Az erdélyi magyaroknak az az érzésük, hogy kisebbségi jogaik gyakorlása terén visszarendeződés észlelhető, hiszen sok tekintetben visszaköszönnek a kommunista rendszer idején tapasztalt reflexek.

A magyar revizionizmus úton-útfélen való felemlegetésével Bukarest ki is röhögteti magát, miután Traian Băsescu immár menetrendszerűen követeli Moldova bekebelezését.

A jegybankról többször bebizonyosodott az elmúlt években, hogy a lakosság helyett a pénzintézetek és a nemzetközi hitelezők érdekeit védi.

Az erdélyi magyar közösség igényességéről, önbecsüléséről rendkívül rossz bizonyítványt nyújtanak a különböző intézmények homlokzatán, helységnévtáblákon, sőt hivatalos szövegekben éktelenkedő, bántó tévedések.

Van abban valami utánozhatatlan pofátlanság, ahogy a román külügyminisztérium kitámadta Magyarország miniszterelnökét a Facebook-oldalán közzétett fényképek miatt.

A hatalom fölött aratott részsiker ellenére továbbra is koraiak azok a várakozások, miszerint a külügyi hírszerzés (SIE) vezetőjének beiktatása az első lépés lesz egy új parlamenti többség kialakítása és a baloldali kormány megbuktatása irányába.

Minden jel arra utal, hogy idén szétválnak Bukarest és a nemzetközi trojka útjai, ám mindez várhatóan nem okoz megrázkódtatást a hazai gazdaság számára.

Merthogy Duşa fejében erről szól a román zászló emléknapja, nála ez a nemzeti önérzet és büszkeség csimborasszója: hogy kié a nagyobb. Nála a félelem ott kezdődik, ha ez a bizonyosság nincs. Az attól való rettegés, hogy nem neki(k) áll a zászló, hogy a Székelyföld és Erdély ne adj’isten nem Románia.

Egyszerűen a választópolgárok arculcsapásának minősül luxusjárulékot biztosítani a törvényhozóknak abban az országban, ahol a demográfiai hanyatlás miatt a nyugdíjrendszer összeomlása fenyeget, és ahol az átlagnyugdíj a 200 eurót sem éri el.

Az elmúlt időszak tapasztalata arról árulkodik, hogy az RMDSZ de facto még mindig kormányon van, csak ezt szégyelli nyíltan bevallani.

A tét jelentős, és túlmutat a miniszterelnök politikai pályafutásán, amelynek időleges hivatalban maradása ellenére menthetetlenül vége.

Pontáékat most kevésbé érdekli, hogy van-e, lesz-e fedezet például elrugaszkodott autópálya-építési terveikre, ők most abban reménykednek, hogy az élelmiszerárak csökkenésének hatására a lakosság eltekint attól, hogy időben megépül-e a beígért több száz kilométernyi sztráda.

A román politikusok – élen Emil Boc polgármesterrel – támogatottságuk elveszítésétől tartva még a látszatát is elkerülnék annak, hogy engednek a magyarok követelésének.

A románoknak nem lenne szabad a moldovaiak szemére vetni olyasmit, amit ők elkövetnek a magyarokkal szemben. Vagyis szabad, csak a kettős mérce nem válik a becsületükre.

Ideje belátni azt is, hogy az uniós versenyszabályok paravánja mögé bújó, a hazai erdőkitermelésben élen járó multinacionális cégek kizárólag a saját hasznukat veszik figyelembe, ez pedig homlokegyenest ütközik az ország érdekeivel.

A jelek szerint ugyanez a kormány fogja megrendezni a jövő évi helyhatósági és parlamenti választásokat. Mindez abból fakad, hogy a jobboldali ellenzék képtelen a maga hasznára fordítani az új államfő „eget rengető” népszerűségi mutatóját.

Önmaga nimbuszát és népszerűségét rombolja le a vádhatóság, ha olyan érzést kelt a társadalomban, miszerint törvény adta hatalmát nemcsak a korruptak leleplezésére, de erőfitogtatásra, a bírósági ítélet előtti befeketítésre is fel kívánja használni.

Mivel a román lakosság mesterséges felduzzasztását célzó betelepítési politika napjainkban nyíltan nem folytatható, a stratégia megváltozott, ma már a cél az, hogy a magyarok önszántukból hagyják el Marosvásárhelyt.