XIV. Lajos vagy XVI. Lajos?

Jelen szöveg a ziare.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Közismert, hogy a történelem megismétli önmagát. A tájékozott emberek, akik elkövették azt a meggondolatlanságot, hogy történelmet is olvastak, átélhetik a jelenkori történések megértéséből fakadó boldogtalanságot. Vezetőink találtak egy rendkívül hatékony megoldást arra, hogy elkerüljék azt a kellemetlenséget, hogy az emberek esetleg értsék a helyzetet, ami megzavarna bennünket a „vásárlási lázban”: minimálisra csökkentették az iskolai történelemórák számát, melyek nem zavarhatják meg a boldogságunkat, hogy nem értsük a történelmünket vagy – isten őrizz! – a jelenünket. Az internet, sajnálatos módon, nem csatlakozik ehhez az ihletett román döntéshez és tartalmazza – szerencsére nagyon jól elrejtve – a szomorúság csíráit. Végül is az internetes cenzúra rossz hatékonysága miatt bukkanhattam egy hátborzongató címre: Taxation as a cause of revolution. A cikk Szerzői Jennifer Llewellyn és Steve Thompson és 2019 októberében jelent meg az Alpha History-nál. Közzéteszem az elérhetőségét, hogy megóvhassák gyermekeiket a történelemtől.

Hasonlóképpen azt is remélem, hogy

egyetlen román vezető sem vetemedik arra, hogy valaha is elolvasson

ilyenfajta felforgató és depressziót okozó anyagokat. Szegények, a végén még a Maldív-szigeteken felejtik a szeretőiket vagy irodájuk kényelmes karosszékei alatt a kimunkált szavaikat. „…Rien.” Vagyis: Semmi. XVI. Lajos naplójába ez az egyetlen bejegyzés került 1789. július 14-én. Ironikus módon, annak a napnak a délutánján vették be az Ancien Regime (a klasszikus francia monarchia) jelképét; vagyis elesett a Bastille, megtörtént a Prise de la Bastille.

A történelem csak a nap szimbolisztikáját rögzítette, tartalma sokkal prózaibb lévén. A szerencsétlen XVI. Lajos naplója valójában egyfajta vadásznapló volt, a „semmi” bejegyzés pedig azt jelezte, hogy aznapra nem tervezett vadászatot, nem pedig azt, hogy semmi sem történt. Nem tervezett vadászatot, mert mind a király, mind Marie Antoinette, a királyné a helyzet lecsillapítására vonatkozó tervekkel voltak elfoglalva. Egy szinte üres börtön megrohamozása (csak 7 rab volt benne) pedig nem igazán tekinthető hősi tettnek, legfeljebb egy ostromról lehetett szó, amelyet alig 954 vainqueurs de la Bastille hajtott végre egy 82 invalides-ből és a Salis-Samade svájci ezred 32 gránátosából álló védőcsapat ellen. A történelem, melyet azért írnak, hogy lenyűgözzön és emlékezetes legyen, csak a tömegek hősiességét jegyzi meg, melyek bevették, majd lerombolták a monarchista rezsim elnyomásának jelképét. Hasonlóan szimbolikus, hogy a király csak másnap reggel értesült az eseményekről Francois Alexandre Frederic de La Rochefoucauld hercegtől. Az uralkodó naivan megkérdezte: „Ez egy lázadás?” Erre érkezett az emlékezetes válasz:

„Nem, Fenség! Ez forradalom.”

(Forrás: Guy Chaussinand-Nogaret, La Bastille est prise, Párizs, Editions Complexe, 1988).

