Mioritikus szotyikultúra a tranzit.ro-ban

Különös tárlat helyszínévé vált a tranzit.ro kiállítóterme. A „különös” szó helyett más jelzők is illenek az előbbi mondat elejére: ijesztő, rettenetes, borzasztó, bizarr, és a sor hosszú. Már a kiállítás címe is rémületes: Gyermekek csak felnőtt felügyelet mellett fogyaszthatják ezt a terméket.

És nem, nem televízióról, okoskonzolról, egyéb ámokfutásra nevelő virtuális valósághordozókról van szó. Hanem egy növényről. Pontosabban az ominózus növény (Helianthus annuus avagy napraforgó avagy floarea soarelui) magjáról.

Romániában ezt a magot (szotyit, jól van?) immár jó ideje nem növénynek tekintik, hanem terméknek. Hogy miért? Fene se tudja. Talán valami történelem mélyi kulturális függőség lehet az oka. Doru Năstase 1980-as A csontok útja című filmjének pár jelenete alapján talán megsejthető a Nagy Igazság.

És fogyasztják, uramisten, nyakra-főre. Amivel önmagában nincs is baj. Olvasni lehet különböző gasztroreform-fórumokon, hogy igen egészséges. A héját azonban, mint a videóból is kitűnik, a mioritikus kulturális hagyomány értelmében nem szokás megenni.

Kiköpni szokás.

Vlad Iepure kolozsvári vizuális művész már az első pillanatban sokkolja a kiállítóterembe lépő kultúrafogyasztót. Semmi nincs a falakon. A rutinos tárlatlátogató megszokta, hogy a kultúra, ha nem is murálisan, de legalább szemmagasságban helyezkedik el. Hát, itt nem. Itt minden a földön van. Mert, ha megfigyeljük a videót, a szotyihéj is a földre kerül, miután elhagyja a mioritikus kovboj ikonikus ajkait.

A művész által „beköpdösött” első szint a talajé. A szotyi köré szerveződött verbális univerzum elemei hevernek szanaszét a teremben, a legkülönbözőbb, látszólag véletlen generálta alakzatokban. Nem érdemes keresgélni a szavak közt. Mind üresek. Mint a héj. Nézni kell őket, felfedezni szerelmünk mellének körvonalait, Rákóczi fáját vagy akár Nagyrománia, ne adj isten Nagymagyarország térképét, ki-ki fantáziája és preferenciahorizontja szerint.

Következik a második szint. A művész különböző forrásokból származó szövegeket, itt-ott képanyagot ragasztott jó néhány, kerekeken görgő deszkára. Ha az első szint a rendetlenségé, legalábbis a recepció-központú értelmezés szerint, ez a második a rendé. Olvashatjuk, hogy a taxisokat megbüntetik valahol a mioritikus hazában, ha szotyiznak munka közben. Meg hogy valahol másutt önkéntes közmunkára fanyalodtak a héjköpködő fiatalok, hogy megússzák a szemetelés okán kiszabott bírságot. Meg hogy másutt betiltották a szotyizást, városszerte. És a viccesen döbbenetes adathalmaz egyre ömlik, illetve gurul a néző elé.

Sokat gondolkodtam a guruló deszkák miértjén. Aztán hirtelen világossá vált. A rend szintje mozgékony, és igen könnyen félrerúgható. Az alatta levő rendetlenségé viszont úgy tapad az anyaföldhöz, mint kacsakagyló a sziklához. Annak ellenére, hogy első ránézésre nehézkesnek tűnik a sok szöveg (hozzászokhattunk ahhoz, hogy egy vizuális művész vizuálisan tolja a cuccot, és nem papol), a megértés eksztatikus pillanatában beáll a rend, az egyensúly.

A harmadik szint egy talált tárgy, ha szabad így neveznem, bár alaposan aláaknázta az alkotó. Egy asztal árválkodik a teremben, kicsi, kopott, talajt vesztett piaci kofák üldögélnek ilyenek mellett. Rajta papírtölcsérek, bennük, a nézői elvárás szerint, szotyi. De mégsem. Szotyihéj. És arra vár, hogy szétszórják. Hát, szétszórtuk.

A statikus szekciót az alkotó dinamikus performansszal oldotta fel a megnyitón (január 28., kedd, délután hat óra). Vlad Iepure körös-körül szotyit öntött a terem szellőzését biztosító árokba, brand és trend szerint. Aztán fogott egy lombszívót, és rükvercbe állítva, szanaszét fújta az emblematikus terméket a teremben.

Ez a dolgok állása. A rend arra jó, hogy széthányják. A rendetlenség meg arra, hogy… össze?