„Az igazság Ukrajnáról jóval bonyolultabb és kellemetlenebb, mint amilyennek látszik”

– írja a Libertateán megjelent cikkében a Csernovicból (Cernăuți/Csernyivci) a háború elől családostul Romániába települt román újságíró, Marin Gherman.

Egy Putyin által véres pusztítás árán elfoglalt Ukrajna ugyanis könnyen Európa Afganisztánjává válhat, felfegyverzett ellenállókkal, akik a megszálló hatalom ellen vívnak gerillaháborút.

Egy győztes Ukrajna pedig radikalizálódott társadalom lesz, amely folyamatosan európai támogatásokat követel, de cserébe nem hajlandó semmilyen EU-s elvárást teljesíteni, amely nem egyezik saját nacionalista jövőképével.

Gherman szerint

Putyin azért robbantotta ki most a háborút, mert tudta, hogy minden nap késlekedéssel egyre inkább el fogja veszíteni Ukrajnát,

amely lassan, de biztosan közeledett a Nyugathoz. Az életszínvonal javult, az emberek élvezték annak áldásait, hogy vízum nélkül utazhatnak Európában, és általában a nyugati civilizáció jótéteményeit, a Zelenszkij-kormányzat jelentős országépítő befektetései pedig éreztették hatásukat.

A közhangulat kezdett változni, még a Kijevvel szemben korábban ellenséges oroszajkú népesség körében is nőtt az ukrán állam iránti lojalitás. Mindez persze nem független attól, hogy a központi és helyi ukrán média egyoldalúan a hivatalos állami narratívát visszhangozta, amelyben Oroszország ellenséges hatalomként jelent meg – minden más álláspontot visszaszorítottak, vagy akár hatalmi eszközökkel elhallgattattak.

A kisebbségekre – különösen az oroszokra – nehezedő nyomás egyre nőtt,

az új oktatási törvény pedig lényegében eltörölte az anyanyelvi oktatást, számos kisebbségi iskola megszűnt (mint arról mi is többször beszámoltunk – szerk.).

Az ukránosítási folyamat, mentálisan legalábbis, egyre sikeresebb volt – ennek érzékeltetésére a szerző egy személyes élményét osztja meg. Két évvel ezelőtt a Csernovic és Kijev közti vonatúton felfigyelt három férfira, akik vehemensen szidták az „agresszor Oroszországot”, az ukrán nyelvről úgy beszéltek, mint ami „megment bennünket a hódítóktól” – mindezt pedig ékes orosz nyelven tették. Mikor megkérdezte tőlük, hogy ha annyira fontos számukra az ukrán nyelv, miért nem azt használják, gyanakodva néztek rá, mint valami idegen ügynökre, és kifejtették, hogy „nem beszélik jól az ukrán nyelvet, de nagyon szeretik”.

Az ukrán nyelv egyfajta vágykép volt: az ország Nyugathoz való közeledésének szimbóluma.

A romániai közvélemény Ukrajna legyőzését a legrosszabb forgatókönyvnek tekinti – vannak azonban olyanok is, akik továbbgondolják ezt a forgatókönyvet. A cikk Thomas L. Friedman író, politikai kommentátor The New York Times-ban megjelent elemzését idézi:

Hirdetés

„El vagyok borzadva. Putyin számára nincs jó kiút ebből a háborúból, és ez a legijesztőbb. (…) Egyetlen rosszabb dolog van egy Putyin vezette erős Oroszországnál: egy gyenge, megalázott és rendezetlen Oroszország, amely széteshet vagy hosszú belső vezetői válsággal küszködhet, különböző frakciók közti hatalmi harcokkal, nukleáris töltetekkel és kiberbűnözőkkel.”

Az is katasztrófával érne fel, ha az oroszok átvennék az ellenőrzést a teljes Ukrajna felett.

Nemcsak azért, mert Ukrajnát ez visszavetné a húsz évvel korábbi fejlődési állapotába, vagy a szabadságjogok eltörlése, az oroszok megtorlásai miatt (Putyin „halállistáit” érdemes komolyan venni), de a nemzeti kisebbségekre az eddiginél is mostohább sors várna. Elég megnézni, mi történt a Krím elcsatolása után, ahol aktív román kulturális közeg létezett, amelyről azóta semmit sem tudunk – hogy a tatárokkal szembeni repressziókról ne is beszéljünk.

Ukrajnában nagy történelmi hagyománya van az oroszokkal/szovjetekkel szembeni fegyveres ellenállásnak: ha Putyin hadserege elfoglalja az országot, évekig elhúzódó véres partizánháborúra lehet számítani, Európa Afganisztánjává válhat Ukrajna.

A háború nyomán az amúgy is erős ukrán nacionalizmus ismét fellángolt,

Zelenszkij elnök a londoni parlament előtt tartott lelkesítő beszédében már Nagy-Ukrajnát emlegette – a cikk szerzője szerint nem pusztán retorikai fogásként:

„Mint aki 35 éve ukrán állampolgár és 14 éve román nyelvű újságíró, Nagy-Ukrajna emlegetésében más jelentésárnyalatokat is felfedeztem. Egy elnök, akit saját bátorsága és a felgyorsított háborús PR-gépezet globális szinten elismertté tett, hangot ad a túlfeszített nemzeti büszkeségnek, aminek számtalan következménye lehet ezután.”

Ez a már-már triumfáló ukrán nacionalizmus a győzelem esetén nemhogy megoldaná a problémákat, épp ellenkezőleg. Egy háborúban győztes ukrán társadalom minden bizonnyal radikalizálódik, bosszúvágyát pedig a nemzeti kisebbségeken élheti ki, amelyek „nem álltak ki eléggé az ukrán nép mellett”. Azok a vádak, melyek szerint „a románok nem harcoltak Donbaszban”, eddig is léteztek – a kisebbségiekre még nagyobb szenvedés vár, ha nem sikerül egyfajta egyensúlyi állapotot teremteni. Arról nem beszélve, mire lehet számítani a rengeteg felfegyverzett, traumatizált ember részéről a háború után.

„Paradox módon, Ukrajna győzelme ebben a háborúban ugyanolyan kihívás lesz a Nyugat és az Európai Unió számára, mint a veresége. Természetesen a világ most a Kreml atomháborús fenyegetésének árnyékában él, és ez kell legyen az első lépés, de az út nem fog itt véget érni”

– összegzi sötét jövővízióját az ukrajnai román publicista.