JZSUK-os bicatúra – egy kolozsvári magyar márka!

Tele van a Repcsi. Utoljára a Nimfomániás vetítésén lehettek itt ilyen szép számban, gondolom magamban, pedig most csak egy road movie-t nézünk.
Hirdetés

Szirtek – szétgurult emlékek, ez a címe, és az Unitárius Kollégium tavalyi biciklitúráját meséli el. A főszereplők is jelen vannak, stílszerűen láthatósági mellényben, ez van fölül, alul mindegyikük „I love All Souls” feliratú pólót visel. Mint mondják, ezzel fejezik ki köszönetüket az oklahomai unitárius egyháznak, ti. ők is támogatták a kiruccanást.

 
Papp Szentannai György, egy másik támogató vezeti fel a filmet, és valami olyasmit mond, hogy a JZSUK-os bicatúra mára egy kolozsvári magyar márka, amelyet – idézzük –
 

„értékelni, óvni, és támogatni kell.”

Aztán forogni kezd a film – már amennyire forogni tud egy film a digitális korban –, és forogni kezdenek a vásznon a biciklikerekek is. Közben pedig megelevenedik az erdélyi szászvidék múltja és jelene. Azoké a szászoké, akik – Solymosi Zsolttal, a túra vezetőjével szólva – úgy mentek el Erdélyből, hogy volt, aki a rántottát is otthagyta az asztalon. Végtelen körök következnek a pusztulás nyomdokán, omladozó épített örökségek mentén. A szász házak homlokzatát Romániában Károly hercegnek kell felújítania. Az itteni templomok, parasztházak, kastélyok és kúriák sorsa egyedül őt aggasztja. Na, de mivégre lenne az arisztokrácia ezen a világon. Ugye.
 

800 kilométernek kerékpárral nekivágni

augusztus végén enyhén szólva is embert próbáló feladat. A film mindegyik képkockájától egyre kisebbnek érzem magam a székben. Mert nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Nem tudom, mit jelent +40 fokban nyomni fel a mérföldes hágókra, a verejtéket letörölve tovább tekerni, amíg pattanásig feszül az izom és a lánc. Majd olyan unitárius templomok hűvösében megpihenni, amelyek 5, azaz öt gyülekezeti taggal büszkélkedhetnek. Kilométerkőtől kilométerkőig hajtani tovább a sűrűsödő alkonyatban. Csillagos ég alatt hálni egymás kezét fogva, víztartályból fürödni hetekig, vagy kétfokos hegyi patakban macskamosdani. Nem tudom, lenne-e erőm egész napi hajtás után vacsorát készíteni, összegyűjteni a szemetet a sláposmánelés turista után a Bâlea-tónál, ápolni a sérüléseket, vállalni azt a kockázatot, amit Solymosi Zsolt kilencedik éve vállal. Mert, őszintén szólva nagyon szeretném, ha Solymosi Zsoltokból több lenne ebben az országban. Az a hit és erő, amit diákjai tőle kapnak, az – hogy is mondjam – nem kevés. Hogy tisztelni kell a mások kultúráját, és hogy a másikra jobban oda kell figyelni, mint magadra. Mert valami ilyesmiről szól tulajdonképpen a bicatúra. Ahogy Kerouac mondta: nem a cél, az út a fontos. És ami általa leszel.
 
Idén Rodostó a cél. Lehet még jelentkezni?
 
Hirdetés