Ki ítél, ha a bírót is bezárják?

A Toni Greblă alkotmánybíró elleni nyomozással kapcsolatos botrány jó alkalom lehetne a bírói kinevezések egész rendszerének megváltoztatására.

A DNA (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság) ügyészei Toni Greblă, az alkotmánybíróság kilenc „bölcse” egyikének bűnvádi nyomozás alá helyezését és bíróság elé állítását kérte. Azzal vádolják, hogy állítólag közbenjárt bizonyos magáncégek érdekében, nyomást gyakorolva egy állami energetikai cég (Olténia Energetikai Komplexum) vezetőségére.

Az ügy tipikus, csak a kivizsgálás alatt álló személy minősége újdonság. Ez az első alkalom, amikor ilyesmi egy alkotmánybíróval esik meg, de nem teljesen meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ezeket a magas rangú magisztrátusokat – sokszor – a futottak még kategóriába tartozó politikusok, vagy saját művek és karrier nélküli, vitatott múltú jogászok közül választják ki. 2007-ben, például, a CNSAS (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) felfedte az Aspazia Cojocaru bírónő és a hajdani Securitate közötti kapcsolatokat.

De éppen azért, mert a bírók toborzási módja ennyire igénytelen, itt lenne az alkalom újra megnyitnunk a témát. Az Alkotmánybíróságnak a közvélemény bizalmának visszaszerzéséhez elsősorban makulátlan és magas szakmai minőségű személyekre van szüksége.

Másodsorban hiba, ha a bíró valamelyik politikai csoportosulás képviselője, ahogy az szintén nagyon gyakran megtörténik. Ennek következtében állandóan megkérdőjelezik a bíróság döntéseit. Főleg 2003 után, amióta az Alkotmánybíróság döntéseit a Parlament nem változtathatja meg, a kinevezések túlzottan átpolitizálódtak, a bíróság minősége pedig jelentősen csökkent. Drámai ellentmondásnak voltunk tanúi: ahogy nőtt az Alkotmánybíróság jelentősége, úgy csökkent az ítéletek minősége. A bíróság pontosan akkor lett gyengébb, amikor erősebbé kellett volna válnia. Ebből fakad a jelenlegi politikai rezsim láthatatlan fogyatékossága.

Meg kellene változtatni az alkotmánybírák kijelölési eljárását és kritériumait. Elég egy kicsit körülnéznünk, hogy lássuk, a bírókat csak itt választja meg a parlament a képviselőházi tagok egyszerű többségével. A bíró mindig a kormányzati többség képviselője és megválasztása olyan összecsapásokra adhat alkalmat, mint a bizalmatlansági indítványok (pl. Iulia Motoc vs Valer Dorneanu 2010-ben). Minél keményebb a parlamenti összecsapás, a bíró megválasztása annál inkább pártos üzenettől terhes. Vagy, más szóval, egy ilyenfajta összecsapás nyomán megválasztott bíró nehezen tud majd pártatlan lenni.

De, mint mondtam, megfelelő mintákat is találhatunk magunk körül. Németországban, például, a Szövetségi Alkotmánybíróság két kamarából áll, egyenként 8 taggal. A kamarák tagjainak felét a Bundestag választja meg, felét a Bundesrat, de mindkét házban legalább a szavazatok kétharmadára van szükség. Tehát nem egy egyszerű többség, mint Romániában, hanem egy minősített többség, mely képes megakadályozni a politikailag túlságosan átszíneződött jelöltek megválasztását.

Más európai országokban is találkozhatunk ugyanezzel az óvatossággal és pártatlanságra törekvéssel. Olaszországban a bíróság 15 tagú, akiket a következőképpen neveznek ki: ötöt a Parlament két házának együttes ülésén, ötöt a legmagasabb szintű bíróságok és ötöt a köztársasági elnök. A Parlamentben a megválasztáshoz a szavazatok legalább kétharmadára van szükség. Ha ez a többség az első fordulóban nincs meg, akkor további 2 kísérletet tesznek ugyanezen többség eléréséhez. Ha akkor sem sikerül valakit megválasztani, akkor egy újabb fordulót tartanak, ahol viszont a szavazatok 3/5-ére van szükség. További 5 bíró az igazságszolgáltatási rendszerből származik, az elnök pedig hagyományosan igyekszik minél jobb egyensúlyt biztosítani a különféle politikai irányzatok között.

Hasonló a helyzet Belgiumban: az Alkotmánybíróság 12 tagú, akiket a király nevez ki a képviselőház és a szenátus által felváltva elé terjesztett, két-két jelöltet tartalmazó lista alapján, de ezeket a jelenlévő parlamenti képviselőknek legalább kétharmados többséggel meg kell szavazniuk. A király általában a lista első helyén lévő személyt nevezi ki.

És tovább folytathatjuk. A legtöbb európai alkotmányos rendszer olyan eljárásokat fogadott el, melyek megakadályozzák a bizonyosfajta politikai beszűkültségen túllépni nem képes jelöltek megválasztását. Talán csak Franciaország képez kivételt, ahol nagyon gyenge a pártosság korlátozása. Mégis a szokásjognak köszönhetően az Alkotmánybíróság mindig figyelembe veszi a jelölt presztízsét. Ezen kívül a franciáknál az Alkotmánybíróság nem a bírói hatalom része, mint Németországban, hanem ugyanakkor politikai-történelmi reflexiós fórum is. A volt köztársasági elnökök, mandátumuk végén, automatikusan az Alkotmánybíróság tagjaivá válnak.

Mint láthatjuk, a francia modell nem nagyon vált a hasznunkra. A saját kulturális hagyománnyal kapcsolatos szilárd implicit kritériumok híján, Romániában az alkotmánybírók megválasztása rejtett célokkal rendelkező politikai csoportok összecsapásává vált. A jó hír az, hogy a bírók kinevezési eljárását nem az alkotmány rögzíti, így egy sarkalatos törvénnyel viszonylag könnyen módosítható.