Mitől féljünk jobban: az orosz rakétáktól vagy a dilettáns vezetőktől?

Jelen szöveg a ziare.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hasznosabb lenne abbahagynunk az orosz hadsereg hadosztályainak, rövid vagy nagy hatósugarú rakétáinak, tengeralattjáróinak vagy Szuhoj típusú repülőgépeinek számolgatását. Amúgy sem fogjuk megtudni a pontos számukat. Sokkal hasznosabb lenne, ha tudnánk, hány millió köbméter földgáza van a Gazpromnak, merre haladnak a gázszállító vezetékek, mennyi kőolajuk vagy szenük van az oroszoknak, hány diplomatájuk van és mire képesek ezek a diplomaták.
Június hónap rendkívül alkalmas arra, hogy elgondolkodjunk azon, miként viszonyulunk a kontinens hol közvetlen, hol távolabbi szomszédságunkban elhelyezkedő legnagyobb és legerősebb országához. Főleg június 22-én. Különben ugyanez a hónap rendkívül alkalmas arra is, hogy elgondolkodjunk az irracionalitás és a vitézség vagy bátorság közötti rendkívül elmosódott határon. Főleg június 22-én.

Amikor Oroszországról beszélünk, minden problematikussá válik és mindent érzelmi oldalról, a racionalitás vagy realizmus nyoma nélkül néznek. Egy szomorú történelem választ el bennünket az oroszoktól,

számunkra Oroszország az a hatalom marad, amely elvette tőlünk Besszarábiát és Észak-Bukovinát.

Ugyanakkor a földrajz és a geopolitika a világ egyik legbonyolultabb régiójába helyez együtt bennünket.

Mi választ el minket egymástól? A Besszarábia és Bukovina felszabadításáért elindított háború néhány százezer áldozata: több mint 70 000 halott, több mint 150 000 sebesült és több mint 200 000 hadifogoly (a szovjetek még az 1944. augusztus 23-i lépés után is, augusztus 24-ével kezdődően 97 732 román katonát fegyvereztek le és ejtettek foglyul a tűzszünet szeptember 12-i, moszkvai aláírásáig).

Sok százezer áldozat. Mégis – szigorúan földrajzi értelemben – ugyanabban a régióban maradtunk, ahol e több százezer áldozat előtt is voltunk. A földrajz Besszarábia méretével változott, ezt a szláv világ és a románok között lebegve csúsztatták odébb. Ma a szláv világ bonyolultabbnak tűnik, a kremli központ körüli pályáról lekerült Ukrajnával.
A Prutig tartó Románia a Nyugat részévé vált, tagja lévén a NATO-nak és az Európai Uniónak, Oroszország pedig olyan hatalom maradt, mely globálisan gondolkodik, de regionálisan cselekszik. Ám az oroszok ereje katonai téren az egész kontinensünkre nézve lehengerlő és ezt a gigantikus hatalmat csak az amerikaiak tudják ellensúlyozni.

Íme, 92 év telt el azóta, hogy Ionel Brătianu, mielőtt megtért volna az Úrhoz, egy 1927-es interjújában a következő profetikus figyelmeztetést tette Joldea Rădulescu újságíró kérdésére (mely arra vonatkozott, hogy válaszolunk-e egy orosz agresszióra): „Ha én leszek kormányon, akkor nem válaszolunk az oroszoknak; ha mások lesznek ott és elkövetik a hibát, hogy válaszoljanak, akkor már most megmondom, mi fog történni:

eltipornak bennünket és maga az állam léte is halálos veszedelembe kerül.

Az oroszok számbelileg lenyomnak minket és az egész területünket le fogják rohanni. A legfőbb bölcsesség azt tanácsolja, hogy sohase bocsátkozzunk harcba, semmilyen körülmények között és akárhogyan is nézne ki a koalíció. Mert a háború végén a harcostársak majd hazamennek, mi pedig újra magunkra maradunk, szemtől szemben a kaotikus, kábító fenyegetéssel.”

