Mi értelme van „édibédire” tervezni a Kommunizmus Múzeumát?

A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet (IICCMER) nemrég szervezett egy workshopot, mely a sokatmondó „Védőbeszéd egy Romániai Kommunizmus Múzeuma mellett” címet kapta. A házigazdák mellett angliai, németországi, lettországi, lengyelországi és szlovéniai szakemberek is részt vettek, akiket azért hívtak meg, hogy előadják a múzeumi ábrázolással kapcsolatos saját elképzeléseiket. A vélemények, nyilvánvalóan, eltérőek és néha ellentétesek voltak, de a vita kiemelte annak szükségességét, hogy bármilyen kezdeményezésnek előbb

koherens vízióval kell rendelkeznie,

hiszen, ahogy az egyik résztvevő mondta, „egy múzeum nemcsak tárgyak gyűjteménye”. (Az emlékezés joga/Dreptul la memorie, 2015. június 29., Revista 22)

A téma nem egyszerű, és mint arra mindnyájan emlékszünk, már azelőtt vitákat gerjesztetett, hogy igazán megfogalmazták volna. Következésképpen, bár a témát nem vesézhetjük ki alaposan, azért figyelmeztetni szeretnénk az érintetteket néhány monumentális tévedés elkövetésének veszélyére. A Revista 22 mellékletének bevezető írásában Irina Hasnaş-Hubbard felsorolja a vita fő következtetéseit és a következő tanulságokat említi az első helyen: „1. Egy nagy projekt elindítása előtt fel kell mérni a témát és a közönséget, hogy a közösség úgy érezze, az a múzeum neki készült. A korszakot nem ismerő fiatal közönségnek azt is látnia kell a múzeumban, ami egyes polgárok számára vonzó volt abban a korszakban (ne csak a szörnyűségekről legyen szó).”

Valójában ez pontosan az a fajta tanács, amit diszkréten figyelmen kívül kell hagyni. Ezen az úton haladva a kommunizmus leírása „árnyalttá” és „relativizálóvá”, sőt, bizonyos részleteiben éppenséggel „csábítóvá” is válna. A végén még azt látnánk, hogy a kommunista korszak ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, pozitív és negatív részekkel. De ha elfogadjuk ezt a szemléletmódot, akkor

mi értelme lenne egy külön múzeumnak a kommunizmusról?

Miért ne hoznánk létre egy múzeumot a világháborúk közötti időszakról, vagy a XIX. századról és így tovább? Sőt, a kommunizmust talán éppen így lehetne „tárgyilagosan”, ideológiai hangsúlyok nélkül bemutatni, hiszen a történelem szélesebb panorámájába illesztve sokkal jobban leleplezné önmagát.

Az az igazság, hogy az, aki egy relativizáló perspektívát kínál (mely „nem csak a szörnyűségekről szól”), implicit módon egy kommunizmusnak szentelt múzeum értelmét is tagadja. Nincs értelme létrehozni egy szimbolikusan egy bizonyos dolognak szentelt teret, ha nem a kivételességét akarod kiemelni, azt, amiért érdemes mindig felidézni, egy történelmi sorsunkat meghatározó tényt, vagyis végső soron valami olyasmit, ami kilóg a sorból. Egy kommunizmusról szóló múzeumnak csak kivételességként, vagy a dolgok lényegének bemutatásaként van értelme, különben egy nagyobb történelmi múzeum egyik, a többitől nem különböző terme lenne. Amikor Horia Bernea létrehozta a Parasztmúzeumot, nem egy történelmi, hanem metafizikai valóságot tartott szem előtt, a történelmetlenséget, egy életmód lényegét akarta formába önteni. Ezért aztán az intézmény élén őt követő utódai elárulták, amikor a mostani falusiasság szociológiai elemeit is belevették a kiállításba.

Elméletileg elképzelhető lenne

egy kommunista perspektívából szemlélt

kommunizmus múzeuma is, egy elpuskázott kísérlet mementójaként és a jövő militánsainak szánt figyelmeztetésként. Az emberi társadalom folyamatos fejlődése és a társadalmi egyenlőség elterjedése hipotézisének elfogadásával a XX. századi forradalmat primitív, tragikus zuhanásokban szétesett repülő szerkezetekhez hasonlóan is lehetne ábrázolni. Így tehát a XX. század egy külön emléképületet igénylő előfutárok százada lenne. Csak arra kívánok rámutatni, hogy a választott perspektívától (tragikus tévedés, bűnös vállalkozás, hősies kísérlet, vagy egy jövőbeni győzelem előjele) függetlenül, egy múzeumot csak az tehet indokolttá, ha tárgya különleges jelentéssel ruházható fel. Márpedig, ha a kommunizmusról olyan „vitatott” történelmi korszakként beszélnek, melynek során súlyos tévedéseket követtek el, de melynek csábító aspektusai is vannak, ez egyszerűen szükségtelenné tenné egy külön ennek szentelt kiállítótér létrehozását.

A fentebb idézett bekezdés egy másik, legalább ilyen óriási tévedést is tartalmaz. Egy múzeumnak – állítják –

elébe kellene mennie a közönség igényeinek

és bizonyos mértékig az elvárásait kellene kiszolgálnia: „a közösségnek éreznie kellene, hogy az a múzeum érte jött létre”. Ez minden bizonnyal igaz lenne, ha egy szórakoztató parkról, vagy közhasznú helyről lenne szó. De ebben az esetben pont az ellenkezője igaz: a múzeumnak minden elvárással szembe kellene mennie és minden tudatlanságot sokkolnia kellene, a látogatót ki kellene zökkentenie a „normalitás” légköréből és egy teljesen váratlan perspektíva elé kellene őt helyeznie.

Nem érdemes létrehozni egy olyan múzeumot, melynek az lenne a célja, hogy kímélje az érzéseket, valamint vonzó és „nézhető” legyen, megfelelve azok ízlésének, akik amúgy sem tudják, mire számítsanak.