A sors XVI. Lajos ellen volt, minden reformszándéka siralmasan kudarcot vallott és ő maga is nyaktiló alatt végezte alig 39 évesen (1793. január 21-én). Nem sokkal később felesége, Maria Antonia Josepha Johanna is követte őt az öröklétbe, akivel szintén nyaktiló végzett 1793. október 16-án. A nagyapja, XV. Lajos halála után alig 20 évesen trónra lépett királyból a forradalom után Luis Capet polgár lett és megérte a monarchia eltörlését, így ő lett az, aki lezárta Franciaország teljhatalmú királyainak hosszú sorát, még úgy is, hogy 1815-ben sor került a monarchia rövid, történelmi szempontból jelentéktelen restaurációjára. Az általa kezdeményezett összes lépés jogos és történelem által igazolt volt: eltörölte a jobbágyságot, eltörölte a taille-t (a parasztok és kisbirtokoson által fizetett földadó), eltörölte a corvée-t (a parasztok által munkanapokban lerótt adó), végrehajtotta a gabonapiac deregulációját és – többek között katonailag is – támogatta az amerikai gyarmatok függetlenségi harcát. Sőt, még a történelmi fontosságú versailles-i ediktumot (a toleranciaediktumot) is kiadta, mellyel elismerték a hugenották, a lutheránusok és a zsidók polgári és törvényi jogait. Olyan tapasztalt miniszterek és tanácsadók szolgálták, mint Jean-Frederic Phelypeaux maurepas-i gróf (túl korán, 1781 elhunyt), vagy a pénzügyi reformok megalkotói, Anne Robert Jacques Turgot l’Aulne-i báró és Guillaume-Chretien de Lamoignon de Malesherbes, akiket azonban nem bírt vagy nem volt képes megtartani.

És akkor, ha a XVI. Lajos által kezdeményezett összes reform helyes volt,

miért vált a kudarc jelképévé, az ország utolsó abszolutista királyává?

Miért vele ért véget (a gyakorlatban, nem névleg) a monarchikus Franciaország dicsőséges történelme?

Egyszerű. A gazdaság, a fene egye meg, a számtan figyelmen kívül hagyása, ami a rossz kormányzást, a lakosság elszegényedését és a leküzdhetetlen válságot vonta maga után. Plusz egy rakás iszonyatos pech, fekete hattyúk, ahogy ma egy vezető vagy politikai párt megmagyarázhatatlan összeomlását nevezik.

A kereslet és kínálat törvénye és a meteorológia furcsa szövetsége kegyetlen éhínséghez vezetett. Amikor a fiatal király elrendelte a gabonapiac deregulációját, a kezdeti tendencia – természetes módon – a kenyérár masszív növekedése volt; amikor helyreálltak az új kereskedelmi hálózatok és amikor a gazdaság végre teljes mértékben hatni kezdett és az élelmiszer árak a megfelelő szint felé haladtak, sajnálatos módon egy aszályos időszak következett, ami elviselhetetlen szinteken tartotta a kenyér árát, azt a benyomást keltve, hogy

a reformok okozták a drágulásokat is!

Hasonlóképpen Franciaország Egyesült Államok mellé állása a függetlenségi háborúban (1776–1783) nemcsak Tobago és Grenada szigetek britektől való elhódítását vagy a Cornwallis márki által vezetett angol hadsereg kombinált ostrom – amerikai a szárazföldön és francia a tengeren – nyomán bekövetkezett döntő hatású yorktowni vereségét (1781) vonta maga után. Nem, az a háború egy 1066 millió frankos gigantikus számlát is hozott a Hexagonnak, amit elsősorban a francia flotta szentek csatájában (vagy dominikai, karibi csata, 1782 áprilisa) történt szétzúzása okozott. Nos, a párizsi rezsim első hibás lépésére akkor került sor: a genfi Jacques Necker pénzügyminiszternek az az ihletett ötlete (?) támadt, hogy

külföldi hiteleket vegyen fel az óriási számla kifizetésére.

A populizmus már akkor együtt járt a politikával, így Necker, azt kívánva a népnek mondani, amit az hallani akart, semmiképpen sem az igazságot, inkább úgy akarta a hiteleket visszafizetni, hogy nem vetett ki új adókat és nem csökkentette a közkiadásokat, vagyis újabb hitelekből. És, minő szörnyűség, a gazdaság törvényei tényleg működtek, így Párizs egyre drágábban vett fel hiteleket államadóssága finanszírozására, mint Görögország a 2000-es években. Nem mondtam, hogy a történelem megismétli önmagát? Brrr…

Ami a francia forradalomhoz, a királyi család lefejezéséhez és a monarchia végéhez vezetett, az éppen egy Franciaországot már sok évtizede felőrlő és elszegényítő mélyreható gazdasági válság volt.

