Mennyibe fáj Romániának, hogy elszigetelődik a stratégiai játékoktól?

Románia lassan-lassan, közömbös tekintetünk előtt egyfajta önelszigetelésbe és nevetségességbe süllyed, ami egy iszonyatos természeti katasztrófáéval összehasonlítható hatásokat eredményez majd.

Egy NATO- és EU-tagországhoz képes észbontó kijelentések követik egymást:

az állam csúcsvezetőségéhez tartozó személyektől legalább hathavonta, most sokkal sűrűbben mindenféle leleplezések hangzanak el meghiúsított lehetséges államcsíny-kísérletekről, magas szintű összeesküvésekről, melyek célja az alkotmányos rend komoly megrendítése, vagy éppenséggel a lerombolása. Sőt, ugyanilyen súlyos módon, miután a hadsereg imázsa darabokra hullott a forradalom után, az erőszakszervek összetételének második fontos elemét, a csendőrséget teszik ki a közmegvetésnek a demokratikus szabályokat megsértőként leírt viselkedése miatt. És most, hogy teljes legyen a kép, az ország egyik legfontosabb politikusa, a kormánypárt vezetője azt üzeni az egész világnak, hogy négy bérgyilkost küldtek a NATO- és EU-tag Romániába azzal a küldetéssel, hogy meggyilkolják őt, méghozzá egy nemzetközi mágnás, a világ minden gonoszságának feje parancsára. És a lista tovább folytatható, a példákat önök is ismerik.

Akkor mi az újdonság? Talán az, ha önök is relevánsnak és fontosnak tartják, hogy mindezek az elemek egy Románia imázsára és hitelességére nézve rövid- és középtávon rendkívül káros és ténylegesen katasztrofális masszába állnak össze, valami olyasmivé, amilyenek az 1990-es események voltak. Ne csak a bányászjárásra gondoljanak, hanem emlékezzenek vissza a marosvásárhelyi eseményekre is. Ez két annyira súlyos momentum volt, hogy évtizedeken keresztül nyilvános viták vagy kancelláriák szintjén zajló diszkrét megbeszélések témáivá váltak, olyan példákká, melyekkel a hazánkról szóló értékelések kezdődtek, melynek végeredménye

a ránk aggatott „excentrikus állam” különleges státusz lett,

melyet az Egyetértési és Együttműködési Mechanizmuson keresztül szigorú megfigyelés alatt, valamint a Schengen-, illetve euró-övezeten kívül kellett és kell majd tartani.

Érdekünk megváltoztatni ezt a benyomást? Ennek kellene lennie (és nem az, mint ahogy sose volt az) a román kormány rendkívül sürgős nemzeti elsődlegességének. Az utóbbi eseményeket döbbenten nézve azt mondanám, a politikai vezetőinket a legkevésbé sem érdekli, mi történik Románia hitelességével, az elénk kerülő és mellettünk egyre gyorsabban elsuhanó lehetőségekkel, melyeket amúgy is folyamatosan és egy olyan ország teljes mértékű lekezelésével hagyunk figyelmen kívül, mely ország a büszke és kihívó elszigeteltség önhittségébe készül belépni. Talán megengedhetjük magunknak, bár kétlem.

Nézzék meg, például, hogy politikusaink közül senkinek sincs véleménye arról a két eseményről, melyeknek közvetlenül érdekelniük kellene bennünket, mert így vagy úgy

jelentős hatásuk lesz a szomszédságunk, mint ahogy egész Európa biztonsági egyensúlyára nézve, és amelyek geopolitikai szempontból is rendkívül jelentősek.

Mindkét eseményre nagyon hamar, a jövő hónapban sor kerül. Az elsőt Ankarában tartják, a másodikat Salzburgban.
Ankarában a török utánfutós orosz diplomáciának egy nagyon érdekes nagy dobást sikerült végrehajtania, maximálisan kihasználva a nyugati tömbön, az EU-n és a NATO-n eluralkodó (most már nemcsak gazdasági, hanem biztonsági következményekkel is járó kereskedelmi háború paraméterei közé is kerülő) zavarodottságot, melynek intézményei mélységesen megosztottak és nehezen nyelik le a Trump elnök döntései által kiváltott egymásutáni sokkokat, aki mindenekelőtt Amerika hagyományos szövetségeseinek a példás megbüntetéséhez látott hozzá. A kremli stratégák számítása egyszerű volt: megpróbálják minél több nyugatinak felkínálni a szolgálataikat, akik most az amerikai protekcionista lépéseket szenvedik meg. És nemcsak ennyit. Amennyire lehet, most, amikor a lépések nagyon fájnak, olyan új szövetségek lehetőségére tesznek javaslatot, melyek később jelentősen tovább is fejleszthetők. Mennyire? Nos, ez egyszerű, annyira, amekkorák a tétek, mint mindig.