Ionel Brătianu hasonlóan józanul folytatta: „Az Oroszországgal meglévő szomszédság – ebből kell kiindulnia nemcsak a keleti politikánknak, de egész külpolitikánknak is. Az Oroszországgal meglévő szomszédság – nem az érzelmek, nem a faji vagy kulturális affinitások, nem a gazdasági érdekek határozzák meg külpolitikánkat” (forrás: Românii din arhive [Románok az archívumokból – a szerk.], szerzők: Gh. Buzatu, Stela Acatrinei, Gh. Acatrinei, Bukarest, 2011).

Brătianut az a kontextus késztette ezekre a kijelentésekre, melyben Románia akkor volt, olyan katonai szövetség nélkül, mely bármit is szavatolhatott volna számára egy Szovjetunióval szembeni konfliktusban. Lengyelország, különben, egy angol–francia biztonsági garancia boldog tulajdonosa, az említett garanciával csak egy német támadás esetén rendelkezett, arra az esetre nem, ha a Szovjetunió a támadó. Más szóval, még a potenciális amerikai támogatást illetően bizonytalan Párizs és London sem merészelt senkinek sem szavatolni semmit, katonai téren, az oroszokkal szemben.

Politikai elitjeink soraiban egy olyan veszélyes érzés megerősödésének vagyunk tanúi az utóbbi években, hogy kötelességünk folyamatosan és egyre agresszívebben fittyet hányni az Orosz Föderációnak.

A bukaresti hivatalosságok, tisztségviselők egy szilárd katonai szövetség (NATO) védelmében veszélyes verbális offenzívát folytatnak Moszkva ellen.

Románia egy egészségesebb és kifinomultabb elképzelés hiányában indokolatlanul agresszív retorikára szűkítette le nemzetközi lépéseit egy óriási, a közvetlen szomszédságunkban lévő hatalommal szemben. A nemzetközi jog 2014-es megsértése nyomán indokolt Moszkvával szembeni kritikát nem volt miért olyan oroszellenes retorikává változtatni, melynek nincs értelme és amely jelentősen kiszolgáltat bennünket olyan valakivel szemben, akivel szemben nem kellene.

A politikai elitjeink viselkedésében elsősorban a jelenség meg nem értése a sokkoló. Képtelenek felfogni, hogy a NATO katonai szövetség csak az orosz rakétáktól, repülőgépektől és tankoktól véd meg bennünket, de gazdasági, politikai vagy más természetű területen semmilyen védelmet nem nyújt. Leş vagy Fifor miniszterek fel sem fogják, milyen nevetségesnek tűnnek a Krímre telepített rakéták vagy a fekete-tengeri tengeralattjárók által képviselt veszélyt emlegetve. Ahelyett, hogy a saját dolgukkal törődnének és végrehajtanák a hadsereg felszerelését, minisztereink mindenféle konferenciákon és szemináriumokon, a kamerák és egy általános ismeretekkel rendelkező, a témában nem különösebben elmélyült közönség előtt viselik ki magukat. Ha a nemzetvédelemmel megbízott politikai minisztereknek lenne egy csöpp eszük, nem viselkednének úgy, mint holmi politikai kommentátorok, mindenfélét összehordva, hogy holmi Putyin-ellenes keresztesekként pózoljanak a folyóiratokban.

Leş úr, tényleg azt hiszi, hogy az orosz rakéták

a maga kényelmes irodáját vagy a kávézókat veszik célba, ahol azzal szokott dicsekedni, miként küzd meg az orosz veszéllyel?

Nos, akkor lásson hozzá és szerelje fel a hadsereget korvettekkel, többfeladatú repülőkkel, tengerparti ütegekkel, drónokkal, páncélosokkal, melyről azt állítja, hogy fontos magának. Teljesítse NATO-tagi kötelességét és vásároljon modern fegyvereket a maga által vezetett hadseregnek. Ne alázza meg a hadsereget, személyes ambícióból vezérkari főnök nélkül hagyva. Ne robbantson ki konfliktust az államfővel csak azért, hogy a párttól kapott listán szereplőkből csináljon tábornokokat. Különben, Leş úr, ugyanaz a fellengzősen „security forum”-nak nevezett, túlságosan is kiszámítható murikon sültekkel és töltött káposztával küzdő hős harcos marad.

