Oroszország fenyeget minket. Miért nem törődünk vele?

Románia, mint oly sokszor történelme folyamán, arra vár, hogy mit tesznek mások, mielőtt véleményekkel, ötletekkel, vagy megoldásokkal állna elő. Sem a Krímbe küldött orosz katonák, se Vlagyimir Putyin arroganciája nem tudják rávenni a román hivatalosságokat arra, hogy egy pillanatra félretegyék itthoni játékaikat és a jövőbe tekintsenek.
Traian Băsescu elnök lekezelően mondja, hogy „más államok Kijevbe küldözgetik a minisztereiket”, ezzel főleg a lengyelek arra irányuló kísérleteit igyekezve nevetségessé tenni, hogy megoldást találjanak Oroszország ukrajnai katonai offenzívájára. Varsóval ellentétben, mely érti Oroszország nyugati előretörésének veszélyét, Bukarest a saját itthoni csapdáinak foglya, az államfő pedig több energiát visz bele saját kormánya hiteltelenítésébe, mint abba a képletbe, mely a hazánknak is helyet adó régió destabilizálódásához is vezethetne.
Bukarest újra fatalista lett: aminek meg kell történnie, az amúgy is megtörténik, így hát mi értelme erőfeszítést és képzelőerőt fektetni egy olyan játékba, ahol csak a nagyhatalmak számíthatnak. Ami egy nehéz helyzetekben saját tervekkel és elemzésekkel előállni képtelen periférikus vidékre jellemző viselkedés. A román hivatalosságok számára elegendőek a NATO-tagságból és az Egyesült Államokkal meglévő stratégiai partnerségből következő garanciák. Romániában nincsenek meg sem Lengyelország félelmei, sem annak ambíciói, így nyugodtan aludhat az amerikaiak által megígért rakétaellenes pajzs árnyékában.
A román vezetők történelmi emlékezetét az euro-atlanti térséghez tartozás győzelme, az amerikai álom és a Moldova Köztársasággal egyesülést célzó pánrománizmus blokkolja. Bukarestnek ebben a paradigmában nincs semmi tennivalója, csak a helyzet tisztázódását kell várnia.
A térséget jól ismerő, Varsóban született és később több amerikai elnök, köztük Barack Obama tanácsadójává lett Zbigniew Brzezinski arra figyelmeztet, hogy „ha Ukrajnát eltapossák, miközben a Nyugat ezt csak nézi, akkor veszélybe fog kerülni Románia, Lengyelország és a balti országok szabadsága és biztonsága”. Brzezinski a legrosszabb hipotézisből indul ki, melyben a Nyugat inkább a lelátón ül és hagyja a mérkőzést folyni, ahogy az 2008-ban is történt a grúziai ötnapos háború alatt.
Akkor, akárcsak most, csak a lengyel és a balti vezetők siettek a grúzok segítségére. Románia távol maradt, messziről nézve Moszkva visszatérését az erőpolitikához, mintha neki semmi védeni valója, eldöntendője, tennivalója nem lenne. Transznisztria Románia határától 200 kilométerre van, a 14. hadsereg összes szovjet relikviájával és ez a Moszkva rendelkezésére álló terület ugyanazt a szerepet tölthetné be, mint Dél-Oszétia az orosz–grúz háború esetében, amennyiben a Kreml úgy dönt, hogy véget vet Moldova Köztársaság európai pályájának.
„Mint minden államnak, úgy Oroszországnak is vannak, bizonyos régiókban, kiváltságos érdekei”, magyarázta Dmitrij Medvegyev, az Orosz Föderáció akkori elnöke az ötnapos háború után. Ezek a kiváltságos érdekek indokolják, a Kreml szemszögéből nézve, Moszkva befolyásának megőrzését a volt szovjet térség felett és úgy tűnik, a Nyugat elfogadta az orosz külpolitikának ezt a működési elvét. Ez az elfogadás részben a nagy európai hatalmak orosz gáztól függésével kapcsolatos, de azzal szembeni érdektelenségükkel is, hogy Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése óta Moszkva folyamatosan terjeszkedik keleti és nyugati irányba.
Oroszország valószínűleg nem kívánja majd elcsatolni a Krímet, hanem csak enklávévá fogja változtatni, mint Transznisztriát, amin keresztül irányítani fogja Ukrajnát, de ugyanakkor Moszkva rá akarja kényszeríteni a Nyugatra a de facto határait, melyeken túl csak Moszkva dönt a történésekről. Úgy tűnik, Romániát nem zavarja ez a Moldova Köztársaságot is magába foglaló újrarendezés, ezért hallgat és várja a történelem ítéletét, mintha Oroszország pártján állna, vagy mintha félne saját megoldásokkal rendelkezni.