101 évnyi Románia sokkal több mint 1000 évnyi királyság és birodalom

Jelen szöveg a ziare.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A románokat 101 éve nap mint nap egy nagy történelmi hazugsággal táplálják, mégpedig azzal, hogy Erdély és a Bánság nagy jólétben élt a Habsburg birodalomban vagy a magyar királyságban, a Romániával való egyesülés pedig a két tartomány hanyatlásához vezetett.

A számok teljesen más valóságot mutatnak:

Erdély és a Bánság az osztrák birodalom szegény perifériája volt

és aztán 1867 és 1918 között a magyar királyság még szegényebb perifériája. Azok számára, akik még ma is pofátlanul terjesztik a civilizáló birodalom mítoszát, van itt egy táblázat az átkozott birodalom összes tartományának egy főre eső GDP-jéről:

Forrás: Regional Income Dispersion and Market Potential in the Late Nineteenth Century Hapsburg Empire, Max Stephan Schulze, © Max-Stephan Schulze, London School of Economics. November 2007

Írjuk le a számokat is, hogy nyoma se maradjon a kételynek: Erdélyben az egy főre eső GDP 1910-ben 1632 dollár (1990) volt, míg Alsó-Ausztriában 3780, Csehországban 2782, a Duna bal partján 1900 dollár, a Duna jobb partján 1878 dollár, a Duna- és a Tisza-medencében 2521 dollár, Ausztriában az átlag 2334 dollár, Magyarországon az átlag 1887 dollár, a birodalmi átlag pedig 2164 dollár volt. (A szerző elhallgatja, hogy a trianoni békeszerződéssel Romániához csatolt területek a Regáthoz képest voltak fejlettebbek – a szerk.). Erdélynél csak Galícia, Dalmácia, Bukovina (birodalmi tartományok) és Horvátország–Szlavónia (a magyar királyság részei) voltak szegényebbek.

A szemeinket és füleinket évtizedek óta bemocskoló összes hazugság ellenére,

Erdély és a Bánság a román közigazgatás idején és annak köszönhetően fejlődtek,

az utóbbi 101 évben. Íme, hol tartunk most. Magyarországnak három makrorégiója van:

a) Közép-Magyarország, mely Budapest és Pest régiókat foglalja magába

b) Dunántúl, mely Közép-Dunántúl, Nyugat-Dunántúl és Dél-Dunántúl régiókból áll

c) Észak és Alföld, mely Észak-Magyarország, Észak-Alföld és Dél-Alföld régiókból áll.

Forrás: Kivonatok az Eurostatból

A mai Erdély két fejlesztési régióra oszlik: Közép és Északnyugat, a Bánság pedig Nyugat régióban van.

Mit állapíthatunk meg?

A gazdasági teljesítmény szintje egész Erdélyben egyértelműen magasabb,

mint Magyarország keleti részében, továbbá a déli és a Budapest főváros körüli régióban (vagyis Magyarország háromnegyedében): míg a Közép régióban az egy főre eső GDP (PPS-módszer – a vásárlóerő standardja szerint) az EU-s átlag 60 százaléka, az Északnyugat régió egy főre eső GDP-je (PPS) pedig az EU-s átlag 56 százaléka, az Észak és Alföld régiók (gyakorlatilag Magyarország keleti része) egy főre eső GDP-je (PPS) az EU-s átlag alig 45 százaléka (az Észak-Magyarország régió – 46%, az Észak-Alföld régió – 43%, a Dél-Alföld régió – 48%). Sőt, még a Budapest körüli Pest régió is Erdély szintje alatt van (az itteni magyarok esetében az EU-s átlag 53%-a)!

A román Bánság (Nyugat régió), az EU-s átlag 67 százalékával annál inkább megelőzi mindezeket a magyar régiókat.

Valójában a főváros körüli (Budapestet is magába foglaló) Közép-Magyarország az EU-s átlag 104 százalékát képviselő egy főre eső GDP-vel (PPS) és az osztrák határnál lévő Közép-Dunántúl (63%) és Nyugat-Dunántúl (72%) régiók kivételével Magyarország többi része nem éri el Erdély és a Bánság fejlettségi szintjét!

