A protokronizmus, a dák farkas és a román nacionálkommunizmus túlélése

A patriotizmus vs nacionalizmus témakörében indított cikksorozatot a Szabad Európa román kiadása, ennek az első, nagyobb része azzal foglalkozik, miként fonódtak össze a romániai sztálinizmus, majd a Ceaușescu-korszak idején a szélsőséges nacionalista/soviniszta eszmék a szocialista/kommunista elvekkel, és ez az egész ideológiai katyvasz hogyan élt tovább a ʹ89-es fordulat után is, mégpedig esetenként a román politikai és szellemi élet fősodrában – beleértve az elmúlt harminc év nagy pártjait és azok holdudvarait is. A nacionálkommunizmus ugyanis nemcsak olyan, a politikai paletta szélső pólusait képviselő pártokban van (vagy volt) jelen, mint a kilencvenes években a PUNR, a PRM vagy a PSM, vagy napjainkban az AUR, hanem a mainstream alakulatokban is, mint a PSD (és elődei) meg a PNL. Az AUR politikai üzenetét idézve:

„A párt új, de a harc régi.”

Az „Aranykor”-beli nacionálkommunizmus fő témái, címszavakban: - A nemzeti hősök kultusza; - Egység és függetlenség, történelmi nagyság; - A nemzeti hagyományok egyedisége; - Az eredetmítosz: „2000 éve az ősi földön”, dákok vs hódítók; - A magyar „veszély”; - Eminescu géniusza; - Ion Antonescu marsall rehabilitálása, antiszemitizmus; - „Megéneklünk, Románia”; - „Nem adjuk el az országot. A nacionálkommunizmus születése a 60-as évek végére nyúlik vissza, csúcspontját a 80-as évek jelentik. Ennek az ideológiának legalább három fő forrása van, a történészek szerint. Az első az az ellentmondás, amely aközött van, ahogyan az elitek szeretnék látni a román társadalmat, illetve amilyen az valójában. Vagyis az egyik fő forrást Románia történelmi problémái jelentik: az alulfejlettség, a vezető áramlatoktól való elmaradás.

Az ideál és a valóság közti szakadék vezet el a románság kivételességének gondolatáig.

A második fő ok a világháború utáni szovjet megszállásban, illetve – ebből fakadóan – a „nemzeti értékek”-hez való visszatérésben keresendő. A sztálinista rendszer egy 150 éves fejlődési folyamatot akasztott meg, és amikor ez a rezsim meggyengül – Sztálin halálát követően –, a kommunista elitek újra kellett definiálják a társadalommal való viszonyukat. Ez Magyarország vagy Lengyelország esetében a rendszer reformjához vezetett, Románia viszont más utat választott: a „nemzeti értékek” óvatos, szelektív újrafelfedezését, sőt – a hamisításig elmenő – újraértelmezését. A Szovjetunió irányvonaláról való leválást Gheorghe Gheorghiu Dej kezdi el, majd Nicolae Ceaușescu teljesíti ki: 1971-től megkezdődik a „kulturális forradalom”.

A legfőbb vezető, a párt és a Szekuritáté működésének legitimációs alapjává a nacionalizmus válik.

