Az Indexre tett sajtószabadság

A történet a szereplők szintjén ismert. A lap közvetlenül egy alapítvány, a Magyar Fejlődésért Alapítvány tulajdonában van, amelyet egy cégcsoport „ölel körül”. E cégcsoportban szerzett tulajdont a kormányhoz és Fideszhez közel álló Vaszily Miklós, aki az egyik korábbi – KDNP-s – tulajdonos vagyonrészét szerezte meg. Vaszily így kisebbségi résztulajdont szerzett az alapítványt létrehozó cégben, és ugyanakkor felerészben tulajdonosa lett az Index hirdetési felületeit is értékesítő Indamedia-csoportnak. E változásokat követően az üzleti spekuláció politikai hisztériába csapott át, amely

ismét napirendre tűzte a magyarországi jobb-bal-vita egyik vezértémáját, a „médiafölény” kérdését.

Konkrétan azt, hogy az Orbán-kormány egyre növekvő befolyása a médiára lebontotta-e a létező/nem létező baloldali fölényt. Bár e kérdés ma már nem taglalható a politikai szenvedélyek auráján kívül, az valószínűleg nem tűnik igazolhatónak, hogy bármelyik politikai oldal úgy tudná uralni a médiát, hogy közben megakadályozhatja ellenfelei és a szavazók tömegkommunikációs térben való találkozását. A „médiafölényért” folyó éles küzdelmen túl az Index körül keletkezett politikai hisztériának van azonban néhány további magyarázata is. Az egyik: a sajtószabadság és szólásszabadság fogalma közötti különbség tisztázatlansága, illetve a kettő olykor tudatos összekeverése. A sajtószabadság 18-19. században kialakult amerikai fogalma eredetileg csupán két dolgot jelentett: a) az állam sajtóba való beavatkozásának kizárását és b) az utólagos felelősségre vonás lehetőségét a sajtóban megjelent tartalmakért. A szólásszabadság viszont az alapvető emberi jogokkal együtt jelent meg a francia forradalmat követően. A két fogalmat sokáig maga a jogtudomány is differenciálatlanul kezelte – csak lassan alakult ki az a gondolkodás, hogy két különböző jogról van szó. A fő kérdés: kiket illetnek meg ezek a jogok? Míg a szólásszabadság esetében egyértelmű, hogy az egyén jogáról van szó, a sajtószabadság esetében már összetettebb a kérdés. Itt a jog alanya a média, amelyen intézményi entitást (lapot, tévé- és rádió-szerkesztőséget stb.) kell érteni. E jogalanynak a negatív értelemben vett szabadságán kívül (hogy munkáját beavatkozástól mentesen végezheti) kötelezettségei is vannak: a tájékoztatás, a közvélemény sokszínű „karbantartása”, hozzáférés biztosítása a közérdekű információkhoz. Ha média munkásai e feladatokat csak a szólásszabadság alapján látnák el, akkor ez – paradox módon – épp

a sajtószabadság leértékelődéséhez vezetne, mert kilúgozódna belőle a média sajátos társadalmi szerepe:

a közérdek meghatározása, a széles, de a közvélemény által befogadható véleménypaletta biztosítása. Ezért van az, hogy – például – az újságírók szerkesztőségen belül szűkített szólásszabadsággal élhetnek csupán, szolgálniuk kell azt a tematizációs és tájékoztatási stratégiát, amelyet az illető médium felvállalt, és saját véleményüket csak a médiára vonatkozó speciális szabályozás keretei között érvényesíthetik. Ezek korlátozóak az egyéni szólásszabadság felől tekintve, de ugyanakkor a média munkásait többletvédelem is megilleti, például jogokat kapnak az információforrásaik védelméhez, különleges belépési és hozzáférési jogosultságokat stb. A média társadalmi szerepe tehát korlátozza és célirányossá formálja az újságírói véleményszabadságot. Az újságíró elsősorban csak arról publikálhat, amit a szerkesztőség vezetői témakörként kijelölnek a számára. És ez az „arról” tulajdonképpen egy „akkéntet” is megszab…

A sajtószabadság jogosultjai a média „tulajdonosai” (magánvállalkozók, intézményfenntartók stb.) is.