Erdély és a Bánság városai szerencsétlen vidéki városok voltak az osztrák birodalom és a magyar királyság idején

és az, ahogy ma kinéznek, döntő mértékben az utóbbi száz évnek köszönhető. Íme, hogyan néz ki a magyar királyság nagyvárosainak listája az 1910-es népszámlálás alapján (forrás: Kogutowicz Karoly, Hermann Gyozo: Zsebatlasz: Naptarral es statisztikai adatokkal az 1914. evre. Magyar Foldrajzi Intezet R. T., Budapest 1913) és mivé lettek mára ezek a városok (a szerző figyelmen kívül hagyja az utódállamok betelepítési gyakorlatát, valamint azt is, hogy Zágráb és Pozsony az utódállamok fővárosai lettek – a szerk.):

1910-ben a legfejlettebb erdélyi és bánsági város, Temesvár nem szerepelt az első 20 között a birodalomban, Kolozsvár pedig nem volt az első 40 között.

A román közigazgatás 101 éve alatt, a fentebbi táblázatban szereplő mind a négy erdélyi város erőteljesen növekedett: Kolozsvár az ötszörösére, Nagyvárad csaknem a négyszeresére, Arad több mint háromszorosára és Temesvár csaknem az ötszörösére. Ezek közül három (Arad kivételével) meghaladja Debrecent (ma a második legnagyobb magyar város) a lakosságot, gazdaságot, befolyást, nemzetközi elismertséget illetően.

Mind a négy minden szempontból meghaladja Szegedet. Arról nem is beszélve, hogy Brassónak is csaknem 300 000 lakosa van (pontosabban 290 167), vagyis több mint a hatszorosára növekedett az utóbbi száz évben. Kolozsvár és Temesvár ma nagy egyetemi és gazdasági központok, az egy főre eső GDP mutatót Magyarországon csak Budapest előzi meg. Nagyvárad és Arad gazdasági ereje Kolozsváréhoz és Temesváréhoz hasonló.

Románia Erdélyben és a Bánságban 8 repülőteret épített

(Kolozsvár, Temesvár, Arad, Szatmárnémeti, Nagybánya, Marosvásárhely, Nagyszeben, Nagyvárad), egész Magyarországon 9 repülőtér van (a szerző nem említi, hogy a légiközlekedés 1920 környékén még kezdetleges volt, ennek ellenére a kolozsvári repülőteret 1917-ben építették, és azt sem, hogy a jelenlegi Magyarország kisebb, mint a Romániához csatolt terület – a szerk.).

Vonalat húzva levonhatjuk a következtetést, hogy Erdély és a Bánság az utóbbi száz év alatt a Habsburg birodalom vagy a magyar királyság távoli és szegény tartományaiból olyan szintre fejlődtek, amiről a magyar terület többsége csak álmodozik; az 1910-es poros erdélyi városokból mára európai metropoliszok lettek, amilyenek Magyarországon nem is léteznek, nagy egyetemekkel, fejlett gazdasággal és nemzetközi elismertséggel. Szeged és Debrecen, a hajdani magyar királyság gyöngyszemei ma holmi átlagos méretű városok, csillogás nélkül és provinciális ízzel, melyek nem férnének be az első 10 román város közé. Miért? Egyszerű: mert Magyarországon Budapest mindent megfojt maga körül. Közép-Magyarország, a magyar főváros körüli térség összpontosítja a szomszédos ország gazdaságának a felét, míg nálunk a Bukarest-Ilfov régió az ország gazdaságának alig 27 százalékát birtokolja.

És még panaszkodik az RMDSZ, hogy Románia egy ultraközpontosított állam,

melyben minden forrást Bukarestbe gyűjtenek össze! Mennyire nevetségeseknek tűnnek ezek a siránkozások, amikor megnézzük a számokat…

Ahhoz, hogy pontosan megértsék, milyen utat jártak be 1918-tól mostanáig, melegen tanácsolom az erdélyi román adminisztráció összes bírálójának, menjen el Beszterce-Naszód megyébe. 1910-ben itt volt a magyar királyság legszegényebb sarka. Az akkori statisztikák (a birodalmi népszámlálás) egy fejletlen, gyéren lakott, valódi kulturális életnek híján lévő helyet mutatnak, ahol az urbanizáció egyáltalán nem volt meghatározó. A lakosságnak kevesebb mint hatoda lakott városban. Beszterce egy alig több mint 13 000 lakosú kis városka volt.

Beszterce-Naszód ma is egy kis, hegyes, alig 330 000 lakosú megye,

azon kevés erdélyi megyék egyike, melyeknek nincs repülőterük, nagy cég nélkül, a Kárpátokhoz tapadva. Egyetlen autópálya sem halad arra, semmilyen autópálya-projekt nem halad arra. Nincs semmilyen jelentős vasúti fővonal. Az egyetlen nagy ajándék, amit Isten a beszterceieknek adott, az Kolibica (Colibiţa) tó irreális szépsége. Ennek ellenére az utak tökéletesek, Beszterce megyei jogú város pedig Románia egyik legtisztább és leggondozottabb városa. Egyesek visszasírják a szász gazdákat, akik elhagyták a besztercei városokat? Menjenek oda és nézzék meg, mit csináltak a román gazdák: minden történelmi épület homlokzata tökéletesen néz ki, a tömbházak ragyognak a tisztaságtól, a zöldövezetek szellősek, gondozottak, helyreállított történelmi épületek, egy csomó kisebb-nagyobb, több tucat vállalkozó által létrehozott gyár. Minden középület helyreállítva, csodálatosan felújítva.

