A szekusok könyveket írnak, mi még mindig a halottainkat keressük

Ion Bînciu még mindig siratja feleségét, Leontinát, akit 1989. december 17-én kaszált le egy sortűz Temesváron. Nem temethette el, mert a Szekuritáté és a Román Kommunista Párt vezetősége ellopta a Megyei Kórházból a holttestét és Bukarestbe vitték, ahol elhamvasztották, a hamvait pedig a Popeşti-Leordeni-i szeméttelep egyik csatornájába szórták.

„A hallottainkat akarjuk visszakapni”, mondja Ion Bînciu, akinek három kiskorú gyermekét úgy kellett felnevelnie, hogy nem volt részük anyai szeretetben.

Bînciu ma a temesvári Forradalom Emlékezete alelnöke. Mérges, mert a gyilkosokat nem büntették meg, mert a történelmet meghamisítják a szekusok.

„Gúnyt űztek az ideáljainkból. Megfeledkeztek az árva, az 1989 decemberében látottaktól és átéltektől megviselt gyermekekről és az akkori sebesültekről. Nem történt igazságtétel. De megjelentek a hamis forradalmárok, akik a helyünkbe lépnek. És a szekusok, akik úgy írják át a történelmet, ahogy nekik megfelel. Nézzék meg Radu Tinut (a Temes megyei Szekuritáté volt helyettes vezetője – a szerző), aki az elnyomásunkkal foglalkozott. Egész nap a tévékben ül, leckéket ad. Ma azt látom, hogy az újságírók a szekusoktól várják az igazságot. Ők könyveket írnak, mi még mindig a halottainkat keressük”, mondja Ion Bînciu.
 

A halottakat már senki sem keresi

Több halott volt, mint ahányat nyilvántartásba vettek, állítja Ion Bînciu, aki sok beszámolót meghallgatott.

„Azt állítják, hogy Temesvár halottait egyetlen járművel vitték Bukarestbe, elhamvasztásra. Valójában két jármű volt, de az egyik menetközben, Slatinánál meghibásodott, és őket ott temették el, egy tömegsírban, az egyik katonai egység területén. Ez azt jelenti, hogy több embert öltek meg. Senki sem akarja kinyomozni, pedig vannak tanúvallomásaink. Csak mi tartjuk meg továbbra is minden évben a megemlékezéseket: egyet Popeşti-Leordeni-nél, a másikat Slatinában”, mondja Ion Bînciu.
 

Kétéves gyermekkel ment tüntetni

December 17-e reggelén a feleségével, Leontinával és a 2 és fél éves kisebbik gyermekükkel ment el a baptisták istentiszteletére. Amikor kijöttek a templomból, 11:30 óra körül, csatlakoztak a tüntetők egyik menetoszlopához. „A vállamra emeltem a gyermekemet. Szlogeneket kiabáltunk. A Mária téren katonai menetoszlopok is megjelentek, a fegyvereikkel és a harci zászlójukkal vonultak fel és harci dalokat énekeltek.

Nők, gyermekek és felnőttek gyűltek össze mögöttük, elindultak utánuk és azt kiabálták, hogy ’Le Ceauşescuval’, ’Szabadságot’, ’Ételt akarunk a gyermekeinknek’. Egészen az Opera térig. El akarták foglalni a tereket, hogy félreálljunk és hazamenjünk, de a tüntetők összefogtak”, meséli Bînciu.
 

A gyermekeiket helyezték maguk elé, hogy a katonák ne lőjenek

Nagyjából 5000 tüntető volt, az egyetemi kollégiumok felé indultak. Megörvendve annak, hogy a rendfenntartó erők félrehúzódtak a tüntetők elől, a gyermekeiket helyezték maguk elé, azt kiabálva, hogy „Erőszak nélkül”, „Katonák, katonák! Kiket védtek ti?”

Aztán a felesége hazavitte a gyermeket. Ő a tüntetésen maradt. 13:00 óra környékén a menetoszloppal megérkezett a Párt Megyei Tanácsa elé. A tüntetők behatoltak az épületbe, könyveket, a Ceauşescu-házaspárt ábrázoló képeket dobáltak kifelé, de még karosszékeket és az üzletekben nem kapható jó minőségű cigarettákat is.