A nacionálkommunizmus harmadik fő forrása Ceaușescu azon törekvésében rejlik, hogy az ősi román civilizációt szocialista formában alapítsa újra: vagyis egy új román szocialista civilizáció létrehozása. Ebben, a szocialista elemek mellett, helyet kapnak a legionárius mozgalom korábbi etnicista rögeszméi is. Ez a szóhasználatban is tetten érhető: Romániában marxizmus-leninizmus helyett szocialista humanizmusról beszélnek, a létező szocializmus vagy fejlett szocializmus brezsnyevi modellje helyett pedig megszületik a sokoldalúan fejlett szocializmus – vázolja fel Cosmin Popa történész az rezsim ideológiai terminológiáját. Az új ideológia középpontjában a Nemzet Vezére áll, akit az egész népnek követnie kell – őt bírálni egyenlő a hazaárulással. Ez a mitológia (amelynek a dicső múltra, a latinitásra való hivatkozás is része) még az Erdélyi Iskola nemzetépítő törekvéseire vezethető vissza – magyarázza Matei Gheboianu történész –, később pedig vallásos elemekkel is kiegészül, majd átveszik a legionáriusok is. A nacionálkommunizmusra való áttérés a tankönyvekben látványosan tükröződik: a románok szláv eredetét, a cári birodalommal való jó történelmi kapcsolatokat hangsúlyozó tankönyveket felváltják 1956-57 után a dicső múltat, a vajdák kultuszát tükröző kiadványok, mint Dumitru Almaș Povestiri istorice (Történelmi elbeszélések) című híres kézikönyve. Ennek szellemében készülnek aztán a nemzeti filmes eposz alkotásai, a nagy román történelmi filmek, Mihnea Gheorghiutól Sergiu Nicolaescuig. Ez a fordulat már Gheorghiu Dej idejében megkezdődik, és a román társadalomban eredendően meglévő oroszellenességre (is) épít.

A történelem misztifikálásának központi eleme az állítólagos dák örökség hangsúlyozása,

a „mi itt vagyunk kétezer éve” gondolata, a Burebista által megteremtett „egységes és független dák állam” eszméje – egy olyan történelmi korszakra vonatkoztatva, amikor még a nemzet fogalma nem is létezett. Ceaușescu magát szívesen azonosította Burebistával, a legyőzhetetlen dák vezérrel, Nagy-Dácia alapítójával. Olyan ő, mint a vajdák, akik megvédték az országot a külső ellenséggel szemben. Így indul a személyi kultusz: az egykori cipészből a Kárpátok géniusza lesz, analfabéta feleségéből „nemzetközi hírű tudós”.

A rendszert kulturálisan megalapozó ideológia neve a protokronizmus.

A megnevezés a 70-es években terjedt el, az idealizált – főként dák – múlt kultusza mellett a Nyugattal szembeni ellenérzések is a jellemzői közé tartoznak. Ezt az elméletet a román akadémiai körökben sokan pejoratívan dákomániának vagy trákomániának nevezik, sőt – például Dan Alexe – gunyorosan dákopátiának. A protokronizmus orbitális túlzásai közé tartozik az az elmélet, miszerint a román nyelv a latin nyelv alapja, sőt az emberiség többi nagy, ősi nyelvei is belőle származtathatóak. Mindenben mi voltunk az elsők, mindent mi találtunk fel hamarább, minden nagy felfedezés tőlünk eredeztethető, csak ezt mások soha nem ismerték el – ez az üzenet. Ezeknek a nézeteknek semmilyen tudományos alapja nincs, mégis igen népszerűek manapság is, akadálytalanul terjednek a közösségi média bugyraiban. Magát a kifejezést Edgar Papu használta először 1974-es esszéjében, amelynek címe: A román protokronizmus. A szerző a román kultúra elsődlegességét hangsúlyozza egyes európai innovációkhoz képest – mindez kiválóan megfelelt a rendszer propagandisztikus céljainak. Ez már az „Aranykor” (a rossz emlékű megnevezés Ștefan Ștefănescu történésztől származik), amikor a legfőbb jelszó: „A Párt – Románia – Ceaușescu” (esetleg fordított sorrendben); a mítosz szerepe, hogy elfedje a rendszer szürke nyomorúságát.

A protokronizmus azonban túlélte a rendszert, amelynek hivatalos ideológiája volt, nem tűnt el a kommunizmus bukása után sem.