Először is az állami költségvetést terhelték óriási hiányok.

Például, míg 1661-ben, amikor a zseniális Corbet (helyesen: Colbert – a szerk.) lett a Controleur general des finances (pénzügyminiszter), a költségvetési bevételek 32 millió frankot tettek ki, 1715-re (a Napkirály halálakor) a szóban forgó bevételek összesen csak 31 millió frankra rúgtak, miközben a kiadások több mint megháromszorozódtak. A XVIII. századi Franciaországnak óriási állami deficitekkel kellett együtt élnie, melyek az egymást követő kölcsönök miatt egyre csak növekedtek. Miért? Mert a közigazgatási apparátus túl nagy, túl lusta és túl drága lett, a bevételek pedig nem voltak elegendők az ekkora kiadások fedezésére.

A bevételek két fő ok miatt nem voltak elegendők: egyrészt az adózási rendszer regresszív volt, vagyis a vagyon növekedésével egyre kisebbek voltak az adókulcsok, így az adóteher a szegényeket sújtotta (tiers état – a harmadik rend) és nem a nemeseket vagy az egyházi vezetőket (az első és a második rend), másrészről az adók behajtását korrupció és legendásan rossz hatékonyság aknázta alá.

Hogyan jutottak ide?

Ugyanolyan egyszerűen, mint bármely másik korrupt közigazgatás, mert a pokolba vezető út – nem igaz?! – jó szándékkal van kikövezve. Hogy elkerülje a túlburjánzott közigazgatási apparátus csapdáját, továbbá a közkiadások csökkentése érdekében a király egy csoport magánvállalkozóra támaszkodott. A struktúrát Ferme générale-nak (általános farm – milyen szép!) neveztek, tagjai szedték be a vámdíjakat, a jövedéki adókat és bármilyen más közvetett adót. Nos, az általános korrupció és a nepotizmus miatt ezek a fermiers généraux-k meggazdagodtak, miközben az állam elszegényedett. És mivel tisztán a véletlen műve bármilyen hasonlóság a román valósággal, Franciaországnak 40 fermier général-ja volt (nagyjából annyi, mint nálunk, megyénként egy), akik óriási díjat (hat évre 80 millió frankot) fizettek, amit viszont levonhattak a bevételekből és amit aztán megháromszorozva „szedtek vissza” a mandátum alatt.

Vagyis az állam éves fix bevételekhez jutott, számukra viszont csak a csillagos ég volt a határ…

Annyira gazdagok lettek, hogy nemesi címeket és palotákat vásároltak a Párizs közepén lévő legendás Place Vendome körül (forrás: ITT).

Ezen „általános farmerek” mellett (akik az állami jövedelmek felét hajtották be), a királynak saját adóbehajtói is voltak, akik a közvetlen adókat szedték be (nagyjából az adók harmadát). A közvetlen adók kicsik, de számosak voltak: taille (hadiadó – amit csak a harmadik rend fizetett, nagyjából 20 millió frank évente), capitation (fejadó – minden felnőtt után, foglalkozástól függő mértékben), a jövedelemadót (dixieme – a jövedelem tizede 1710-ben) a populista XVI. Lajos a felére csökkentette (vingtieme – a jövedelem huszada) és a gabelle, a hihetetlenül nagy sóadó (nagyjából ez adta az állami költségvetés tizedét, 55 millió frankot). Ne feledkezzünk meg az alkoholra (aide) vagy a dohányra (tabac) kivetett jövedéki adóról sem.

És akkor lássuk, hogyan vesztette el a trónt XVI. Lajos.

A háború 1066 millió frankba került, ami két éves jövedelemnek (550 millió frank) felelt meg. Nem akarta csökkenteni a költségeket vagy növelni az adókat és akkor azt tette, ami errefelé is sok politikusnak eszébe jut: új hiteleket vett fel, melyeket aztán maga előtt „görgetett”, egyre nagyobb kamatokra.

