta, hogy egy Canon 5 D büszke birtokosa. És az iPhone is ott figyel a zsebében. Mint mondja, muszáj volt váltania, másképp nem lett volna, amit a tejbe aprítson.
Colin Ford, a Nagy-Britannia Nemzeti Média Múzeum alapítója a közönségben
A fotóművészet Magyarországon jó időket él
– mondja Korniss. Majd egy sor példát említ, a kijelentését alátámasztva: Budapest szívében ott a Magyar Fotográfusok Háza, néhány hónapja megnyílt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ is, és kilátásban van egy fővárosi fotómúzeum létrehozása, ez utóbbira azonban négy évet még várni kell.
A szervezők elárulták, Kolozsvárra is terveznek egy fotómúzeumot. Korniss jó ötletnek tartja a kezdeményezést. „Kolozsvár nem provinciális, és igenis főváros – megérdemli a fotómúzeumot” – jelentette ki.
***
Van egy álmom. (Ájhevödrím.) A 24. század derekán, amikor a Kárpát-medencében csak a mindent ellepő radioktív port fújja majd a szél, és a bolygóközi elvándorlásnak hála már mind elköltöztünk valamilyen távoli és vad krómacél égitestre, akkor egy Xaguig nevű űrlény, egy székelyföldönkívüli az űrsiklóból kiszállva megtalálja Korniss Péter fotóit. Kezébe veszi, elnézegeti őket, majd így szól: acn cam ua vjkap?
Ámen.