Hiába, lehet szó elnökválasztásról, árvízről vagy bármiről, az ország vagyonát „féltő” politikusnak egyetlen problémája marad: „a magyar grófok”.

Könnyű párhuzamot vonni a rémhírterjesztők és a politikusok között. Mindegyiknek az az érdeke, hogy elhitesse, amit mond.

Ebben az országban – most éppen a kampányra hivatkozva, de amúgy általában, az esetek túlnyomó többségében – senki sem dolgozik.

A személyi kultusz eme tombolására, amely szemmel láthatóan tetszett az ünnepeltnek, joggal vetették fel a kérdést: hogyan vezet(het)i és ugyan hová vezetheti az országot egy ilyen ember?

A kormány feje nagyvonalúan nem vett tudomást arról, hogy az első és második osztályosok új tankönyvek nélkül kezdik az új tanévet, és az oktatási rendszerrel kapcsolatos távlati tervekről, újításokról beszélt.

Viccnek is beillik, de a mi stupid hazánkban akár igaz is lehetne a hír, miszerint egy regáti szociáldemokrata polgármester egyetlen nap alatt tízszer váltott pártot. Azt hitte, hogy, mivel Ponta sürgősségi kormányrendeletet adott ki, és mivel a PSD-ben nagyon szigorú a pártfegyelem, neki is kötelező módon pártot kell váltania.

A hatalom tudja, hogy akkor tud igazán manipulálni, ha az ő kezében van az önkormányzatoknak pénzt csurrantó-cseppentő csapok fogantyúja.

Sok a jelölt, sokan versengenek a nagyotmondásban. Hihetetlennek tűnik, de mindig akadnak, akik hitelt adnak ezeknek a szövegeknek.

Az RMDSZ első államelnökjelöltje annak idején azt mondta, akkor lesz magyar elnöke Romániának, amikor Amerikában négert választanak ebbe a tisztségbe. Akkor jó poénnak tűnt, de azóta megtörtént a csoda a tengerentúl, és a fekete elnök már a második mandátumát tölti a Fehér Házban. Meglehet, most történik meg nálunk a csoda?

Negyedszázaddal a rendszerváltás után még mindig államstratégia a hazugság, az állampolgárok félrevezetése, tudatlanságban tartása.

A politikusok egyre elvakultabban hadakoznak Cotroceni-ért, nincs idejük és energiájuk olyan „apróságokra” figyelni, mint a gazdaság, vagy a „népjólét”. Ennél sokkal fontosabb például a „magyar veszély”, vagy az egymás lejáratása, fenyegetése.

Románia rendszerváltás utáni történetében mindig „slágertéma” volt Magyarország, Erdély, Tőkés László és Orbán Viktor, vagy bármelyik magyar politikus, aki belépett az országba, és arról beszélt valahol, hogy támogatja az erdélyi magyarság jogköveteléseit. Kapóra jött választási kampányok idején, de mindig jól jött akkor is, amikor a magyarság jogait csorbító intézkedéseket akartak meghozni.

Bármennyire is „dübörögne” úgymond a gazdaság, a való világ egészen mást mutat: mintha megállt volna az élet az országban.

Ha egy kormánypárt képviselőjének Orbán Viktor és Kelemen Hunor a legnagyobb gondja, nem az, hogy az ország lakóinak nagy része mélyszegénységben él, akkor az magáért beszél.

Sajnos, politikusaink nem követendő példák, inkább elrettentő példaként állíthatók a tinédzserek elé.

Nem az a probléma tehát, hogy nem lesznek elnökjelöltek, hanem az, hogy kevesebb mint fél évvel a választások előtt teljes káosz uralkodik a politikai porondon.

Teljesen skizofrén világban élünk. Főleg politikai szempontból.

Valójában soha nem ment szenzációszámba, ha nem szavazták meg egy-egy képviselő elleni bűnügyi eljárás beindítását, de mostanában teljesen nyíltan, a pórnép szemébe röhögve mentik egymás bőrét.