Az adminisztráció túlméretezett és rendkívül korrupt volt, saját magának dolgozott és semmiképpen sem az államnak. A deficitek nőttek, mindaddig, amíg az államadósság elviselhetetlen szintre, az éves költségvetési bevételek nagyjából négyszeresére nőtt, a miniszterek és az udvari nemesek pedig nem fogadták el az új adórendszert. Ekkor az utolsó abszolutista uralkodó Lajos úgy döntött, hogy összehívja az általános rendeket (États generaux), vagyis a három rend képviselőit. Csakhogy a harmadik rend Sieyes abbé Qu’est-ce que le Tiers-Etat? (Mi a harmadik rend? – a szerk.) című pamfletje hatására radikalizálódott és ahelyett, hogy elfogadta volna a király reformjait, megfosztotta a tróntól és kikiáltja a köztársaságot.

Mindezekre az eseményekre alig

74 évvel Franciaország legnagyobb királya, XIV. Lajos, a Napkirály (Le Roi Soleil) halála után került sor,

aki a leghosszabb uralkodást tudhatta maga mögött Európa történelmében (72 év, 1643–1715), aki alatt az Európa feletti francia uralkodás a csúcsra jutott és aki Európa központjává és szívévé változtatta Párizst. XIV. Lajos 1661-től, Mazarin halálától kezdve vezette effektív módon Franciaországot, amikor teljes mértékben, a kormány élén álló közvetítő nélkül átvette a hatalmat.

Az új gazda első és legihletettebb lépése Nicolas Fouquet leváltása volt a pénzügyi szuperintendánsi tisztségből (magát a tisztséget is megszüntetve) és Jean-Baptiste Colbert kinevezése (Controller-General of Finances – 1665) volt. Aki bátor pénzügyi reformot kezdeményezett: csökkentette a közvetlen adókat (taille), felszámolta az adófizetés alóli felmentéseket, rendszeres jövedelem- és kiadás-nyilvántartások összeállítására kötelezte a köztisztviselőket, a közvetlen megbízás helyett pályázati rendszert vezetett be bizonyos szolgáltatások koncesszióba adásánál és más hasonlókat. Így aztán

Franciaország 1666-ban deficitről többletre állt át:

az állam adósságszolgálata 54 millió frankról a felére, 25 millió frankra csökkent, a közvetlen adók 42 millióról 35 millióra csökkentek, de a közvetettek 26 millióról 55 millió frankra nőttek, a királyi uradalmak jövedelmei az 1661-es 80 000 frankról 5,5 millió frankra nőttek 1671-re.

A költségvetés többletet mutatott, vagyis a 20 millió franknak megfelelő bevételekre 11 millió franknak megfelelő kiadások jutottak, amiből egy 9 millió franknak megfelelő többlet következett. Colbert másik fontos igyekezete a belföldi termelés bátorítására irányult, megkönnyítve selyemgyártó műhelyek létesítését Lyonban, a kárpitipar fejlesztését (a híres Gobelin-ház), muranói üvegmestereket, svéd acélgyártókat és holland hajóépítőket hozatott, mindezt a behozatal csökkentése és a kivitel növelése logikája alapján.

XIV. Lajos a hadsereget is megreformálta:

felszámolta a katonai testületen belül a nemesi rangok elsőbbségét és a meritokráciát támogatta. Az 1667-es Grande Ordonnance de Procedure Civile (Code Louis) az egész királyságon belül egyesítette a polgári eljárást. A fontainebleau-i ediktum (1685) megsemmisítette a nantes-i ediktumot, létrehozva a római katolicizmus kiváltságos helyzetét és felszámolva a hugenották, a lutheránusok és a zsidók bármiféle jogát. A francia területhez csatolta Elzászt, Franche-Comte-ot, Lille-t, Artois-t, Dunkerque-öt és Roussillont. Sokan a rovására írják az általa viselt három nagy háború (és valójában még további két kicsi) költségeit, melyek állítólag strukturálisan bontották meg a francia pénzügyek egyensúlyát. Tény, hogy Franciaország XIV. Lajos idejében nagyjából az egyetlen – modern fogalmak szerint – működőképes állam volt Európában, a legnagyobb európai gazdaság (nagyjából az egész kontinens gazdaságának a negyede, Angus Maddisson szerint), továbbá a legerősebb hadsereggel és meritokratikus bürokráciával rendelkezett.

