Monarchia Romániában: politikai fikció?

„El innen a korhadó gátakat, el!
Erőnket az ár sodra zúgja.
A szélben ím új lobogókat emel
az egység, a béke s a munka....
Hogy éljen – kívánjuk –
a Köztársaságunk!
Előre, előre, előre tovább! Közös utat a
munkás, földész s a tanult keze vág.
Viruljon, viruljon a Köztársaság!”

(Összetört bilincsek – a Román Népköztársaság himnusza 1948 és 1953 között, írta Aurel Baranga, magyarra fordította Kiss Jenő)

„Őfelsége a Király (Királynő) ma konzultálásokat folytatott a PSD és a PNL vezetőivel az új miniszterelnök kijelölése érdekében.”

„A Román Királyi Hadsereg egyik dandárja Jemenben vesz részt békefenntartási küldetésben.”

„Meghallgatjuk Románia királyi himnuszát, majd a bíró sípszóval jelzi a mérkőzés kezdetét.”

Így hangoznának a sajtókommentárok vagy hírek egy virtuális világban, amelyben Romániában a monarchia lenne az államforma. Egyesek számára szörnyűség, mások (sokkal kevesebbek) számára szép álom.

De e „hangulati” elemeken túlmenően a tartalom a fontos. Tényleg megfelelő megoldás lehetne a monarchia a mai Románia számára? Ennek értékelésében milyen kritériumok számítanak igazán és milyen aspektusokat kell elemezni?
 

A politikai életre gyakorolt hatás

Monarchia esetén az állam vezetője pártatlan, a pártok közötti kapcsolatokba való beavatkozási gyanúkon kívül álló. Egy párt imázsát kizárólag a vezetői és a tevékenysége képviselné, nem társítva – sem jó, sem rossz értelemben – az állam vezetőjének teljesítményével. Ugyanakkor az uralkodónak konkrét eszközökkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy büntesse az állam más intézményeinek vagy a politikai pártoknak a kisiklásait.

Az alkotmányos hatásköröknek elég mozgásteret kellene biztosítaniuk az uralkodónak, hogy tevékenysége ne korlátozódjon csak „díszletelemekre” (nagykövetek fogadása és kitüntetések osztogatása). A románok bizonyították, hogy szerepet vállaló államfőt akarnak. Ugyanakkor egy király hatásköreit kiegyensúlyozottan kell meghatározni, korlátait világosan ki kell jelölni, hogy ne juthasson túlzott hatalomhoz, tekintettel arra, hogy egész életében gyakorolhatja majd ezt a hatalmat.
 

A költségvetés

A monarchiával kapcsolatos vitában a királyi ház „fenntartásához” szükséges összegek témája merül fel a leggyakrabban. Továbbra is él az az elképzelés, hogy a monarchia csillagászati kiadásokat jelent, mert finanszírozni kell a pompát és a fényűzést. Az elnöki hivatal 2016-os költségvetése 12,5 millió euró volt, ami a teljes költségvetési kiadás 0,04 százaléka; 1938-ban a királyi ház kiadása 40 millió lej volt, ami az évi költségvetés 0,13 százalékát jelentette. Az is igaz, hogy 1938 a két világháború közötti román gazdaság csúcsa és ugyanakkor a királyi diktatúra bevezetésének éve volt, tehát feltételezhetjük, hogy II. Károly király extravaganciájának a tetőpontja is.

Az európai monarchiák többségében azonban a királyi házra szánt összegek már nem akkorák, mint valaha, a fényűző királyi paloták pedig múzeumként látogathatók, műemlékként való fenntartásuk pedig az államnak is érdeke. Az viszont nyilvánvaló, hogy a királyi ház költségvetését hozzá kellene igazítani az ország gazdasági erejéhez. Van még egy költségekkel kapcsolatos érv: például az, hogy a 2014-es elnökválasztás két fordulójára csaknem 40 millió eurót költöttek az állami költségvetésből (ami 10 millió eurót jelent a mandátum minden egyes évére) (a számítás hibás, mert az elnöki mandátum ötéves – a szerk.); monarchia esetén ezek a kiadások már nem léteznek.
 

A király/királynő és a királyi család személyes példamutatása

Az uralkodó személye rendkívül fontos a monarchiáról szóló vita érzelmi megközelítéséhez. Az uralkodónak el kell nyernie minden politikai párt és különösen az állampolgárok tiszteletét. Neki szintén tiszteletet és empátiát kell tanúsítania, nem magukba fordulást, nem arroganciát, nem „pompát”, érdeklődést kell mutatnia Románia társadalmi, kulturális, gazdasági és – amennyire az alkotmány azt megengedi neki – politikai ügyei iránt.

A szabad sajtó kihasznál és felerősít bármilyen eltérést az elfogadható viselkedéstől, a monarchia pedig nagyrészt az imázsára építhet. Ezen kívül alapvetően fontos, hogy legyenek alkotmányos megoldások arra az esetre, ha az uralkodó a kora, egészségügyi állapota, vagy más ok miatt nem tudja gyakorolni a hatásköreit.
 

Stabilitás és presztízs

– ezeket maga az a tény biztosítja, hogy az uralkodó nem vesz részt a politikai vitákban. Egy király üzenete sokkal hitelesebb és a folytonosságból, valamint az országa fejlődésére vonatkozó hosszú távú elképzelésből fakadó legitimitással rendelkezik, szemben egy kormányfővel vagy elnökkel, akik – politikusok lévén – elkerülhetetlenül rövidtávon, kampányokat szem előtt tartva gondolkodnak.

