Az elnök hatalma

Johannis megízlelte a hatalmat, és látta, hogy jó! Elég volt kijelentenie, hogy: „A Parlamentnek meg kell…”, a parlamenti képviselők pedig szinte példátlan módon felsorakoztak és megtettek valamit, amit addig még soha. Johannis az amnesztiáról és kegyelemről szóló törvény leszavazását kérte, a politikusok pedig, még a politikai színtér baloldalához tartozók is, azt mondták, hogy ők is ezt akarták. És aztán, szinte megbabonázottan, áttértek a parlamenti képviselők mentelmi jogának felfüggesztésére is. A DNA régebbi kéréseit teljesítve védtelenül, mentelmi jog nélkül, kivizsgálásra és letartóztatásra pont alkalmasan hagyták a kollégáikat. Hihetetlennek tűnik.

Ne feledjük. Intézményi szempontból Klaus Werner Johannis polgárnak nincs semmilyen hatalma. Az Alkotmánybíróság akkor még nem mondta ki megválasztása érvényességét, és fel sem merült, hogy a volt elnök 2014. december 21-ig átadná neki a helyét. Ennek ellenére példátlan az a gyorsaság, mellyel a román politikusok a pészédés hatalom vazallusaiból egyfajta mini monicamacoveiekké, az igazságszolgáltatás támogatóivá változtak.

Potentia, auctoritas, dignitas

Mi történik valójában? Mi az elnök hatalma? Miből fakad ez az intézményi hatalommal (még) nem rendelkező ember által megtestesített hatalom? Természetesen, abszolút módon, a politikai képviselet elmélete szerint, Johannis hatalma közvetlenül attól a csaknem 6,3 millió választótól származik, akik – ideiglenesen – átengedték neki egyéni hatalmukat. Ezek a választók alapjában véve szintén tehetetlenek. Legalább 24 hónapig nem fogják újra felkérni, hogy fejezzék ki véleményüket. Mi a helyzet ezzel a szinte láthatatlan hatalommal?

A demokráciaelmélet klasszikus értelmében kétfajta hatalmat különböztetünk meg. A formális vagy közvetlen hatalmat, melyet az alkotmány és más törvények írnak le, és az informális vagy közvetett hatalmat. A római szónokok által megállapított különbségtételek szerint, a hatalom három típusát határozhatjuk meg. Cicero szerint létezik a potentia, amely a népé; aztán létezik az auctoritas, amely a szenátoroké. És létezik a hatalom harmadik formája, a dignitas, mely a politikus becsületéből és egyéni értékéből származik.

Azt hiszem, erről a hatalomról kell beszélnünk, és ezzel kell árnyalnunk a politikai színpadunkon zajló eseményeket. Egy államfő hatalmát, ahogy azt Theodore Roosevelt elnök mondta, aki elnöksége leírásához a „megfélemlítés pulpitusa” (bully pulpit) kifejezést használta, az a képessége adja, hogy

véleményeket és viselkedési mintákat érvényesítsen.

Amikor a Johannis által „megízlelt” hatalomról beszélünk, akkor a hatalomnak erről a pulpitusáról beszélünk. Ahogy arra Richard Neustadt az elnöki hatalomról szóló remek tanulmányában rámutatott (ő az Egyesült Államok elnökéről írt), ez a meggyőzési ügyességéből fakad. Az elnök nyilvánosan kifejtett véleményei, melyeknek intézménye magasságából, az egyén erkölcsi erejével ad hangot, olyan informális hatalmi eszközök, melyeken keresztül egy ember egy egész társadalmat megváltoztathat. Ezt az édes hatalmat „ízlelte meg” Klaus Werner Johannis polgár, amikor – rögtön a szavazás után – szólt és cselekedett. Hatalmának nyilvánvalóan – ahogy azt Neustadt bizonyította – két forrása van: a hírnév (vagy dignitas), mely sokszor fontosabb, mint az intézményből fakadó hatalom (vagy auctoritas).

Továbbra is egy közszereplő hírneve a rendelkezésre álló legfontosabb hatalom. A hatalom a potencialitásból is fakad, vagyis abból a képességből, hogy megtegyen valamit, valamilyen módon cselekedjen. A közvetett hatalom egyben a legsebezhetőbb is, mert elvesztése esetén az többé nem szerezhető vissza, holott a közvetlen hatalom érintetlen marad. Így járt Traian Băsescu elnök, akinek fejébe szállt a potentia. Miután egy széleskörű optimista hullámot meglovagolva hatalomra került, mely 2004-ben (akárcsak 2014-ben) elsöpört egy arrogáns PSD-s vezetőt, ő maga is széles körű ellenségességet és undort kiváltó förtelmes figurává vált. Băsescu, bár rendelkezett auctoritas-szal, fokozatosan a dignitas és a potentia minden formáját elveszítette.

A választás óta eltelt idő alatt tapasztalhattuk, milyen nagy ereje van egy társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő politikus hírnevének (a teljesítményével és méltóságával együtt). Ahogy arra az Alkotmánybíróságon mondott beszédében maga Johannis rámutatott, az elnök (és bármelyik politikus) hatalma az általa felkínált és érvényesített viselkedési modellből fakad. Megdöbbenve néztem, miként változtak felismerhetetlen figurákká politikusaink. Meleşcanu benyújtotta „becsületbeli” lemondását, mintha egy tisztességességét elveszített porosz herceg lenne. Sokan utánozni kezdték ezt az új modellt, a tisztességes és méltóságteljes vezetőét. Egyesek, ahogy az a vicclapok által Erbnesnek csúfolt Radu Mazăre esetében történt, egyik napról a másikra szászabbá váltak, mint Stephan Ludwig Roth bajor ősei. Mazăre azonnal bejelentette, hogy német rokonai vannak, Hedda nagynénit és Misi nagybácsit tolva – akaratukon kívül – előtérbe, a konstancai polgármester németségének garanciáiként.

