Tudósítás a valóságból, mozgásban lévő népekről, identitásokról és bizonyosságokról

Jelen szöveg a Neuer Weg oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta. Egy kompról írom ezt a spontán bejegyzést, mely éppen a közép-olaszországi Brindisiből indul a görögországi Patrasz felé, ahonnan aztán majd Athénbe megyek tovább, hogy részt vegyek egy talajközeli ökoaktivizmusról szóló konferencián, melyre egy európai ország szociáldemokrata pártjának a szervezésében kerül sor. Tőlem nem messze egy regáti hangsúllyal beszélő nyergesvontatós diskurál telefonon egy nemzettársával, egy kicsit messzebb néhány bulgáriai roma vitatgatja egymás között, ami megvitatandójuk van, a fedélzeti hangszórókon keresztül 3-4 európai nyelven jelentik be, hogy a vendéglőben vacsorát szolgálnak fel. Behajózás előtt néhány albán párral együtt várakoztam, akik az albániai Vlorába tartanak – és mielőtt megvettem volna a hajójegyemet egy fiatal francia párosba botlottam, akik egy jókora körben akarják kerékpárral bejárni Európánk déli és délkeleti részét. A brindisi vasútállomástól a kikötőig gyalog, az óvároson áthaladva megtett utam során nagyjából ugyanolyan sok, 50-50 (fiatal) afrikait és (legalábbis középkorú) olaszt láttam.

Nem emlékszem, hogy akár egy gyermeket is láttam volna

azalatt a nagyjából 20 óra alatt, amennyit a München–Pádua–Brindisi vonatút tartott. Korán reggel, amíg a páduai bombasztikusan fasisztoid állomáson vártam a vonatomra, csak migránsokat láttam. Egy állomás környéki útjelző táblán pedig úgy tűnik, egy dühös román írta ki az olasz „gazebrekkel” szembeni frusztrációját, akik állítólag nem szeretik a „ruménokat”. A mai La Repubblicában az „il crollo de la natalita”, vagyis a hazai születésszám drámai csökkenése volt a fő téma. Az olaszok elöregednek, nem hajlandók szaporodni, keményen, több állásban is húzzák az igát, hogy ne kerüljenek pénzügyileg hátrányos helyzetbe és végül is nekik is csak egy életük van. Az olasz állam születésszám-növekedést bátorító életképes megoldásainak hiányával kiegészítve a félszigeten inkább komornak nevezhető a távlat – annak ellenére, vagy annak következtében is, hogy a jobb jövőt keresve érkező európai-ázsiai-afrikai bevándorlók nem ígérnek hozzájárulást a tipikusan olasz kultúra és életmód folytatásához. És tökéletesen érthető, hisz

nem is tudnak hozzájárulni valamihez, amiben nem vettek részt

(vagy legalábbis nem elég nagy mértékben)… A két francia kerékpáros – akiket arra bátorítottam, hogy keressék fel két keréken Romániát – arról számolt be, hogy körútjuk során több olaszországi menekültközpontot, illetve tábort igyekeznek felkeresni, ahol migránsok vannak – akik iránt különleges szimpátiát éreztek. Azt mondták, nemrég jártak a Baritól északra lévő Foggia melletti egyik faluban, ahol a hatalomból eltávolított Salvini populista kormánya felszámolt egy hivatalos migránstábort, ahonnan – nyilvánvalóan – nem minden migráns távozott, hanem improvizáltak maguknak egy másik tábort a közelben – ahol állítólag most nagyjából 2000 afrikai él, akik számára semmilyen más perspektíva nincs az évente három hónapig esetleg rendelkezésre álló mezőgazdasági munkán kívül. Több mint szegényes körülmények között. Az év többi részében pedig… az újabb mezőgazdasági idényre várnak. Eközben egyesek/sokan (?) kezdik elveszíteni az eszüket, egyfajta hospitalista állapotba kerültek, fogolyként és új kezdetet lehetővé tevő hivatalos papírok nélkül. A franciák állítása szerint a szomszédos falu „összes” olasza „rasszista” – a falusi kocsmák falai pedig az „Il Duce”-t, azaz Mussolinit, a hajdani fasiszta vezért ábrázoló plakátokkal vannak tele.

Vajon nincs oksági kapcsolat a két jelenség:

a déli elgyökértelenedett szegénység tömeges migrációja és a migráció célpontjának számító társadalmakon belüli őshonosok radikalizálódása között? Kérdem. És azt hiszem, hogy… van. Annak ellenére, hogy a szigorúan személyes véleményem szerint nekem teljesen közömbös, én magam is átestem a tömeges emigráláson és elgyökértelenedésen. Mindenki boldoguljon úgy a migrációval, ahogy tud – mint bármilyen másik olyan témával, ami a kultúrák, nyelvek, vallások, mentalitások, életfelfogások közötti együttéléssel kapcsolatos. Ezzel párhuzamosan két londoni román vállalkozó arra panaszkodik a Digi24-en, hogy az angolok el akarják őket kergetni az országból, mert zavarja őket a román nyelv és így tovább. Ezzel párhuzamosan a FB-on két terjedelmes riport az iráni–szíriai történelmi rivalizálásról – mely jelenség más közel-keleti, illetve észak-afrikai konfliktusokhoz kapcsolódik, melyek hozzájárultak a szíriai, iraki, líbiai államiság szétveréséhez vagy komoly megrendüléséhez – az ezzel járó migrációs hatásokkal. Ezzel párhuzamosan Mihai Goţiu szenátor a FB-on számol be az Erdőőrség Nemzeti Liberális Párt (PNL) által tervezett felszámolásáról, miközben az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárással fenyegeti Romániát a hazai erdőkben uralkodó fejetlenség miatt. Vajon nincs „rejtett” oksági kapcsolat a természeti források tönkretétele és a migráció között? Hogyhogy nem látszik ez nemzeti és globális léptékben? Vagy nagyon is jól látszik, de a homo sapiens ragadozói ösztönei és kollektív illúziói erősebbek? A következtetés(em)? Az Európa szomszédságában lezajló jelentős változások és konfliktusok, az európai (pl. demográfiai) sebezhetőségekkel kiegészítve, egyre intenzívebben éreztetik hatásukat egyre többünk életében.

Mindnyájan a magunk módján reagálunk – többé vagy kevésbé nyitottan

azon „többiek” felé, akikkel a mindennapi életben „szembesülni” kényszerülünk. A népek, a bizonyosságok, az identitások mozgásban vannak – nagyrészt bizonyos „fontos” napirenddel rendelkező elitek döntései hatására és globális léptékben. Mi, az „idelenn” lévők, azzal a kiváltsággal rendelkezünk, hogy nekünk kell megoldanunk azokat a gondokat, melyeket lényegében véve mások okoztak, „odafenn”. Nincs értelme veszekednünk. Inkább használjuk ki a párbeszéd ma rendelkezésre álló lehetőségeit, akár vitatkozva is. Racionális, érvekre támaszkodó, a más véleménnyel rendelkezőkkel szemben tiszteletteljes diskurzussal a jövőre nézve szükséges és létfontosságú új valóságokat és új konszenzusokat építhetünk fel. Mondjunk nemet az ideologikus megközelítésekre, a bármiféle címkézésekre, a kulturalista jelzőkre, a gyűlölködésre és a dogmatizmusra. U. i. A bejegyzést kapkodva dobtam össze, mielőtt még kihajóznánk a tengerre és elveszteném az internetes kapcsolatot. Görögországba érve újra jelentkezem…