Bukarestben egy káros és kilátástalan dísz-oroszellenességen alapuló, irrealista intézményi kultúra kezd kialakulni. Bizonyos hivatalos szervezetek különféle érdekelt „cégek” felől nagylelkűen becsatornázott pénzeket szereznek az „orosz veszélyt” és olyan szavakat megidéző megalomániás rítusok megszervezésére, melyeket még a résztvevők sem nagyon értenek, melyek közül az „ellenálló képesség” a legújabb és leggyakrabban használt. Tényleg azt hiszi valaki, hogy a valódi világ számos gondjainak elhallgatása és a jelenkornak az „orosz veszéllyel szembeni ellenálló képességre” való redukálása megoldja Románia bármelyik baját? Repülőket és korvetteket szerez majd nekünk? Páncélozott kétéltű szállítójárművekkel szereli majd fel szárazföldi csapatainkat? Úgy tűnik, az ellenálló képességűek taktikája nem nagyon működik, ezért aztán az oroszokat nemigen ejti rémületbe a katonai erőnk.

De addig is, míg odajutunk, hogy „on the ground”

megküzdjünk az iszonyatos orosz katonai erővel, más területeken kell megküzdenünk vele: a gazdasági és a politikai harctéren.

És nemcsak nem győzünk, de úgy tűnik, nem is nagyon vannak szövetségeseink a partnereink között. Az, hogy az Oroszországgal szembeni antagonizmusunk hangoztatása áll a régiós politikánk középpontjában, egyelőre csak a legmagasabb árat biztosította nekünk az össze keleti ország közül a Gazpromtól importált földgáz esetében, mely még a Lengyelország, a Kreml elismert opponense által fizetett árnál is magasabb. Sőt, az oroszok által a térségbe tervezett összes vezeték elkerül bennünket, Bulgárián, Szerbián és Magyarországon keresztül. De mintha mégis érdemes lenne feltenni egy nagy kérdést: ha olyan nagy az orosz veszély, hogy milliókat költünk konferenciákra, hogy megküzdjünk vele, miért nem vágunk vissza valahogy a gázháborúban? Miért nem termeljük ki a fekete-tengeri gázt? Vagy ha valaha is kitermeljük, miért akarjuk azt pont Budapestre szállítani, Moszkva leghűségesebb szövetségesének ajándékba? Persze, erre is megtaláltunk már egy másik zseniális választ: mi pont az OMV-s osztrákoknak könyörgünk, hogy termeljék ki a gázt, mely cég köldökzsinórral kapcsolódik Oroszországhoz, sőt, pont a Lukoilos oroszoknak (!!!). Kifinomult, igaz?

Ami a politikai dimenziót illeti, az oroszellenes parádézás gáláin lefolytatott ötévnyi konfrontáció után azt a figyelemre méltó eredményt sikerült elérnünk, hogy „lekapcsoltak” (ez, természetesen, egy eufemizmus) bennünket a legfontosabb ügyben, a Moldovai Köztársaságra vonatkozóban. Az orosz–német–amerikai megállapodás után itt teljesen kikerültünk a játékból. Hol volt, vajon, a bátor Leş, hol volt a bátor Fifor és Meleşcanu, hol voltak az oroszokról szóló szimpóziumokon az álommal folytatott harcban edződött bátor tábornokok és elemzők? Nos, nem esett le nektek, zsenikék, hogy a valódi élet oroszai nem igazán hasonlítanak azokra, akikről ti a konferenciáitokon diskurálgattok? Igaz, a szimpóziumokon megforduló németek sem nagyon hasonlítanak Heiko Maas külügyminiszterre, aki egy Lavrovval történt kézfogás után azért küzdött, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében tartsa Oroszországot…

Talán nem ártana feltennünk magunknak a kérdést,

mi a tétje annak, hogy ellenségünkké teszünk egy óriást, mint amilyen Putyin Oroszországa? Vajon a Moldovai Köztársaság?