14:00 óra környékén, a Szekuritáté és a Milícia csapatainak minden irányból indított masszív támadása nyomán a tüntetők szétszéledtek. Bînciu hazament. Elmesélte a látottakat a feleségének és azt mondta neki, hogy újra el akar menni a tüntetésekre. „Krumplit pucolt, főzni akart. Ott hagyta a krumplit és velem jött az utcákra. Nagyjából 16:00 óra volt”.
 

Az utolsó szavai: „Te hoztál ide!”

Megérkeztek a Jenő herceg (Libertăţii) térre, ahol lőttek. Visszavonultak az Opera térre. A Katedrálisnál szembe találkoztak a katonákkal.

„Feleségem azt kiáltotta, hogy ’Isten létezik!’, többször elénekelték az ’Ébredj, román!’-t. Aztán elindultunk az Egyetemi Komplexum felé, hogy magunkkal hozzuk a hallgatókat, mert egyesek azt állították, hogy bezárták őket a kollégiumokba. Egy helikopter követett minket. Végig jött velünk az egész úton, sokszor alacsonyra ereszkedett.

Felfeszítették a kollégiumok ajtóit, de nem jött le túl sok diák. Amikor újra a központ felé akartunk indulni, a feleségem azt mondta, hogy menjünk haza, mert három gyermekünk van. Én nem akartam, ő pedig követett. A (Béga feletti – a szerző) Ligeti (Decebal) híd mellett kezdtek el lőni. Előbb vaktölténnyel. Aztán mindenféle felszólítás nélkül, bele a tömegbe.

Csak akkor fogtuk fel, hogy igazi töltényekkel lőnek, amikor elestek az első sorok. Szikrákat láttam felpattanni a kövezetről és az oszlopokról, és akkor tudatosult bennem, hogy lőnek. A feleségem a kezemet fogva esett el. Azt mondta: ’Te hoztál ide’. Szemrehányás volt. Elvittem a Megyei Kórházba, de meghalt. Egyike volt azoknak, akik Bukarestbe kerültek és akiket a Hamu Krematóriumban hamvasztottak el”.
 

„Azt éreztem, hogy szétfolyok, megfagyok és szomjas vagyok”

Corina Untilă 18 éves diák az unokatestvérével és egyik barátjával ment ki az utcára december 17-én. Gyakorlatilag megszökött otthonról, mert az apja megtiltotta, hogy kimenjen a tüntetésre. Előző nap kint volt az utcákon és majdnem letartóztatták. Látta, hogyan ver egy katona egy idős nőt a puskatussal. Lehasalva bújt el, nehogy letartóztassák. Sokakat őrizetbe vettek, neki sikerült hazajutnia. Újra elment otthonról, hogy megpróbálja elérni a letartóztatottak szabadon engedését.

Temesvár központja felé haladva elérkezett a Ligeti hídhoz. Ott a megtorló erők – egy páncélozott csapatszállító (TAB) és három sorban álló katonák – nem akarták őket tovább engedni. „Megfogtuk egymás karját és elkezdtük énekelni az ’Ébredj, román!’-t és elindultunk feléjük. Akkor lőni kezdtek”, meséli Corina Untilă.

Az egyik iskolatársával volt. Ő azt javasolta, hogy fussanak el, de nem volt hova: az egyik oldalon a Béga volt, a másikon pedig egy nagyon magas kerítés, amelyet nem tudtak átugrani, mögöttük pedig a tömeg. Akkor lőtték meg. Elesett. „Éreztem, hogy szétfolyok, hogy fázom és szomjas vagyok. Izzadtam és nehezen lélegeztem”, meséli Corina.

Tudott járni. Annyit tudott, hogy kórházba kell jutnia. Felállt, már nem tudja, hogyan sikerült mennie. Arra emlékszik, hogy találkozott két nővel és egy férfival, rátámaszkodott a férfi vállára és azt mondta neki: „Meglőttek”.
 