A politikusoknak választásokat kell megnyerniük. Egy uralkodó egyaránt szankcionálhatja a politikusok populizmusát és autista elitizmusát, anélkül, hogy azzal gyanúsíthatnák: leplezett pártérdekeket szolgál, nemcsak a nemzet érdekeit.
 

Hagyomány és történelem

A monarchia ellenfelei gondosan kiválogatják a negatív példákat – II. Károly korruptsága és tekintélyelvűsége, Harry herceg extravaganciái, Románia monarchikus időszakának tisztességtelen politikusai (szemben a mai szeplőtelenekkel!). Persze, sokkal több ezzel ellentétes, de elhallgatott példa van. A megfontolt érveket felváltja a félrevezetés és az idegengyűlölet (a királyok „idegenek” voltak, szemben Gheorghiu-Dej-zsel, Ceauşescuval, Iliescuval vagy Dragneával, aki tényleg tősgyökeres románok).

Az az igazság, hogy Románia történelmének összes nagy sikere, az összes programpontja annak, amit „nemzeti ideálnak” neveztek – Románia államalapítása, függetlenné válása, a nagy egyesülés – nemcsak a monarchia idejében valósult meg, hanem a monarcha (uralkodó, fejedelem, király) közvetlen szerepvállalásával. Cuza fejedelem a jogara alatt egyesített két román fejedelemséget, ezáltal gyakorlatilag megalapítva a román nemzetállamot, amely később – szintén az ő vezetésével – döntő hatású reformokon ment keresztül.

Károly fejedelem egy poradimi (Bulgária) szerény parasztházból vezényelte közvetlenül a Plevna körül összevont (orosz–román) nyugati hadseregcsoportot, ténylegesen fegyverrel a kezében vívva ki országa függetlenségét. Aztán király lett, gazdaságilag és politikailag megszilárdította Romániát, amelynek élén összesen 48 évig uralkodott. Ferdinánd király Románia nemzeti érdekét helyezte előtérbe és úgy döntött, országa a Németország és a Hohenzollern-dinasztia által vezetett szövetség ellen harcol, holott ebbe az országba és családba született. Döntése hozzájárult Nagy-Románia 1918-as megvalósulásához. Mária királyné és Erzsébet királyné szintén emlékezetes alakjai a nemzeti történelemnek.

A hagyomány azért fontos, mert hagyomány nélkül nehezen fogadható el, hogy „az állam legfőbb tisztségét” életre szólóan betöltse valaki és utódai örökölhessék azt. Ezt a hagyományt pedig 1947-ben brutálisan megszakították Romániában. De a hagyományról és történelemről szóló vita egyértelműen a köztársaság ellen szól. Románia köztársasági történelmének kétharmadában kommunista diktatúra volt és közismert (vagy az kéne legyen) az a botrányos mód, ahogy Romániában eltörölték a monarchiát.

Vitatható, hogy a monarchikus államformának lehet-e jelentős hatása egy ország

gazdaságának alakulására;

bizonyos mértékig számíthat az általa nyújtott politikaistabilitás-többlet. Gyakran szokták mondani, hogy a gazdaságilag fejlettebb országok a leginkább jómódúak is. Ez nagyrészt igaz – a skandináv államok, Japán és az öbölmenti (abszolutista) olajmonarchiák a legrelevánsabb példák. Az egy főre eső GDP szerinti világranglista első 25 államából nem kevesebb mint 16-ban monarchia az államforma (forrás: IMF 2015). De azt elemezni kellene, hogy ezek az országok azért jómódúak, mert monarchiák, vagy azért őrizhették meg monarchikus államformájukat, mert jómódúak. Ugyanilyen igaz az is, hogy sok olyan köztársaság is van, amely nagyon erős gazdasággal rendelkezik: az Egyesült Államok, Németország, Svájc stb.

Persze, a monarchiával kapcsolatosan ellenpéldák is vannak. Nepál szélsőséges eset – szegény ország, ahol a több száz éves monarchikus rezsim nehezen elképzelhető körülmények között ért véget, de ami azután következett (a maoisták által bevezetett köztársaság) nem javított az ország helyzetén. Mindenesetre az, hogy az ilyenfajta esetek kivételt képeznek, nem a szabályt, újabb érv a monarchia mellett.

Az államforma megváltoztatása nem oldaná meg Románia minden gondját – például a korrupciót. Nem a monarchia mellett kívántam érvelni, hanem annak helyes értékelése mellett, ami volt és ami még lehet a monarchia Romániában. A jelenlegi nacionalista és túlpörgetett populista légkörben nehezen elképzelhető akár csak egy kiegyensúlyozott vita is erről a témáról. De egy tárgyilagos elemzésre tett erőfeszítés nyomán sok román meglepő következtetésekre juthatna.

A történelemben nem sok eset volt, hogy egy ország a köztársaságról átvált a monarchiára, de ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy azt higgyük – nemzedékünkkel együtt –, a fejlődés e tekintetben visszafordíthatatlanná vált. Mindenesetre figyeljenek oda a következő évek decembereire! Úgy tűnik, ez a román monarchia legnagyobb sikerekkel, de legnagyobb válságokkal is járó hónapja. Decemberben történt a nagy egyesülés és Plevna eleste, de Mihály király kényszerű lemondása, II. Károly távozása a trónról és az 1925-ös dinasztikus válság is.
 

(A cikk megírásához használt román nyelvű forrásanyag elérhető az alábbi linken.)