Nos, a Köztársaság Plahotniuc idejében a lábainknál hevert, miért nem csatoltuk vissza az országhoz? Most pedig azt tudhatjuk meg a zseniális Traian Băsescu-Petrovtól (állítólag ezen a néven jelentett az Állambiztonsági Főosztálynak, vagyis a Securitaténak – a szerk.), hogy egy román állampolgárokból álló kormányunk van Kisjenőben (Chişinău). Amilyen nagy románok, első lépésükkel tálcán átadták Igor Dodonnak a hírszerző szolgálatokat…

Most lássuk, nagyjából hogyan hangolódunk össze „európai partnereinkkel”. Németországgal, például, Oroszország második legnagyobb kereskedelmi partnerével (2018-ban 60 milliárd dollár, ami 20 százalékos növekedés 2017-tel szemben). Vagy Hollandiával, a muszkák harmadik legnagyobb kereskedelmi partnerével (47 milliárd dollár 2018-ban, ami 19 százalékos növekedés). Vagy Salvini Olaszországával, Oroszország ötödik legnagyobb kereskedelmi partnerével (27 milliárd dollár, 13 százalékos növekedés).

Az „orosz veszély” politikájának következményeként Románia kevéssel több mint 1 milliárd dollárnyit exportál és nagyjából 2,5 milliárd dollárnyit importál Oroszországból. Vagyis hiányunk minden tizedik dollárja az oroszoktól származik. Eközben a lengyeleknek négyszer nagyobb kétoldalú kereskedelmük van: 11,5 milliárd dollárnyit importálnak és 7 milliárd dollárnyit exportálnak. A magyarok kétszer annyit adnak el az oroszoknak, mint mi és 3,3 milliárd dollárnyit importálnak.

Valójában Európa nyugati fele 2017-től kezdődően „újra felfedezte” az orosz piacot

és elindította a befektetések és kereskedelem növelését: a Mercedes gyárat avatott fel Moszkva mellett, elkezdték az Északi Áramlat II vezeték építését, Németország Olaszországhoz csatlakozva biztosít technológiát Oroszországnak, Olaszország, Franciaország és Németország a Szentpéterváron évente megtartott Nemzetközi Gazdasági Fórum legfontosabb résztvevői (tavaly Macron elnök és Conte kormányfő is megjelent, idén pedig Altmaier miniszter).

Ezek olyan jelek, melyeket csak a vak nem lát: az európai Nyugat újra ambivalenssé vált Moszkvával szemben, amit már több évtizede kitűnően csinál; egyik kezével nyilatkozatokat ír alá az Ukrajnával vállalt szolidaritásról, a másikkal viszont több milliárdos szerződéseket az oroszokkal. Bukarest olyan, mint egy lakatlan szigeten felejtett japán katona, aki csak 20 évvel később tudta meg, hogy véget ért a háború. Egy átlagos intelligenciájú hírolvasó 2019. június 3-án Bukarestben rájött volna, hogy a háború véget ért: ezt világosan jelzi a kisjenői Kozak–Hahn megállapodás és mindaz, ami utána következett. Nos, ez a mi szimpóziumológusainkra nem érvényes. Ők továbbra is határozottan lecövekeltek a Fekete-tenger partján, a nyelvüket öltögetik a „Grigorjevics admirális” osztályú 3 új fregattra telepített rakétaütegek felé. Vagy lehet, hogy a képviselőfánk-csaták korifeusai a Teodorovici miniszter iránti szolidaritásból leragadtak a 2015-öshöz hasonló elemzések végtelenül ismétlődő olvasásánál.

Tanulság helyett őszintén remélem, hogy az olvasók értékelni fogják azt a nem szándékos humort, mely abban a kérdésben jelent meg, melyet egy kisjenői tévében tettek fel egy „biztonsággal és hibrid háborúkkal” foglalkozó elismert román szakértőnek: „Mi a helyzet önöknél az ellenálló képességgel?”. Ez, nyilvánvalóan, 2019. június 3-a előtt történt…