Moldova, ukrán üllő és orosz kalapács között

Váratlanul kemény pengeváltást láthattunk az elmúlt napokban Ukrajna és a Moldovai Köztársaság között, ennek oka pedig az, hogy a kijevi vezetésnek túlzott elvárásai vannak Chișinău irányában, amelyeket ez utóbbi nem tud teljesíteni, és nem is lenne szerencsés teljesítenie – erre hívja fel a figyelmet a Libertateán megjelent véleménycikkében a Csernovicból Romániába emigrált újságíró, Marin Gherman (akinek korábban már szemléztük egy, az ukrajnai kisebbségek háború utáni kilátásait boncolgató írását). Irina Verescsuk ukrán miniszterelnök-helyettes

azzal vádolta meg a Moldovai Köztársaságot, hogy egyszerre igyekszik megfelelni Kijevnek és Moszkvának – mire Chișinău azt válaszolta, hogy ők mindent megtesznek azért, hogy segítsék Ukrajnát és az ukrán menekülteket.

A kormányfőhelyettes asszony kifakadása nem elszigetelt eset: a Volodimir Zelenszkij elnök irányvonala által meghatározott ukrán közvéleményben és a politikai, katonai, gazdasági életben egyre nő az elégedetlenség Moldovával szemben. Verescsukot korábban az is felbosszantotta, hogy a Moldovai Köztársaság Ukrajnával egyidőben nyújtotta be csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz, szerinte Moldova kéretlen utánfutóként, „vagonként” csimpaszkodott rá az ukrán mozdonyra, hogy vigye be őt is az EU-ba. Kijev ugyanis nem szeretné, ha a tagfelvételi kérelmét csomagban kezelnék a Moldováéval, hiszen úgy érzik, ők a vérükkel fizettek az európai integrációért, nem úgy, mint mások, akik nem merik nyíltan összerúgni a port Oroszországgal. Ugyanakkor Verescsuk egy interjúban meghívta Maia Sandu moldovai elnököt Ukrajnába, hogy a saját szemével bizonyosodjon meg róla:

az oroszokkal szemben keményebben kell fellépni, mert Moldovát is az ukránok, „a megerőszakolt ukrán nők” védik.

Chișinău válasza sem késlekedett: az elnöki hivatal azzal vágott vissza, hogy Moldova „úgy segít, ahogyan tud”, az ukrajnai menekültek tömegeinek befogadásával. A közlemény azt is leszögezi, hogy a Moldovai Köztársaság a kezdetektől egyértelműen elítélte Oroszország agresszióját Ukrajna ellen, emberiségellenes bűntettnek minősítették a bucsai vérengzést, és támogatják a nemzetközi szankciókat is. A különböző moldovai illetékesek megerősítették: Moldova humanitárius értelemben az ukránok mellett áll, de katonai segítséget ne tőlük várjanak, hanem azoktól az országoktól, amelyek ezt megengedhetik maguknak.

Az ukrán bírálatok azért is tűnnek rosszízűnek, mert Moldova derekasan kivette a részét a menekültek befogadásából:

az ENSZ menekültügyi főbiztosságának adatai szerint 426 ezer menekült lépte át az ukrán–moldovai határt eddig, ami közel százezerrel több annál, ahány menekültet Szlovákia fogadott be – egy olyan ország, amelynek a GDP-je ötször nagyobb a Moldováénál. Verescsuk nyilatkozatai tökéletesen illeszkednek abba a stratégiába, amit a Zelenszkij-adminisztráció követ: minél többet kérni maguk számára, és minél durvább szankciókat Oroszországgal szemben – és bírálni mindenkit, aki ezeket a követeléseket vonakodik teljesíteni. Ismeretes, hogy az ukrán elnök keményen nekiment már Németországnak, Magyarországnak és egy sor nyugati politikusnak amiatt, mert „nem állnak eléggé Ukrajna mellett ezekben a nehéz pillanatokban”. Ezt a stílust azonban átvette kormányzatának több más tagja is (például az említett Verescsuk), akik viszont nem rendelkeznek az elnök karizmájával, tekintélyével és politikai intelligenciájával.

A Zelenszkij-elv dióhéjban a következő: követeljünk minél többet, hátha így megkapjuk a szükséges minimumot – és ez végeredményben logikus és érthető stratégia. Ám ha folyamatosan ujjal mutogatsz, ahelyett, hogy megköszönnéd a segítséget, annak kellemetlen következményei lehetnek.

Az ukrán sajtóban elmarasztalták Moldovát azért is, mert nem volt hajlandó odaadni hat darab MiG-29-es repülőgépét Ukrajnának, illetve gyanakvóan tekintettek arra is, hogy a Moldovai Köztársaság nem szerepelt a „barátságtalan országok” Moszkva által összeállított feketelistáján. Úgy látszik, Kijev képtelen megérteni, hogy a chișinău-i hatóságok üllő és kalapács közé kerültek – fogalmaz a szerző. Chișinău számára még csak nem is az jelenti a legfőbb veszélyt, hogy megromlik a viszonya Oroszországgal, hanem az, hogy elveszíti az ellenőrzést saját társadalma fölött, amely jóval megosztottabb, mint az ukrán társadalom. Az elszegényedés, a gázszolgáltatás leállítása és más orosz nyomásgyakorló módszerek

akár azt is eredményezhetik, hogy egy Putyin-párti kormány kerülhet hatalomra Moldovában

– amilyet már láttunk korábban. Ukrajnában az oroszellenes narratívák nyolc éve részei a közbeszédnek. Az orosz televíziós csatornákat, közösségi platformokat blokkolták, az oroszbarát pártokat és szervezeteket betiltották, a szovjet ünnepeket ukrán nemzeti ünnepekre cserélték, gőzerővel zajlott az ország „kommunizmustalanítása”. Moldovában ez nem így van: az ottani emberek hozzáférnek az Ukrajnában betiltott médiához, a lakosság egy része pedig ragaszkodik az egykori kommunista vagy orosz szimbólumokhoz – nemrég például nagy felháborodást váltott ki, hogy az orosz megszállás jelképeként betiltották a Szent György-szalagot.

Ha ilyen körülmények között a moldovai vezetés nyíltan Putyin- és Oroszország-ellenes szólamokat hangoztatna, az a nyugatbarát kormány népszerűségvesztését és az oroszpárti ellenzék megerősödését okozhatná. Vagyis amit Kijev kér, az nemcsak teljesíthetetlen, hanem pont az eredeti szándékkal ellentétes hatást érhet el: az ukránok egy csendes és óvatos, de megbízható szövetséges helyett egy kifejezetten ellenséges államot „nyerhetnek” vele.