Mivel Erdély jelenének kellemesen álló vizét épp nem zavarja semmi (legfennebb csak egy kirakatper lehetősége, amit a szentgyörgynaposok indítanának egy valószínűleg fiktív Facebook-felhasználó ellen), belemerültünk a múltjába. Nagyjából a fogantatásának időszakába, az 1526-os mohácsi csatába.
Ott dőlt el, hogy Erdély 150 évig fog lavírozni a törökök és Habsburgok között. Akkor szakadt ki a középkori magyar királyságból, de az túlzás, hogy függetlenné vált. Adófizetés fejében nyert némi önállóságot, nem települt be az oszmán közigazgatás.
A mohácsi csatavesztés és következményei című előadásra ültünk be az EME dísztermébe pár tucat nyugdíjassal, néhány huszonévessel és pár harmincassal. A Budapesti Történeti Múzeum történésze, B. Szabó János (a fenti képen) első diáján már zárójelbe tette az és következményei-t a címből, és tényleg jóval többet beszélt az előzményekről, mint magáról a csatáról vagy a következményeiről.
Egyáltalán nem bántuk meg. Izgalmas konkrétumokkal oszlatta a fejünkben a homályt és a csata jelentőségének utólagos visszavetítéséből származó legendákat. Például az a mondás, hogy Több is veszett Mohácsnál, eredetileg úgy hangzott, hogy
Több is veszett Budánál.
Azaz 1541-ben, amikor a török szultán véglegesen megszállta, és megalakította a budai vilajetet. A mohácsi csata kortársai nem tulajdonítottak neki akkora sorsfordító jelentőséget, Mohács csak a 17. században vált fontossá.
Akkor eszméltek rá, hogy az ország szétszabdaltsága állandósult, akkor vált világossá az erdélyiek számára, hogy a mohácsi csatavesztés az erdélyi fejedelemség genézisének pillanata.
A budapesti történész pár perc alatt kiszedte belőlünk, miért vesztette el a magyar hadsereg a mohácsi csatát, majd egy órán át cáfolta a közismert, jórészt önmarcangoló indokokat. Miszerint a magyar főurak viszálya, Szapolyai seregének szándékos késlekedése, rossz katonai stratégia és taktika, a 12 évvel korábbi, Dózsa György-féle parasztfelkelés vagy épp a fiatal II. Lajos hozzá nem értése okozta a csata elvesztését.
Hát nem. Ezt a csatát nem lehetett megnyerni.
1526-ra ugyanis az oszmán birodalom akkora katonai, infrastrukturális, költségvetési, logisztikai és szervezési túlerőt halmozott fel, amivel egész Európa nem rendelkezett, nem hogy Magyarország.
Úgy, hogy a birodalomépítést jórészt nem is törökök, hanem renegát keresztények hajtották végre, akik egyszerűen átálltak – kezdte a döbbentgetést B. Szabó János. Több fantáziát és lehetőséget láttak ennek az államalakulatnak a szolgálatában, mint saját hagyományos kultúrájuk, vallásuk vagy államuk szolgálatában.
A dinasztiaalapító Oszmán maga török volt, de közvetlen fegyvertársai között, akik a hódításokat véghezviszik, van bizánci görög, hitehagyott katalán. A meghódított Bizáncban jórészt görögök a vezető tisztségviselők, a Balkánt bosnyákokkal, szerbekkel foglalják el, igen kevés törököt lehet találni vezető pozícióban.
Akiket úgy emlegetünk azóta is, hogy a török hódítók, azok etnikailag egy nagyon vegyes összetételű társaság, amelyet az oszmán dinasztiához és a muszlim hithez való hűség tartott össze.
A török birodalom kapuja egyfolytában nyitva van Európa felé,
rokoni, kereskedelmi, üzleti kapcsolatokon keresztül szabadon áramlott a technológia és a tudás, a törökök mindenre vevők voltak. És a 16. századra robbanásszerűen fejlődött: tíz év alatt az oszmán birodalom megduplázta kiterjedését, és megsokszorozta az erőforrásait.
Erről a magyar történelemoktatás nemigen vesz tudomást – pirított oda a 45 éves történész, aki szerint a mohácsi csatavesztésnek ez az erőforrás-különbség a legjelentősebb oka.
Magyarország azt nem tudta befolyásolni, hogy míg korábban erőegyensúly állt fenn közte és déli szomszédja között, az oszmán birodalom egy-két évtized alatt egy 3 kontinensre kiterjedő szuperhatalommá vált.
Miközben a magyar királyság 500 éve változatlan. Kitöltötte a Kárpát-medencét, kijáratot szerzett az Adriára, de sem az Árpád-háziak, sem az Anjouk, sem Mátyás hódításai jelentős területekkel tartósan nem gyarapították a királyságot, amelynek erőforrásai, mérete, lakossága csak annyiban változott, amennyit a belső szaporulat dinamikája lehetővé tett.