Márpedig pillanatnyilag Szíria a tét. És e téten belül

a jövendőbeli újjáépítési folyamattal kapcsolatosak a legcsábítóbb lehetőségek.

És tudjuk, hogy eddig olyan végkifejlet volt, mely az AEÁ-t is magába foglalta (az úgynevezett „genfi formátum)”, valamint egy olyan orosz–török–iráni (az úgynevezett „asztanai folyamat”), mely nem terjedt ki az AEÁ-ra. Következésképpen azoknak, akik a jövőre, vagyis a konfliktus által lerombolt ország nulláról való újjáépítésével kapcsolatos sok ezer szerződésen gondolkodtak, el kellett dönteniük, hogy kit támogatnak és kinek a kezére játszanak. A helyzet most megváltozik, méghozzá drámaian, tekintettel arra, hogy új tárgyalási formátumot jelentenek be hivatalosan, nevezetesen egy ankarai csúcstalálkozó megszervezését, Törökország és Oroszország, valamint Németország és Franciaország rendkívüli részvételével. Aminek egy Szíria jövőjére vonatkozó mélyreható vita a témája. Ez gigantikus dobás, és ha bejön, akkor egy sor közvetlen és közvetett játékot (például a komplementer befolyási övezetek kérdése) lezár, a négyes pedig azt üzeni, hogy ezt szélesebb körű szintre is ki lehetne terjeszteni. Akár Irán részvételével is, kiegészítve egy közös garanciával azoknak a cégeknek, melyeket kár érne az amerikai bojkott miatt. De ugyanakkor az oroszok, a törökök, a németek és a franciák együttesen azt is szavatolhatják, hogy az ideológiai csatározáson túlmenően lehetséges olyan koherens túlélési megoldást találni, mely nagyon eltérő érdekeket is képes koalícióra bírni. És mindezt Kína tapsa közepette, mely megszilárdulni látja a saját multi-partneres és multi-ideológiás biztonságról szőtt álmát, nyugalmat biztosítva ugyanakkor azon a területen, ahol az Új Selyemút szárazföldi változatai közül a legfontosabb véget érne.

A második esemény az ausztriai informális csúcstalálkozó, az utolsó lehetséges nagy vita

a Brexitre vonatkozó megállapodásról (vagy annak elmaradásáról). Az utolsó lehetőség, amikor a tagállamok ultimátumszerű kérésekkel állhatnak elő a minden fővárosnak elküldött brit álláspont elfogadásáról, vagy ellenkezőleg, az elutasításáról, melyet mindennapi összefoglaló jegyzékek kísérnek a brüsszeli tárgyalási fordulók után. Persze, a mi érdekeink egybeesnek az európaiakkal, de ez semmiképpen sem magyarázza azt, hogy a szóban forgó kérdéskörökben érintett számos miniszter nem állt elő és semmit sem mondott arról, hogy milyen következményei lesznek az európai és a brit álláspontnak a jövőbeni gazdasági és társadalmi politikákra nézve. Úgy tudom, még egy miniszterünk is van a határon túli románok számára, egy hölgy, akinek a nevét sohasem láttam megemlítve az EK-ban lévő európai polgárok jövőben jogállásáról Brüsszelben szervezett több száz vita során, főleg, hogy az utóbbi napokban nagyon érdekes változások történtek.

Tényleg képtelen vagyok megérteni, hogy mindezek miért nem érdekelnek senkit. Csakhogy az már szabad szemmel látható, hogy Romániáról újra rendkívül nagy aggodalommal kezdtek el beszélni, újra visszatérnek az egyre kellemetlenebb sajtótudósítások egy félig maffiaszerű országról, átvéve a hierarchia csúcsán lévő egyik román politikus (Liviu Dragnea – a szerk.) egyik kifejezését. És eközben gúnyt űzünk magunkból és nem úgy tűnik, mintha véget érne ez a lefele irányuló játék. Kár. Időközben viharfelhők gyülekeznek a láthatáron.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.