A politikai életben ezt a szélsőséges ideológiát (amelynek terjesztői közt olyanokat találhatunk, mint Napoleon Săvescu vagy Iosif Constantin Drăgan) nemcsak a Nagy-Románia Párt (PRM) vállalta fel teljes mellszélességgel a 90-es években, de a nagy pártokban is akadtak – és akadnak a mai napig – hívei. Az egyik legszínesebb egyéniség, aki a dákopata, protokronista nézeteket hangoztatta, kétségkívül Gheorghe Funar, aki 12 évig volt Kolozsvár polgármestere, négy évig szenátor, egyetemi tanár, a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) egykori vezetője. Az ő teóriája szerint a relativitáselméletet Mihai Eminescu, a román nemzet koszorús költője találta fel, Einstein csak ellopta tőle. Eszmefuttatását érdemes szó szerint idézni:

Mindezt honnan tudja? Hát egy azugai fizikatanártól, aki a Román Akadémia levéltárában rábukkant Eminescu fizikai tárgyú írásaira, amelyeket aztán természetesen elloptak a zsidók. Funar persze főként úgy marad meg emlékezetünkben, mint az a kolozsvári polgármester, akinek legfőbb foglalatossága a magyarok provokálása volt. Piros-sárga-kékre festette a padokat, el akarta mozdíttatni helyéről Mátyás király szoboregyüttesét, felépíttette Avram Iancu szobrát az ortodox székesegyház elé.

Az állítólagos magyar irredentizmus „veszélyének” hangoztatása azóta is összekapcsolódik a „nem adjuk el az országot”, „mi vagyunk az urak a saját országunkban” jelszavakkal, a külföld, a multinacionális vállalatok kárhoztatásával.

Amint arra Lucian Boia felhívja a figyelmet, a nacionálkommunista rendszer konszolidálásában nagy szerepe volt az ortodox egyháznak. A kommunista rendszer és az ortodox egyház „egyaránt egy etnicista típusú nacionalizmust hirdetett”, az ortodox egyházi vezetők pedig úgy viselkedtek, mint a román állam fegyelmezett tisztviselői. És most itt van nekünk az AUR, amelynek sikere abból fakad, hogy a román kultúrában és kollektív tudatban mélyen gyökerező, létező érzéseket, félelmeket lovagol meg, mondja Cosmin Popa. A nagy pártok egyike sem tett semmit azért, hogy ezekre a valós félelmekre gyógyírt kínáljon, mert ezekből maguk is profitáltak, amikor úgy hozta az érdekük. Arra, hogy a rendszerváltás utáni időszak nagy pártjai hogyan használják a szélsőséges erőket, jó példa a 90-es évekből a Ion Iliescu vezette Romániai Szociális Demokrácia Pártja (PDSR, a későbbi Szociáldemokrata Párt, a PSD elődje) és a kisebb szélsőjobb és szélsőbal pártok viszonya. A Corneliu Vadim Tudor vezette Nagy-Románia Párt (PRM), Gheorghe Funar Román Nemzeti Egységpártja (PUNR), valamint az egykori udvari költő, Adrian Păunescu figurájával azonosított Szocialista Munkapárt (PSM) gyakran olyan – néha egészen hajmeresztő – állításokat fogalmazhattak meg, olyan akciókat bonyolíthattak le, amelyeket a konszolidált centrumpárt benyomását kelteni igyekvő PDSR nem engedhetett meg magának.

Az AUR egy tünet, nem maga a betegség.

Ebben az értelemben, a román kivételesség eszméjének már a diktatúra idején terapeutikus funkciója volt: könnyebben elviselhetted a szürke és nyomasztó hétköznapokat, az éhséget, a hideget, az alapvető áruk hiányát, ha abban a tudatban éltél, hogy egy kivételes nép része vagy. A románok kivételes, mindenki másénál jobb képességeiről szóló szélsőséges nacionalista diskurzussal párhuzamba állíthatók a román nép intellektuális, kulturális alacsonyabbrendűségét hangoztató nézetek, a „semmire se vagyunk jó” pesszimizmusa, amely legalább olyan káros – és egyiknek sincs köze a valódi patriotizmushoz.