Egy befuccsolt államelnökség ravatalánál

2014-ben erőteljesen támogattam Iohannis megválasztását. Időnként keményen bíráltam. Magasztaltam, amikor úgy tűnt, hogy dicséretre méltó módon cselekszik. Nem ő, hanem a Dragnea-rezsim a hibás a demokrácia katasztrófájáért.

De az elnök kudarca nem kevésbé súlyos.

Nem könnyű beletanulni az elnöki szakmába.

Némi tehetséget és rugalmasságot feltételez, amely intelligenciával, méltósággal és szerénységgel, az Uralkodó, vagyis a nép által felruházott óriási feladat tudatával párosul, valamint az államfőként vállalt magas, történelmi küldetésnek megfelelő adagnyi lelkesedéssel.

Iohannis egy ideig ügyesen mímelte, hogy rendelkezik néhánnyal e tulajdonságok közül. Méltóságteljes, talán túlságosan hallgatag, talán provinciális, talán lassú és – főleg – az őt hatalomra kerülésekor körülvevő USL-s (Szociál-Liberális Szövetség – a szerk.) gyökerű tanácsadók által túlságosan rosszul útbaigazított elnöknek tűnt.

De ugyanakkor a szebeni olyan embernek is tűnt, aki képes tanulni. Elkényelmesedett a tisztviselőséggel járó jóléttől? Nagyon is elképzelhető. De azért a hideggel dacolva, a románokkal együtt utcára vonult, amikor a kleptokrácia megkezdte a demokráciának a 13. sz. sürgősségi kormányrendelettel való legyilkolásához vezető hosszú útját. Nem eléggé intelligens, szorgalmas és szerény? Lehet. Az biztos, hogy hibázott.

Újra és újra adott még egy esélyt a Szociáldemokrata Pártnak (PSD),

elutasítva egyes újságírók, többek között a Deutsche Welle munkatársainak tanácsát is, akik – igaz – elszigetelt szigetek voltak azon elképzelés támogatóinak tengerében, mely szerint állítólag nem kellene előrehozott választást tartani, holott a kormánypárt már 2017 januárja óta elveszítette minden legitimitását. De úgy tűnik, hogy végül más hiányosságok voltak a vesztére. Az elnöki alázat és méltóság hiánya.

Hiszen senkit sem szabad megtévesszen a július 19-i beszédének ünnepélyessége, amikor határozott hangon, a jogállamiságra nézve kártékonyként ítélte el a 304. sz. törvényt, de melyről azt is mondta, hogy rákényszerült a kihirdetésére, mert – s ez igaz – „az összes alkotmányos támadási lehetőségét kimerítette”.

Klaus Iohannis siralmasan megbukott. Elnökként. És ugyanakkor emberként is.

Nem annyira azért, mert nem tett meg mindent, amit kellett volna. Nem csak azért, mert nem magyarázta el a románoknak még időben, meggyőző módon, hogy milyen gondokkal szembesül az ország és mi a teendő. Nem csak azért, mert megbocsáthatatlanul hosszú ideig elodázta a Velencei Bizottsághoz való fordulást.

Végül is, ha ez utóbbi döntését sürgősen kikérik és időben megérkezik, akkor jelentős mértékben csökkent volna az Alkotmánybíróság (CCR) mozgástere. Igaz, amennyire átpolitizált állapotban van, a Bizottság akár még a nemzetközi szakértőket is hajlandó lett volna semmibe venni, ahogy a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsot (CSM), valamint a román magisztrátusokat és szakértőket is semmibe vette. De akkor Klaus Iohannis legalább teljesítette volna a románokkal szembeni kötelességét.

Mint ahogy akkor is teljesítette volna azt a kötelezettségét, hogy egyértelműen jobb legyen, ne egy pancser, egy balek, a legjobb esetben, vagy egy cinkos, a legrosszabban,

ha időben kiírja az ígért népszavazást a PSD és társai igazságszolgáltatás elleni ostromának megállítására.

Vagy ha – bátran és intelligens módon semmibe véve az ultranacionalista támadásokat – jelentősebb nemzetközi támogatást mozgósított volna a román demokrácia lerombolói ellen.

Az, hogy mindezeket nem tette meg, sajnálatos dolog rá, a népszerűségére és – főleg – a román népre és azon jogára nézve, hogy szabad legyen és olyan jogállamnak örvendhessen, melyben tényleges törvény előtti egyenlőség van minden polgár számára, továbbá egy olyan elnöknek, aki képes ezt megvédeni.

Mégis, nem ezek a hiányosságok tettek be neki, emberként és államférfiként is. Iohannis azért vallott kudarcot, mert egyszerűen mondva, senki és semmi sem vehet rá egy államfőt arra, hogy rosszat tegyen a népének és hazájának. Még az alkotmány egyfajta abszolutista értelmezése sem, melyet – tévesen – nem egy emberek által emberek számára készített alaptörvénynek tekintenek, hanem valamiféle legfőbb bálványnak, melyet még akkor is betűhíven tartanak be, amikor legfőbb értelmezői a hatalmi ágak szétválasztását rombolják le. Tehát a liberális demokráciát és a jogállamiságot is.

Senki és semmi sem kényszeríthette volna arra, hogy

lelkiismerete és tanácsadói, valamint a szakértők szakvéleménye ellenére kihirdessen egy torz törvényt.

Egy rossz törvényt. Mint ahogy senki és semmi sem kényszeríthette volna arra, hogy elfogadjon egy igazságtalan ítéletet. Mint azt, mely az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) vezetőjének a leváltásához vezetett.
De volt választása Iohannisnak? Nem, mondja még egyszer a CCR volt vezetője, Zegrean. De igen, határozottan igen, lehet újra – érvekkel alátámasztva – kijelenteni.

Választhatta volna azt is, hogy felkéri a polgárokat, vele együtt tiltakozzanak a többség diktatúrája ellen, melyet expressis verbis azonosított és fel is panaszolt, a legkisebb jelét sem mutatva, hogy kész lenne harcba szállni ellene. Hagyhatta volna, hogy felfüggesszék. Benyújthatta volna a lemondását. Ezáltal, legalább némileg, megmenthette volna tisztsége presztízsét, méltóságát és vitalitását. Bebizonyíthatta volna, hogy van benne bátorság. Azt, hogy tisztsége nem fontosabb számára a románok javánál. A lelkiismereténél és a demokráciánál.

Márpedig ő pont az ellenkezőjét tette: hagyta, hogy még annál is jobban legyőzzék és megalázzák,

mint ahogy Emil Constantinescuval tették, aki siralmas mandátuma végén „a struktúrák által legyőzötté” nyilvánította magát. Mert a Román Demokratikus Konvenció (CDR) elnöke távozott a Cotroceni-palotából, amikor befuccsolt. És ő még nem egy NATO- és EU-tagország elnöke volt, mely szövetségek most a román hajótörés által súlyosbított egzisztenciális válságokon mennek át.

Igaz, nem Klaus Iohannis, hanem a Dragnea-rezsim a fő bűnös a román demokrácia katasztrófájáért.

De azzal, hogy tálcán kínált egy elkerülhető győzelmet az ő és a demokrácia ellenségeinek, akiket úgy erősített meg, hogy nagyon is jól tudta, a korrupció tényleg gyilkol, Iohannis nem felesleges lett, hanem még annál is rosszabb. Mert, jaj, az oligarchia fékjéből és lehetséges megoldásból a gond részévé vált. A Dragneának nevezett román gond részévé. Mint ahogy az európaié is, melyet a szélsőséges, antidemokratikus, putyinista internacionálé képvisel.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.