Ekkor már 150 éve harcol az oszmán birodalommal, amely szép lassan mindent felőrölt: a balkáni ütközőállamokat, majd a déli végvárrendszert.
Szinte minden téren ötször jobbak a törökök:
ezen se a jobb magyar szervezés, se a békésebb belpolitika nem tudott volna változtatni. A törökök erőfölényük tudatában az 1520-as években felörlő anyagháborút vívnak, a végvárrendszer támadásának török tempóját a magyar királyság egyszerűen nem tudja felvenni. A törökök pedig több kulcsvárat is elfoglalnak ebben az időszakban, például 1521-ben Nándorfehérvárat.
| Magyar Királyság | Oszmán Birodalom | |
| Terület: | 330 ezer km2 | 1,5 millió km2 |
| Lakosság: | 3 – 4,5 millió | 20 – 22 millió |
| Adóbevételek aranyban: | 200 – 300 ezer (Mátyás: 500 – 700 ezer) | 4,5 millió |
| Állandó katonaság létszáma: | 2600 | 15 000 |
Ez a magyar katonaság nem számított kicsinek a 15-16. század Európájában. A királyi zsoldban tartott határvédők 9 ezer főt tettek ki (kb. hétezer áll állandóan fegyverben a déli határvidéken), míg a lengyel királyi hadsereg 1100 fős volt, a kasztíliai 2500 fős, az angol háromezer fős, ennyien védték Calais várát.
Egyetlen európai ország hoz létre nagyobb hadsereget ebben az időszakban, Franciaország: két évtizedig 20-25 ezer fős az állandó hadserege, majd megfelezi a létszámot takarékossági okokból. A magyar királyság az 5-6. legerősebb államnak számított akkor Európában.
A törökök javára döntött az államszervezés is,
ami sokkal jobban ki tudta használni az elképesztő erőforrásait, mint az európai államok. Az oszmánok birodalmi, centralizált államszervezetet örököltek például a hadtáprendszerben is, és központilag döntötték el azt is, mikor mit támadnak meg.
Ezt általában ősszel-télen eldöntötte a birodalmi haditanács, és központi raktárakba kezdték gyűjteni az élelmet. Az óriási adóbevételekből tellett arra, hogy felvásárolják a lakosságtól az élelmiszerfelesleget, és tavaszra ezt el is helyezték a hadsereg felvonulási útvonala mentén.
Így jóval nagyobb hadsereget tudnak ellátni, mint a korabeli európai államok. Európában 20-30 ezernél több embert nem tudnak egyszerre, egy helyben etetni. Az oszmánok logisztikája és infrastruktúrája ennek a 2-3-szorosát tudja eltartani. Vagyis bármelyik keresztény hadsereget simán be tudják darálni.
Magyarországon ezzel szemben „piacgazdaság” volt: a hadsereg önellátó, meg kellett vennie az élelmiszert. És aratás előtt nem is volt elég élelmiszerfelesleg ennyi katonának.
Európában a katonáskodás kézműves dolog,
kismesterség, míg az oszmán birodalomban ipari jellegű. Magyarországon például egy nemesember 6 hétig köteles hadat viselni egy évben. Az oszmánok ennyi idő alatt el sem jutnak saját birodalmuk határáig. A komoly zsoldoshadseregeknek Európában három hónapra fizetik ki a zsoldját, ha addig nem ütköznek meg az ellenséggel, hazamennek.
Az pedig már 1514-ben kiderült, hogy a parasztok nem értenek a katonáskodáshoz, nyílt mezőjű harcban megadják magukat vagy szétfutnak. Várvédésre vagy rajtaütésekre inkább alkalmasak. Ennek ellenére 1526 júliusában hadba hívják a parasztokat, őket viszont még nehezebb ellátni, mert nincsen pénzük, és nem is vonultak be mind, mert nem akarták otthagyni a mezőgazdasági munkákat, az aratást.
A törököket nem kötik ilyen korlátozások. Sőt, még arra is telik nekik, hogy fölösleges hidakat verjenek a Dunán azért, hogy megtévesszék az ellenséget afelől, hogy hol fognak támadni.
1525 decemberében még nem lehet tudni, hogy Itália, Magyarország vagy Moldva irányába fognak támadni, viszont segítséget csak akkor lehet Európától kérni, ha a támadás már biztos. Vagyis ha a szultán serege a határon áll. A törökök ezzel nagyon tudtak játszani, a keresztény Európa folyton időhátrányban volt.
Magyarország korábban úgy nyert időt nagyobb hadsereg toborzásához, hogy a török hadsereget feltartotta valamelyik nagyobb vár ostromlása. Nándorfehérvárral viszont ez a lehetőség is elesett.
Akart-e Európa segíteni?