Ők alkalmazzák és bocsátják el az újságírókat, szerkesztőket, ők határozzák meg a médium politikai irányvonalát. A „tulajdonosok” – összességükben – a véleményklíma fő alakítói. Bár a médiában az újságírók, műsorvezetők, szerkesztők közölnek, illetve az ő hangjuk hallatszik, a „tulajdonosok” némák maradnak, azonban az előbbiek kiválasztásával mégis az utóbbiak határozzák meg a véleményklíma alakulását. Az újságírók, a műsorvezetők, a szerkesztők „sajtószabadsága” abban áll, hogy szabadon vállalják a médium irányvonalán belüli munkát – a sajátos szakmai és etikai szabályok keretében, autonóm módon tevékenykedve –, és szabadon távoznak, amennyiben úgy gondolják, hogy felfogásuk eltávolodott a véleményalakítás adott irányvonalától. Az Index Dull Szabolcs főszerkesztő által vezetett újságíró-csoportja azonban nem az egyszerű távozást választotta, ahogy tette például Bari Weiss, a The New York Times véleményrovatának szerkesztője. hanem a sajtószabadság és szólásszabadság fogalmának némi keverésével egy olyan

hisztériakeltésbe kezdett, amelynek további okait is érdemes számba venni.

Ezek sorában fontos körülmény – némiképp paradox módon– a szerkesztőség összeforrottsága, mind szakmai, mind eszmei szempontból. Olyan tőke ez, amely már önmagában is kínálta a politikai instrumentalizáció lehetőségét. Ugyanis az Index eddigi ellenzéki politikai horizont-teremtő képessége jóval felülmúlja a magyar ellenzéki pártokét – akár külön-külön, akár együttesen, „összefogásban” vesszük is azokat. Az Index tehát olyan potenciált sejtetett a politikaformálásban, amely meghaladta e pártok bornírt Orbán-ellenességét. Stratégiaformáló képességet ígért, elemzői kapacitást mutatott – egyszóval Ellenzék volt, pártattribútumok nélkül. Így érthető, hogy a tulajdonosi szerkezetben bekövetkező változás – amelynek politikai következményeiről eddig csak spekulációk születtek – szabad tétté formálta ezt a potenciált, politikailag felüllicitálta a Dull Szabolcs vezette csapatot. Így lett e potenciál szabad politikai préda. A másik – szemléleti – körülményt Dull azon álnaiv megfogalmazásában pillanthatjuk meg, hogy eddig létezett, tehát ezután is létezhet olyan lap, ahol „nincs felső, kiismerhetetlen politikai vagy gazdasági akarat. Ahol szabadon, függetlenül lehet dolgozni”.

A „független, objektív újságírás” azonban mítosz.

Még ha el is tekintünk a direkt „megrendelésre” történő hír- és véleménygyártástól, „független objektivitás” az élet, a világ tényeinek és eseményeinek a leírásában akkor sem létezik. A tények kimetszése társadalmi kontextusukból minden esetben az újságíró személyes tapasztalatának, értékvilágának is függvénye, és e választásait még azok a külső – nem kényszerszerű – elvárások is tovább formálják, amelyeket az „aktuális”, „közérdekű” fogalmában sűrűsödnek össze, és amelyeket szerkesztőségek, újságíró-közösségek nap mint nap újrafogalmaznak a maguk számára. Innen már csak egy lépés kell ahhoz, hogy mindez ideologikusan integrálódjon a véleményklímába. Nincs egyértelműen definiálható határ a tájékoztatás és a befolyásolás között. Mindazonáltal az objektivitás mítoszának a fenntartása hatalmi kérdés is.

Hiszen aki az „objektív nézőpont” birtokában van, az már a „végső igazság” kimondásának az előjogával is rendelkezik.

Ezért az „objektivitás” legitim mércéjének a birtoklása tulajdonképpen egy hegemonisztikus attitűdöt takar. A mítosz erejét viszont az adja, hogy nem csupán pőre politikai-hatalmi érdekek tartják fenn – része az európai kulturális hagyománynak is. Egyfajta ateista vallás, amely az egzakt tudományosság kikezdhetetlen presztízsét a véleményklíma rendező elvévé kívánja avatni. Illúzióként folyamatosan megújul, bár most az Index-történet ismét rámutat arra, mennyire gyenge alapokon áll. Az objektivitást és semlegességet abszolutizáló újságírás-koncepció tehát a véleményklíma elszegényítését célozza. És ha ez az „objektivitás” a vitathatóság elvetését is jelenti, akkor lényegében belülről, az újságíró szakma belsejéből tagadja a sajtószabadságot.