Ma Beszterce egy több mint 93 000 lakosú város (forrás: Timponline.ro), ahol egyetlen pillanatig sem érezzük a provincializmust. A kulturális élet teljes mértékben létezik és egyáltalán nem formális. Két dolog teszi különleges élménnyé Besztercét. A ma újra csillogó számos történelmi műemlék közül kiemelkedik a Kultúrpalota, a volt „Besztercei Iparosegyesület Háza” (németül: Bistritzer Gewerbeverein), egy méltóságteljes palota, melyben egy csodálatos előadóterem található, óriási kandeláberrel, illetve kamarakoncert-termek, ahol kis zenekarok gyakorolnak olyan lelkesedéssel, amely csak provinciálisnak nem nevezhető. Itt színházi előadások és koncertek zajlanak, többek közötti helyi művészek előadásában. Az épület nemcsak az architektúra miatt csodálatos, hanem a hihetetlen kulturális pezsgés miatt is,

mely sohasem lett volna lehetséges egy arrogáns, de dekadens birodalom peremén.

Másrészről a modernitás teljes mértékben megmutatkozik a megyei sürgősségi kórház épületében: minden új, a felszerelések a legfejlettebbek közül valóak, a három műtő teljes mértékben korszerű és – ami a legfontosabb – 40 élete teljében lévő orvos költözött ide Kolozsvárról, akik azonnal megérezték a megbecsülést. Egy európai, integrált és fejlett Románia jelképeként ez a hihetetlenül új és jól felszerelt kórház az ország egyik legjobban helyreállított és felszerelt kórháza.

Így néz ki ma a 101 évvel ezelőtt a magyar királyság legszegényebbjének számító hely! Egy olyan város, ahol egyetlen koldust sem látni. Egy átlagos méretű megye, kulturális élettel, elektronikai és elektrotechnikai iparral, III. évezredbe illő kórházzal és remek vállalkozókból és gazdákból álló közösséggel. Annak a modern Romániának az egyik sikere, amelyikről túl keveset beszélünk. Szent István királyságának kis és szegényes perifériája 101 év után lenyűgöző módon megváltozott. Vajon így néz ki egy balkánosodott és szuperközpontosított közigazgatásnak alávetett hely, ahogy azt egyesek nevezik? Hányunkban merül fel még a kérdés, hogy miként nézett volna ki ez a hely,

ha Románián kívül maradt volna, egy idegen és a határ menti tartományok iránt közömbös államban?

És ha már szóba került Beszterce-Naszód, ne feledjük, hogy 101 évvel ezelőtt innen érkezett néhány a legjelentősebb románok közül: Andrei Mureşan, Liviu Rebreanu, a legbefolyásosabb és „legeurópaibb” román regényíró és George Coşbuc, az Egyesülés előtti két nagy erdélyi költő egyike, akiket igazságtalanul kisebbít a szűkagyúak diktatúrája. Az utóbbi kettő a Román Akadémia tagja is volt. Manapság több százszor újra kell olvasni azt, aki az Isteni színjáték legkifejezőbb fordítását hagyta ránk, Coşbucot.

Egy példával zárom: a felkavaró sorokkal a Decebalus a népnek című versből, melyet 1896-ban írt, hogy minden román elszavalja (legalább gondolatban). Olyan vers ez, melyet egyesek gondosan elkerülnek minden alkalommal, amikor el kellene olvasniuk. Akik hozzászoktak, hogy könnyedén megkeressék bérüket és nyugdíjukat két-három idegen nyelven hallgatva, megremeghetnének, ha valaki a fülükbe suttogná:

„Ei sunt romani! Si ce mai sunt?

Nu ei, ci de-ar veni Cel-sfant,

Zamolxe, c-un intreg popor

De zei, i-am intreba: ce vor?

Si nu le-am da nici lor pamant

Caci ei au cerul lor!”

(„Ők rómaiak! És még mik?

Ha nem ők hanem a Szent,

Szamolxisz jönne egy egész népnyi

istennel, mi megkérdeznénk: mit akarnak?

És nekik sem adnánk földet

Mert nekik megvan a saját egük!” – a szerk.)