Igen, állítja B. Szabó János történeti forrásokra hivatkozva. Mire a magyar király biztos lehetett benne, hogy az ő országát támadja meg a török sereg, és szétküldte követeit, azok egyszerűen nem tudtak abban a korban elég gyorsan visszaérni a pénzzel vagy seregekkel.
Magyarország jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett, II. Lajos például cseh király is volt. A csehekre is számított, ha összehívták a cseh országgyűlést, az megszavazta az adókivetést, az adót beszedték, abból felszerelték a zsoldosokat, és azok odaértek Magyarországra. Ezek leghamarabb szeptember közepére értek volna Mohácsra, augusztus 29-én a tízezres sereg még csak Győr, Székesfehérvár környékén járt.
Az osztrák főherceg is elkezdte lebonyolítani ezt a folyamatot. Mire a csata lezajlott, össze is szedett kétezer katonát. Bátyja, a német-római császár 1526-ban üli menyegzőjét a portugál hercegnővel a távoli Granadában. Hogy őt egyáltalán értesíthessék, a magyar követeknek el kellett jutni Németalföldre, ott hajóra szállniuk Spanyolország felé.
A levél sem ért oda időben, nem hogy a válasz vissza. A vereség hírére viszont Spanyolország nagy összegű pénzsegélyt szavazott meg, ami 1527 nyarára ért a térségbe, és arra használta fel Ferdinánd főherceg, hogy kiűzze vele Szapolyai Jánost az országból. Egyedül a pápai segélypénzek érkeztek meg a csata előtt, június 13-án.
Az angol király is ígért pénzt, a váltót hozó diplomatája szintén a következő évben ér a térségbe. Állítólag a portugál király is küldött pénzt, szintén állítólag követét a francia király elfogatta, és elvette tőle a váltót. Erről a lengyel követ azt hallotta a spanyol udvarban, hogy a gazembernek tartott francia királyból minden további nélkül kinézték ezt a húzást, de azt már nem tudják elképzelni, hogy a portugál király tényleg pénzt küldött volna – anekdotázott a történész.
Vagyis ha megvan a szándék a segítségre és a pénz is, a technikai lebonyolítás akkor sem működik. Ez az infrastrukturális hátrány megmarad Európában a későbbi évtizedekben is.
Visszavonulás vagy békekötés mint opció
A magyar hadvezetés nem tudta megoldani, hogy nyerjen még két hetet, hogy befusson a cseh sereg és Szapolyai János erdélyi hadserege. A történész szerint Szapolyai nem akart kimaradni a csatából, de 10-15 ezer fővel ő sem tudott gyorsabban vonulni, ahogy ez kiderült a Dózsa-féle felkelés leverésekor és a nándorfehérvári csatából is: ennyi idő kellett az erdélyi seregnek, hogy kiérjen Magyarországra.
Viszont miután a török had átkelt a Dráván, a harcot nem lehetett elkerülni. Ekkor Szapolyai serege Szeged környékén járt.
Felmerült a visszavonulás lehetősége Budáig, sőt esetleg Pozsonyig az ország kiürítésével. Egy visszavonuló hadsereg viszont nagyon sebezhető, főleg ha az ellenfél nagy arányú könnyűlovassággal rendelkezik. És a törökök rendelkeztek.
Kevésbé közismert, mesélte B. Szabó János az ellenpéldát, hogy tíz évvel később Habsburg Ferdinánd ugyanakkora sereget küldött a török ellen, mint amekkora Mohácsnál odaveszett: 25 ezer főt a Dráva és a Száva közére. A sereg Eszékig elment, ott a hadvezér elbizonytalanodott, és elkezdett visszavonulni. A törökök utánamentek, és ez a hadsereg gyakorlatilag csata nélkül elpusztult, míg ha megütközik, lehet, hogy nyer, mert a törökök nem voltak létszámfölényben.
Magyarországon 1526-ban nem volt olyan hadvezér, akinek lett volna tapasztalata egy 20-30 ezres sereg irányításában. Tomori Pál kalocsai érsek volt a csata hadvezére, bár nem akarta elvállalni. Jelentős katonai tapasztalatai voltak, akkor már évek óta ő volt a déli várvédők főparancsnoka, és négyezres sereggel meg is vert egy 14 ezer fős török támadósereget úgy, hogy részenként győzte le.
Ez volt Mohácsnál is a fő elképzelés, bár Tomori azt javasolta a királynak, hogy bármi áron békét kell kötni, ha kell, fizessenek adót a török szultánnak, de harc ne legyen.
Nem olyan rég derült ki a forrásokból, árulta el a történész, hogy járt is magyar békekövetség a szultán táborában, de mivel a szultán akkorra már túl sok pénzt és energiát fektetett be a hadjáratba, a magyarok nem tudtak olyan ajánlatot tenni neki, amelynek hatására elállt volna a harctól.