A történészekre hagyhatjuk annak elmagyarázását, miként jutott el Franciaország a Napkirály nagyságától a szerencsétlen XVI. Lajos alatti mértéktelenül eladósodott, korrupció által züllesztett, nagyszámú és nem hatékony közigazgatással, siralmas állapotban lévő hadsereggel és lázadozó és elszegényedett lakossággal rendelkező országig. De a két Lajos paraboláját el kellene kerülniük azoknak, akik nem akarnak gondolkodásra érdemes témákon töprengeni, akik meg akarnak maradni a saját szerencsébe vetett vak hit komfortzónájában. Európa történelme egy részének ez a szerény felidézése redőket okozhatna néhány homlokon, tehát kényelmesebb elkerülni.

És mégis, akiknek esélyük van XIV. Lajos és XVI. Lajos sorsa közül választani, azoknak

nem kellene figyelmen kívül hagyniuk a Romániát vezérlő nagy számokat:

azt a tényt, hogy a költségvetési bérek a költségvetési bevételek harmadát teszik ki, azt a tényt, hogy a szociális kiadásokkal és a bérekkel kapcsolatos költségek összesen a költségvetési bevételek 70 százalékát jelentik, azt a tényt, hogy a 3 százalékot jóval meghaladó költségvetési hiányunk lesz, ami a következő években tovább fog nőni, azt a tényt, hogy az ország történelmében először több mint 10 milliárd eurós folyó fizetési mérleghiány lesz, azt a tényt, hogy a kereskedelmi deficit valószínűleg meghaladja majd a 18 milliárd eurót.

Ha XIV. Lajosnak és Colbertnek a mai Romániát kellene a kezükbe venniük,

első lépésként két-három gázüzemű elektromos erőművet építenének (mindenképpen több mint 1000 Mw-os beépített kapacitással) és újraindítanák a petrolkémiát. Aztán megkétszereznék/háromszoroznák a földalatti tárolókban lévő gázkiemelési kapacitást, hogy téli időszakban csökkentsék a behozatalt. Aztán szerves módon kétszereznék meg a helyek számát az automatikai és számítástechnikai egyetemeken. Aztán megépítenék a Piteşti–Nagyszeben autópályát.

Ha XVI. Lajos foglalkozna a mai Romániával,

akkor arra ügyelne, hogy a kisujjával se érintse meg az ország mai működési módját. Boldogan könyvelné el, hogy nyersanyagokat exportálunk: búzát, kukoricát, mérnököket, orvosokat, csempézőket és betonozókat, esetleg földgázt. Úgy tenne, mintha nem látná, hogy a gabonánk importfelvágottként tér vissza, hogy az ötmillió emigráns számítógép-programok vagy kifinomult technológiák formájában, a földgáz pedig műtrágyaként vagy elektromos energiaként.

U. i.: De addig is, úgy hiszem, XIV. Lajos már az első napon magához rendelné Colbertet és komoran megkérdezné: „Te Colbert, mit szeretnénk mi a legjobban?”. És Colbert azt válaszolná: „120 kilométernyi Piteşti–Nagyszeben autópályát, Fenség”. „Hiányzik valami ahhoz, hogy megcsináljuk, Colbert?”. „Nos, gépeink vannak, embereink vannak, betonunk van, zúzott kövünk van, megvalósíthatósági tanulmányunk – hála istennek! – van vagy 10… Ááá, bitumenünk nincs!” „Hogyhogy, te, nem gyártunk bitument, de több száz kilométernyi utat akarunk építeni?” „Nem nagyon, de még szerencse, hogy a magyarok gyártanak, majd veszünk tőlük…”.