Az európai kudarc alapgondolata: az emberek egyformák

A belpolitikai válság miatt eddig nem volt alkalmunk beszámolni egy rendkívüli eseményről, mely normális időkben az egész közbeszédet lefoglalta volna. A múlt héten Bukarestben, a Román Athenaeumban Horia-Roman Patapievici Alain Finkielkraut francia filozófussal beszélgetett.

Románia elnöke, Klaus Johannis szerdán Máltára utazott, az Európai Tanács bevándorlásról tartott rendkívüli összejövetelére, az átlagosnál is lakonikusabb kijelentéseket téve. Sohasem érződött ennél jobban a dolgok végiggondolásának hiánya. Mintha sohasem éreztük volna ennyire erősen, hogy egy olyan erő vezet minket vakon, melyet már nem uralunk és – sajnos – azokat a ritka reflexiós pillanatokat is szó nélkül hagyjuk, melyeket a körülmények ajándékoztak nekünk.

Nem térünk ki a H.-R. Patapievici által a bevezetőben felhozott román történelmi vonatkozásokra és egyenesen belevágunk a dolgok közepébe. Alain Finkielkraut könyveiben már régóta téma a mély civilizációs válság, mely az európai kultúra összes nagy eredményét veszélyezteti. Utolsó előtti könyve, a L’Identité malheureuse (Stock 2013) volt egyben a legnagyobb vitákat is kiváltó, hiszen rátapint a dolgok lényegére, elkerülhetetlenül bekapcsolódva a jelenlegi politikai–ideológiai konfliktusba.

Finkielkraut ezt írja: „Politikai rendszerünk a választási harcok csillogásával leplezi el, hogy egyre inkább képtelen uralni az események alakulását, egyik napról a másikra adminisztrálja a nemzeti dezintegrációt, egy olyan demográfiai átalakulást igyekszik toldozni-foldozni, melyet nem előzött meg semmilyen vita és semmilyen döntés. És a folyamat mindeközben folytatja a különbözőségek eltörlését.” (122. o.)

Itt kellene megjegyeznünk, hogy a kulturális különbözőségekről van szó, hiszen a gazdaságiak korlátlanul növekedtek. Ami azt jelenti, hogy Franciaország – Európa metonímiájaként – összeomlik a bevándorlók hullámának hatására, akik

a diszkriminációmentesség nevében a klasszikus európai értékek bármilyen típusának feladását követelik.

De hogyan jutottunk ide? Az Athéneumban tartott beszélgetés során Alain Finkielkraut a lehető legtömörebben foglalta össze a dolgokat. Önök – fordult román beszélgető társaihoz – posztkommunista korszakban élnek. Mi, nyugat-európaiak egy poszthitleri korszakban éltünk és élünk továbbra is. Márpedig köztudomású, hogy Hitler ki akarta irtani azt a gondolatot, hogy az emberek egyformák és a világot a rasszok hierarchiája szerint akarta újraszervezni. Az európaiakra mélyreható és tartós hatást gyakorolt ez a kriminális mértéktelenség, amire az volt a válaszreakció, hogy igazi vallássá, a rehabilitálás formájának tartott emberiességi vallássá változtatták az emberek azonosságának gondolatát.

Ám Európának attól kezdve vállalnia kellett egy ezen új hiteknek megfelelő radikális viselkedésmódot. Következésképpen szisztematikus ideológiai harcot indítottak bármilyen identitás és Európa bármilyen tartalmi meghatározása ellen. Finkielkraut emlékeztetett arra, hogy Franciaország – Belgiummal együtt – nemrég mindent elkövetett azért, hogy Európa alkotmányából száműzzenek bármilyen utalást a keresztény gyökereire és nemcsak a baloldal, a jobboldal is szolidáris volt ebben az identitás-sterilizálási műveletben. (Ez a Jacques Chirac elnök és Lionel Jospin miniszterelnök közötti társbérlet időszaka volt). Következésképpen

Európa megtagadta a kereszténységét, hogy ne tűnjön diszkriminatívnak

a muzulmán bevándorlók nagy tömegei számára. És általánosabban megfogalmazva, mondta Alain Finkielkraut, „Európa nem akarja azt a benyomást kelteni, hogy elutasítja az új jövevényeket, és nem kíván egyéb lenni, mint egy nagy üres befogadó vacok, mely kizárólag a jogi értékeire büszke” (ez polemikus utalás Ulrich Beck német szociológusra, a „radikális nyitás” elméletének egyik megteremtőjére).

De ezeknek az átalakulásoknak a hívei, hívja fel a figyelmet a francia filozófus, elhallgatják a nyugati társadalom decivilizációjának jelenségét. A „népi lakótelepekben” élők (ami a magyarázata szerint egy fedőnév) nem vonultak utcára a Charlie Hebdo-nál történt merénylet ellen tüntetve, mert a saját közösségük szemében úgy tűnt volna, hogy lepaktáltak azokkal, akik karikatúrát csináltak Mohamedből. Íme, hogyan adja fel valójában, lassan-lassan Franciaország (és ez Európára is kiterjeszthető) a saját polgári igényeit és politikai szabadságának hagyományait. Alain Finkielkraut azt is elmondta, hogy Marseille-ben még annál is kevesebben vonultak utcára, mint ahányan a kis üdülőtelepülésen, Clermond-Ferrandban tüntettek.

A francia filozófus azt a következtetést vonta le, hogy Franciaország már nem jelent modellt Románia számára (ahogy az két évszázadon keresztül volt), de már önmaga számára sem. Kifejezte sajnálkozását amiatt, hogy Franciaország ma már nem csodálatot, hanem sajnálatot vált ki. Tünetszerű, hogy Orbán Viktor magyar kormányfő nemrég, a migránsválság kapcsán azt nyilatkozta, nem akarja, hogy Magyarország „Európa Marseille-je legyen”.

A. Finkielkraut azt a célt tűzte ki maga elé, hogy rehabilitálja – amennyire lehet – az identitás témáját, hogy megmentse attól az ideológiai diszkreditálástól, aminek ki van téve. Aztán részletesebben kitért ennek az individualista liberalizmusnak a mozgatórugóira, mely vitatja a kollektív identitás bármilyen formáját. Ennek szofisztikus fordítottja pedig – mely éppenséggel komikus lenne, ha nem volna tragikus – az a vers, melyet minden egyes divatos európai értelmiségi elszaval, ahányszor valamilyen merénylet történik: nevezetesen azt, hogy ennek semmi köze az iszlámhoz, vagy ha úgy jobban tetszik, az iszlámistáknak nincs közük az iszlámhoz. Finkielkraut felhívta a figyelmet arra, hogy

„ha iszlámot mondasz, azonnal iszlámfóbiával vádolnak meg”.

Itt most megállunk. Európa a politikai képviselőin keresztül jelenleg Máltán ülésezik, megpróbálva valamit javítani azon, amit augusztusi és szeptemberi nagylelkű vendégszeretetével elrontott. De az a gond, hogy az európai politikusokat teljesen meghaladta a helyzet, méghozzá egy nagyon egyszerű okból: a világ észbontóan gyorsan változik, és nem rendelkeznek a helyzet megoldásához szükséges elképzelésekkel, ezért aztán hagyják, hogy a mindenki ajkán lévő és egyszerű propagandává vált „nagylelkű” klisék magukkal ragadják őket. Ezért a világnak most némi nyugalomra van szüksége és alaposabban el kell gondolkodnia a saját feladatairól.