Magáról a csatáról
nem sokat beszélt az egyébként hadtörténész B. Szabó. És hogy irigykedjenek azok az olvasóink, akik nem jöttek el az előadásra, mi is csak annyit árulunk el róla, hogy nagyon-nagyon halvány esélye volt a magyar seregnek.
A török had ugyanis akkora volt, hogy egyszerre nem tudott vonulni, ezért létrehoztak egy előhadat, amely nagyjából akkora volt, mint a magyar sereg. Tomoriék arra számítottak, hogy ezt legyőzik még azelőtt, hogy megérkezne a főhad, ezért már délután támadást indítottak, nem vártak reggelig, miközben a magyar sereg alapvetően védekezéshez állt fel.
A csata vázlata és a történész
Ibrahim nagyvezír sem akart megütközni aznap délután, Tomoriék ezért megtámadták a felkészületlen előhadat. A csata nem indult rosszul, a magyarok elkergették a ruméliai hadtestet, de a tüzérséget nem tudták legyőzni és elfoglalni az ágyúkat. Mikor viszont 200 ágyú egyszerre elsült, akkora hangzavar és füst keletkezett, hogy kitört a pánik, a magyar hadsereg bal szárnya megingott.
Késő délutánra befutott a török fő hadtest, 60-70 ezerrel törökkel kellett verekedni. Késő estig folyt a harc, a magyar hadsereg annyira bátran harcolt, hogy a törökök eleinte nem is tudtak róla, hogy győztek, aznap éjszaka nem is vertek tábort, készenlétben álltak, várták az újabb magyar támadást.
És akkor a következmények:
Becslések szerint a 26 ezer fő fele ott maradt a hadszíntéren, de pontosan ma sem tudjuk, mekkora volt az emberveszteség. (Ekkora vereséget szenvedett már korábban is magyar sereg, bár Mátyás óta nem vívott ekkora háborút.)
A főurak eleste viszont lefejezte a magyar kormányt, kormányozhatatlanná vált az ország. Mert ezek a civakodó, rivalizáló magyar nemesek a zsákmány reményében mind elmentek a csatába, és életüket áldozták úgy, ahogy azóta egyetlen magyar kormány sem semmilyen hazafias ügyért, jegyezte meg a történész.
Az, hogy a király is elpusztult menekülés közben (amit akkor se a törökök, se a magyarok nem tudtak), lehetetlenné tette, hogy személye körül összegyűlhessenek a menekülők, és meg lehessen szervezni a magyar ellenállást.
Ez a törököknek se volt jó, magyarázta B. Szabó János, mert nem volt kivel egyezkedni. Szulejmánnak, a politikusnak egy legyőzött vezetőre lett volna szüksége, akivel szerződést köt, hogy az működtesse számára a legyőzött országot. De csak majd három év múlva tudott megállapodni Szapolyai Jánossal, aki addigra leggazdagabb főúrként megválaszttatta és megkoronáztatta magát. És mivel nincs igazán jelentős hadserege, a szintén trónkövetelő Ferdinánddal szemben török támogatást keresett.
Csehország és Magyarország gazdátlanná válik, illetve családi szerződés révén a Habsburg dinasztia öröksége lesz.
Szulejmán megunja az állandó viszályt Ferdinánd és Szapolyai, az agresszív osztrák főherceg és a megbízhatatlan magyar szövetséges, illetve a török segédcsapatok között, és 1541-ben végül úgy dönt, megszállja Magyarország középső részét, mert ütköző államként nem működik, túl költséges.
Ekkor születik úgymond Erdély, amelyet Szulejmán török szandzsákként, meghódított tartományként ajándékoz a Szapolyaiaknak, és elküldi Izabellát és az egy éves János Zsigmondot Erdélybe.
Az ország északi és nyugati pereme a Habsurg királyok főségét ismeri el, az ország középső területe 150 évre hadszíntérré válik, jórészt lakatlan pusztasággá katasztrófális demográfiai következményekkel. A magyarok, kunok elmenekültek részben Erdélybe, részben Felvidékre. Népesedési vákuum keletkezett, a 17-18. században elsősorban magyarok telepedtek vissza ugyanonnan, az ő helyükbe pedig szlovákok és románok.
Mátyás és a törökök kiverése közötti kétszáz évben a magyar lakosság száma stagnál, miközben a relatív békés időszakot élvező Európában a lakosság megtöbbszöröződik.
Az elfoglalt országrészen a műkincsek, a középkori épületállomány elpusztult.
A magyar királyság végleg elvesztette regionális hatalmi státusát, és 1918-ig csak a Habsburg monarchia részeként létezett.
A következő sorsfordulóról szóló következő Korunk Akadémiás előadást június 2-án tartja Csorba László a polgárosodás és kiegyezés témakörében.