„Agyvelő volt a hajában és hörgött…”

Gépkocsival kórházba vitték. A gépkocsi anyósülésén volt még egy sebesült, akit öt lövedék ért (Crăsnean Vasile). A hátsó ülésen, tőle jobbra egy fejlövéses nő volt, akinek „agyvelő volt a hajában és hörgött”, balra pedig egy nyakon lőtt fiú. Az arcán jött ki a lövedék, kezét az arcához tartotta és vér folyt ki az ujjai között.

Az öt lövedékes felesége a gépkocsi motorháztetőjén ült, ahonnan azt kiabálta, hogy engedjék át a gépkocsit, hogy minél hamarabb kórházba kerülhessenek.

A megyei kórházban több tíz sebesültet látott a földön feküdni, a sürgősségi rendelő előterében. Mindenhol vér volt. Jajgatások.

„A lövedék a bordáimat, a májamat és a tüdőt érte. Megúsztam, mert fiatal és egészséges voltam, de maradandó következményei lettek. Akkor, december 17-én műtötték meg a májamat, majd kómában tartottak”, mondja Corina Untilă. A test által a jobb lapocka felé tolt lövedéket csak egy évvel később vették ki.
 

Erőszakos kihallgatások a kórház alagsorában

Megtudta, hogy a Szekuritáté járt a kórházban, és az alagsorban hallgatták ki azokat, akik a tudatuknál voltak, sérülésük súlyosságától függetlenül. Azt is tudja, hogy erőszakot is alkalmaztak, még akkor is, ha a sebesültekben még benne voltak a lövedékek. Azt is tudja, hogy a Szekuritáté elkobozta a sebesültek összes kórlapját.

„A forradalom után eltelt annyi év alatt sohasem hallottam, hogy a hadsereg bocsánatot kért volna tőlünk, a sebesültektől és a mártír hősök családjától”, mondja Corina.
 

A Ponta-kormány csúfot űzött belőlük

Most az egészségügyi felülvizsgálati bizottságok alázzák meg. Fogyatékos, de már nem kap nyugdíjat, mert a Ponta-kormány megfosztotta tőle. Ezzel szemben Ponta volt kormányfő kitalált egy új forradalmári kategóriát, azokét, akiknek „meghatározó szerepük volt a forradalom győzelmében”, akik nem sebesültek meg, de havi 2020 lejes juttatást kapnak. 3500 ilyenfajta „harcos” van, akik érdemtelenül kapnak pénzt. A sebesültekről megfeledkeztek. Gyógyszerek, jó ellátás nélkül pedig meghalnak. „Napról napra kevesebben vagyunk”, mondja Corina.
 

A hullaházban ébredt fel a kómából

Mariana Farcăut a vállán és a csípőjén érte találat 1989. december 17-én. 27 éves volt. 1989. december 16-a estéjén a testvére, Vasile a születésnapját ünnepelte. Vendégeik voltak. Tőkés László lelkész házához közel laktak: tőle indultak a tüntetések, mert a hívők ellenezték a kilakoltatását és a Szilágy megyébe való költöztetését.

A mulatságról mind kimentek a temesvári utcákra tüntetni. Bátyját és húgát, Lilianát letartóztatták, több más tüntetővel együtt. Azon az estén az terjedt el, hogy minden letartóztatottat agyon fogják lőni.
 

A bátyját és a húgát akarta megmenteni

Mariana Farcă néhány barátjával együtt december 17-én utcára vonulva próbálta meg elérni, hogy minél többen menjenek el tüntetni a letartóztatottak megmentése érdekében.

„Nagyon sokan kellett legyünk, hogy minél többen menjünk a Szekuritáté és a Milícia épülete elé, hogy ne tudjanak letartóztatni minket. Értesíteni akartuk más települések lakóit is, az egyetemi hallgatókat is ki akartuk hozni, akiket bezártak a kollégiumokba.

December 17-én délben nagyon sokan összegyűltünk az Opera téren, a Katedrálisnál. Ott lőttek néhányat, de mi nem hallottuk. Hangtompítót használtak. Az egyik mellettem álló összeesett. Amikor felemelte az arcát, tele volt vérrel. Így fogtuk fel, hogy lőnek”, meséli Mariana Farcău.
 