Alakutánzás

De a befolyásolási hatalom egyben problematikus is. Ez a pozitív dimenzióval is rendelkező alakutánzás egy sor negatív következményt von maga után. Szimptomatikus, ahogy a Nép Palotájában meghúzódott politikusok egyik napról a másikra balkáni gazemberekből tökéletes úriemberekké változnak, akikről már csak a monokli és lornyon hiányzik. Ez a majmolási és utánzási képesség veszélyesnek bizonyulhat egy olyan nép körében, mely nagyon gyorsan idomul bármilyen rendszerváltozáshoz. Történelmünk során nem ez az első eset, amikor

hozzátörökösödtünk ahhoz, akihez kellett.

Az utóbbi évszázadban háromszor, három egymást követő nemzedékben megtörtént. A legionárius mozgalom a háború előtt a választási küszöb alatt volt, majd azt követően, hogy Antonescu kormányra juttatta a legionáriusokat, a szervezet tagsága exponenciálisan néhány milliósra nőtt. Ugyanez történt 1948 után a Román Kommunista Párttal (PCR), mely a nagyjából 1.200 fős tagságát csaknem 3,82 milliós vörös pártkönyvesre növelte (akik között, kezdetben, nagyon sok volt legionárius is helyet talált). A forradalom után a hatalomra jutás a kommunisták mindezen millióit egyik napról a másikra telivér kapitalistákká változtatta. A románoknál nemzeti sport az átállás a legionáriusoktól a kommunistákhoz, a liberálisokhoz és most a teuton tisztességességhez.

Mi most a veszély? Az Acton lordnak (vagy Lamartinnek) tulajdonított híres mondás szerint, a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút módon korrumpál. Akkor borzongtam meg először az aggodalomtól, amikor meghallottam, hogy a még hivatalosan meg nem erősített elnök Johannis, alig két nappal a választás után fellengzősen azt szótagolta, hogy „át akarja venni” a hatalmat, az egész hatalmat, ha lehet. Minden politikusra veszélyt jelent a hatalomvágy. A kifelé érzéketlen, de belsőleg melegszívű Bádogember egyfajta Terminátorrá változása pedig nagyon gyorsan megtörténhet. Ez másokkal is megesett már; ott van Nicolae Ceauşescu negatív példája, aki a kommunizmus lázadójaként kezdte karrierjét, és Európa utolsó sztálinistájaként fejezte be, Bobu, Dincă, vagy Dăscălescu körében; vagy Emil Constantinescu szerencsétlen modellje, akit a változás reménységeként mutattak be, és aki saját alkalmatlansága elismerésével végezte.

A hatalom kísértése

Nicolae Ceauşescu ugyanennek a folyamatnak a révén változott át a kommunista tömb vattacukor vezetőjéből ártalmas figurává. Az államfő átváltozása annak a kamarillának az irányításával következett be, melyet ő gyűjtött maga köré. A „yesmen”-ekkel és talpnyalókkal körülvett Ceauşescu végül elidegenedett a román társadalom gondjaitól és félig-meddig autista diktátorrá vált. Így járt Traian Băsescu is, aki most sem mutatja jelét, hogy lemondana a hatalomról, mert a politikusok, ha megízlelték a hatalmat, e tudatmódosító kábítószer függőivé válnak. Erről van szó a „mandátumát végigvinni” akaró Băsescu elnök esetében is, akinek már legitimitása sincs. Elvesztette méltóságát. A cotroceni-i bársonyszékbe kapaszkodó vén tengerész, aki „meg akarja tanítani mindarra, amit tud” a német származású fiatal matrózt, a dombovicai zavaros vizeket szelő jövendőbeli hajóst. Teljes szívemből remélem, hogy Johannis semmit sem tanul el Băsescutól. Remélem, hogy Johannis körül nem fognak összegyűlni mindazok a figurák, akik Băsescut mostani helyzetébe juttatták. Hogy Johannist nem fogja körülvenni egy kártékony környezet, a kedvencek olyan köre, akik a hatalom kísértését öntik majd a fülébe.

E betegség kezelése ugyanolyan régi, mint maga a kór. Johannisnak maga mellé kellene vennie egy tanácsadót, aki mindig a következőt suttogja majd a fülébe: figyelj, ne feledd, hogy

egy egyszerű fizikatanár vagy,

az utolsó a 36.042 német etnikumúból, hogy egy nép a saját javára ruházott fel hatalommal, nem a te és egy téged majmoló klikk javára. Olyan emberre lenne szüksége, aki ugyanazt suttogja majd neki, amit Róma császárának is mondtak a győzelmi felvonulás közepette: Respice post te! Hominem te memento! A politikusokat a dicsőség pillanatában, a győzelem órájában emlékeztetni kellene néhány egyszerű dologra, melyek közül az a legfontosabb, hogy nem többek egyszerű embernél, ugyanolyan halandóak, mint az összes többi.

Ha ezeket a szavakat nem fogják a – hivatalát még át nem vevő – elnök fülébe suttogni, akkor az alkotmány által biztosított korlátozott hatalom már nem lesz elég neki. A méltóság és tisztelet nélküli elnök nem egyéb egyszerű közbábunál. Márpedig, Arisztotelész szavaival élve, az erények és etika nélküli politika nem egyéb, mint a személyes leépülés egyik formája.