Autóval átsuhanva a magyar alföldön, egyre több jelét érzékeljük a választási hangulatnak, az útmenti plakátokon tombol a politikai népművészet, bár többnyire olyan, nem túl kreatív gesztusokban merül ki, mint a hitlerbajszok elszaporodása egy stramm fiatal pártelnökön, egy számunkra teljesen ismeretlen párt hirdetéseiről pedig – a felirat tanúsága szerint – „magyar, dolgozó, heteroszexuális” pandamaci néz ránk szomorkásan.

Veszprém hangulatára szerencsére nem nyomja rá a bélyegét mindez: nyugis, békés, stílusos polgárvárosnak tűnik (szégyenszemre most vagyok itt először), hétágra süt a tavaszi nap, a patinás óváros kávézóinak teraszán (még) lehet dohányozni, s mintha érezni lehetne a balatoni szél fuvallatát. Mindent összevetve, szívesen Erdélyhez csatolnánk a „királynék városát” a környékkel és a Balaton-felvidékkel együtt.

Egyelőre viszont mi vagyunk idecsatolódva, mégpedig Erdély képviseletében: a héten az Erdélyi Napok feliratú molinók mennyisége Veszprémben ejsze a választási plakátokét is meghaladta. A Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kara ugyanis minden évben majd’ egyhetes rendezvénysorozatot szentel a különböző (onnan nézve) határon túli magyar közösségek kultúrájának. Az elmúlt években voltak már vajdasági, felvidéki és kárpátaljai napok, most Transzszilvánia van soron (jövőre felkészül: a nyugati magyar diaszpóra), amit rögtön a városba érkezés után érzékelni lehet: ennyi erdélyivel egy helyen az elmúlt napokban valószínűleg csak Erdélyben lehetett találkozni. Az ember nem figyel eléggé, és az utcasarkon Kányádi Sándorba botlik, a téren Szőcs Gézába, a liftben Visky Andrásba, a kocsmában Orbán János Dénesbe, és alig ülhet le egy kávéra lelkifurdalás nélkül, mert a crème de la crème ott vonul el az orra előtt valamelyik magvas előadásra.

Node nem kell itt semmiféle ösztökélés: nem tudom, hogyan érik el az Erdélyi Napok jófej főszervezői, Ladányi István és Géczi János, de itt az emberek részt vesznek egymás jelenésein, ami korántsem annyira szokványos efféle rendezvénysorozatoknál. Mi, az Előretolt Helyőrség kicsiny, ám lelkes csapatának tagjai (Gáll Attila, Varga László Edgár, Serestély Zalán és szerénységem) kissé vissza is hőkölünk, látván a könyvbemutatónkra összegyűlt szépszámú közönséget.
Ha sikerült eligazodnunk valamelyest a meglehetősen sűrű programban, elgondolkodhatunk, a felhozatal alapján milyennek tűnhet Erdély – Veszprémből nézve. Legalábbis a (többnyire magas) kultúra szűrőjén át. Erdély tehát Kányádi és a néptánc, székely stand up és szomszédnénis dumaszínház, kolozsvári filmes „újhullám” és háromszéki képzőművészet, felolvasószínház és fenegyerek-irodalom, akadémikus műhelyek és Drakula-mitológia (ez utóbbi sok humorral, önkéntes véradással – !!! – társítva).

Végeredményben az, ami: naná, hogy Tündérkert, de felesleges pátosz és heroizmus nélkül.

És aztán ezt a derűs tündérkedést kell érzékeltetniük valahogyan – rendhagyó irodalomórák keretében – a környékbeli (esetünkben balatonfüredi) középiskolák unatkozó diákjaival a megfáradt íróbácsiknak.

Mert hát – ahogyan egy kedves veszprémi kollegina fogalmazott, némi iróniával – az Erdélyi Napokat követik az Erdélyi Másnapok. Belenyugszunk, hogy végül mégsem látogattuk meg azt a vendéglátóipari egységet, ahol megkéselték Marian Cozmát, és kihagytuk a veszprémi állatkert legendás zsiráfbébijét is.

Veszprémben majdnem olyan jó volt erdélyinek lenni, mint Erdélyben, de egyszer mindnyájunknak el kell menni. Üdvözöljük a nyugati diaszpórát.