A test elhagyásakor robbanó lövedékek

Aztán elmentek a Megyei Tanácshoz, ahonnan elhoztak egy zászlót. A Szekuritáté és Milícia épülete felé indultak, hogy kiszabadítsák a letartóztatottakat. Ehhez át kellett kelniük a Béga feletti Ligeti hídon. Ott a megtorló erők kordonjai szorították be őket, melyek felszólítás nélkül lőttek. Nem volt hova szaladni. Sok embert öltek meg.

„Azt hittem, hogy vaktöltényt használnak, de amikor azt láttam, hogy a köveken szikrát vetnek a gellert kapó lövedékek, rájöttem, hogy lőnek. Golyózápor volt. Sokan estek el körülöttem. Egy robbanást éreztem a vállamban, valamint a csípőm és a gyomrom között. Azt mondtam, hogy vigyenek engem is, ne hagyjanak meghalni. Közelben volt a gépkocsim. Kihúztam a zsebemből az indítókulcsot – fehér, báránybőr kabátom volt, mely piros lett a vértől. Majd elájultam. A kórházban ébredtem. A vállamon és a csípőmnél sebesültem meg”, mondja Mariana.
 

A kórházban fejbe lőttek egyes sebesülteket

A megyei kórházban látta, hogy Golea orvos (az igazgató) elkíséri a szekusokat, és kiválogatják azokat a sebesülteket, akik képesek voltak lábra állni, hogy levigyék őket az alagsorba, kihallgatásra. Ott megverték őket, pedig sebesültek voltak. Sőt fejbe is lőtték őket, mondja Mariana, ahogy az Remus Tâşală esetében történt.

Őt hordágyon akarták kihallgatásra vinni. Elvitték a felvonóig, de ott kómába esett, mert lekapcsolták a gépekről. Azt hitték, hogy meghalt, és a hullaházban lehajították a földre, a holttestek közé. Később megtudta, hogy elvették az iratait és az ékszereit, hogy ne tudják azonosítani.
 

A hullaházban, a holttestek között

A hullaházban két beteghordozó és egy sorkatona be akarták rakni egy fagyasztóládába, amikor motyogott valamit. Megsajnálták és elrejtették egy kis kamrában, ahol amúgy a formalint tárolták. Elrejtették, nehogy elvigyék a krematóriumba és élve elégessék. A mai napig beteg az akkor belélegzett formalin miatt. Tönkretette a tüdejét.

Miután 43 holttestet felraktak egy teherautóra és Bukarestbe vittek elhamvasztani, a szekusok elkezdték keresni az eltűnt holttestet. Vagyis Marianát. Megtalálták a kamrában. Az ortopédián az intenzív osztályra vitték és rákapcsolták a gépekre.
 

A kamrában elrejtve

A kórházban dolgozó egyik barátnője, Petrescu és Seicu doktornőkkel együtt hordágyra fektetve egy orvosi felszerelések tárolására használó kamrában rejtették el, ahol infúziókat kapott. Ha az osztályon maradt volna, akkor – szerinte – a szekusok elvitték és agyonlőtték volna, ahogy az más sebesültekkel is történt a kórházban.

December 19-étől 22-ig rejtegették ott, amikor megbukott a rezsim. Január 3-án ment műtétekre Franciaországba.

A december 16-án letartóztatott bátyját és húgát bestiális módon hallgatták ki. Főleg a bátyját, az országos ökölvívóbajnok Vasilét, aki nagyobb szájú volt és nem akarta aláírni a vallomásokat, annyira megverték, hogy kómába esett. Később Olaszországban műtötték meg. Mariana azt mondja, hogy mindhármuk depressziós volt és maradt, öngyilkossági hajlamokkal. A húga az Amerikai Egyesült Államokban él, ő és a bátyja Romániában. Mindhárman betegek, a forradalomkor kapott sebesüléseik pedig tönkretették az életüket.
 

A Ponta-kormány megfosztotta a nyugdíjtól

Az egyik kezén protézis van, a formalin miatt sérült tüdeje miatt pedig alig tud lélegezni. A Ponta-kormány őt is megfosztotta a fogyatékossági nyugdíjtól, mint ahogy a megsebesült Corina Untilăt is.

„Mintha a forradalom és 2014 között új kezem nőhetett volna”, mondja szomorúan Mariana.