„Önjogfosztás” kényelemből

Jogvédők ismét csak arra hívták fel a figyelmet egy, a közelmúltban megrendezett konferencián, mennyire elterjedt jelenség, hogy maguk a magyar hatósági személyek, tisztviselők, illetve polgárok sem igénylik, illetve ahol megvan, nem használják az őket megillető nyelvi jogokat.

Gyakoriak a panaszok, hogy a rendszerváltás óta elmúlt huszonöt évben a román hatóságok csupán keveset engedtek a soviniszta elnyomásból, illetve a másik oldalról, hogy a magyar érdekképviseleti szervezetek alig értek el eredményeket, alig sikerült a jogok, főleg pedig a nyelvhasználati jog bővítését elérni a kisebbségek számára. A konferencián elhangzott információk fényében mindezek tulajdonképpen alig számítanak, hiszen a polgárok jelentős része a jelek szerint különböző okokból nem is tartja lényegesnek az anyanyelv használatát.

Az okok mellett a kényelmesség, illetve a megszokás mellett gyakran elhangzik a félelem is. Sokakban még huszonöt év után is kitörölhetetlen a rettegés azzal kapcsolatosan, hogy a hivatal, függetlenül annak rendeltetésétől, mindig és kizárólag a román államhatalma képviseli, és mint ilyen, nem hogy nem hajlandó magyarul kommunikálni, de még meg is szólja, meg is szégyeníti azt, aki nem kommunikál megfelelő mértékben az állam egyetlen hivatalos nyelvén.

Ez valóban súlyos, és azt mutatja: még bőven van hová fejlődnie a romániai közgondolkodásnak, a hivatalos hatósági hozzáállásnak, hiszen sokan éppen azért nem mernek ma sem magyarul megszólalni, mert gyakran még most is épp a hivatalos román szervek részéről tapasztalható a kisebbségekkel szembeni barátságtalan megnyilvánulás.

Mindemellett komolyan felvetődik a magyar érdekképviseleti és jogvédő szervezetek felelőssége is. A megfélemlítettek mellett ugyanis jelentős számot képviselnek azok, akik egyszerűen megszokásból, vagy az információhiány miatt nem próbálják anyanyelvüket használni a hivatalokban, miközben a lehetőség elvileg meglenne rá.

Ebben a helyzetben – ha már a hivatalok ezt nem teszik meg – a magyar szervezetekre hárul a felelősség, hogy folyamatosan, akár rendszeres tájékoztató kampányok révén bevigyék a köztudatba: megvan a lehetőség a magyar nyelvű ügyintézésre és a magyar nyelvű űrlapok használatára.

Más kérdés a privát szféra ügye. Számos olyan magyar polgár van, aki egy üzletbe belépve automatikusan románul szólal meg, és az olyan magyar üzlettulajdonosok, vállalkozók száma is nagy, akik nem tüntetik fel üzletükön, cégük székhelyén magyar nyelven is a különböző tudnivalókat.
Néha elhangzanak olyan vélemények is, hogy a vállalkozók azért nem élnek ezzel a lehetőséggel, mert elriasztaná a román vevőket. Ez furcsa érvelés, egyúttal megdöbbentő, elvégre kétnyelvű közegben természetesnek kellene lennie, hogy a tájékoztató feliratok kétnyelvűek, ráadásul vannak olyan román vállalkozók – igaz, nem sokan-, akik magyar kollégáikat is megelőzve helyeznek ki kétnyelvű feliratokat, hogy így csalogassák a magyar ügyfeleket.

Ezen állapotok jobbá tételére néha már az úgynevezett civil kurázsi is szükséges. A Felvidéken mozgalom indult, amelynek keretében a jelentős részben magyarok lakta régiókban civilek „Hol a magyar felirat?” matricákkal , illetve „Ha kell a pénzünk, kérjék magyarul is!” feliratokkal tudatosították a hivatali illetékesekben, illetve a vállalkozókban, hogy magyar nemzetiségű ügyfeleikre sem árt gondolniuk.

Egy ilyen mozgalom emellett arra is jó lehet, hogy az egyszerű polgárokban is tudatosítsa: az anyanyelv használata a legtermészetesebb dolog azokon a vidékeken, ahol egy kisebbség tagjai őshonosak, és csak akkor lehet szó a polgárok közötti valódi jogegyenlőségről, ha problémamentesen érvényesül.