A migráns-simogató Merkel... és Hitler?

A kancellár – populista-ellenes irányvonalának köszönhetően, különösen a menekültválság kezelésében – megnyerte a 2015-ös év személyiségei rangsorának első helyéért folyó versenyt, megelőzve az Iszlám Állam terroristáinak vezetőjét, al-Bagdadit. A dicséretek nem várattak magukra. Ezek között volt Obama amerikai elnök német nyelvű gratulációja is.

De ezzel egyidejűleg a közösségi hálókon elindult a szokásos, nem mindig jogos ironizálás, a szokásos gúnyolódás, mocskolódás és idioszinkráziás kirobbanás, melyekkel tele vannak a hivatásos gyűlölködők gyakran verbális erőszakban tobzódó kommentárjai. Habozás nélkül felbukkantak a német kormányfő leghangosabb bírálói, akiknek száma – mellesleg – jelentősen megnőtt, amióta Merkel arra bátorította a menekülteket, hogy Németországba jöjjenek, és kijelentette – Orbán Viktor felháborodására –, hogy Európa és a Szövetségi Köztársaság kapui

folyamatosan nyitva vannak és lehetetlen őket bezárni.

Merkel nyári kijelentése után nemcsak Kelet-Európában, hanem Németországban is elégedetlenségi hullámmal kellett szembesülnie, melyet az egymillió új jövevény kvázi kezelhetetlen terhe alatt nyögő helyi, regionális és szövetségi adminisztráció balfogásai váltottak ki. A kancellár ellen saját konzervatív táborában is elindult egy leplezetlen politikai lázadás. Ennek farvizén a CDU vezetője elkezdett visszakozni, de csak egyes részváltozásokat volt hajlandó elfogadni, a bevándorlás-ellenes jobboldal ultimátumait viszont nem.

A Time úgy döntött, hogy fél évvel a válság kirobbanása után megjutalmazza Merkel határozottságát. Egy évtizeden keresztül mindenki azt hitte, Merkel tulajdonságai közül ez az utolsó a sorban. Márpedig az amerikai folyóirat éppen akkor emelte pajzsára, amikor Németországban és Európában is mélyponton volt az imázsa.

Első mandátumai alatt éppen az elmosódott profilját, a konzervatív program fakóságát és a felmérések alapján történő kormányzást vetették – igaz, gyakran – a szemére. Ám a Keresztény-Demokrata Unió élén eltöltött másfél évtized és tízévnyi kormányzás alatt felhalmozott presztízse, mely 2015 elején szinte felmérhetetlen volt, olyan sebesen kopott meg, hogy még az ellenségeit is meglepte.

A görög válság és a kancellár képessége, hogy ellenálljon az athéni populista kormány pénzügyi blöffjének, csak az európai posztkommunista baloldal szemszögéből kaparta meg a kancellár imázsának mázát. De úgy tűnt, hogy a menekültek válsága még a közép- és kelet-európai, franciaországi és brit nacionalista jobboldalnál is betesz neki.

„A menekültek miatt vége a korszakának”,

állította októberben határozottan a Financial Times is. A brit napilap azon sajnálkozott, hogy „meredeken zuhan a szimpátiatőzsdén az a személy, aki a harmadik kancellári mandátuma elején még legyőzhetetlennek tűnt”, hangsúlyoztam akkoriban ki a Deutsche Welle-ben.

„Akár egyetértesz vele, akár nem, az biztos, hogy (Merkel) nem a legkényelmesebb utat választotta”, emelte ki a Time is, döntése indokolásában. Az amerikai kiadvány döntése után azonnal megjelentek a bírálók is. Szerintük a kancellárnak nem nagyon van miért örülnie, hiszen „előtte egy másik kancellár arcképe is díszítette a Time folyóirat borítóját, nevezetesen Hitleré, aki 1938-ban lett az év személyisége”, rikoltott fel azonnal, a Facebookon az egyik kritikus.

Nyilvánvalóan abszurd a CDU főnökét a náci vezetőhöz hasonlítani. Mint ahogy abszurdak a baloldal által felállított párhuzamok is Donald Trumppal és Benito Mussolinivel. Ugyanakkor a Time által megválasztott év személyiségei nem szükségszerűen pozitívak. A Merkel által vezetett lista nemcsak a történelem leggyászosabb terrorista vezetőjét tartalmazta, hanem csak enyhén kevésbé negatív alakokat is, mint amilyen Rohani iráni elnök vagy Trumphoz hasonló rendkívül vitatott politikai személyiségeket.

Ami a kancellárt illeti, természetesen ő sem immunis a jogos bírálatokkal szemben. „Meg fogjuk oldani”, válaszolta 2015 nyarán, megfontolatlanul, az Európai Uniót az öreg kontinens határait ostromló közel- és közép-keleti emberek példátlan áramlása miatt valaha ért legsúlyosabb válság mérete miatt aggódóknak.

Ezt az állítását, valamint az Európa határainak nyitva maradásáról szóló kijelentéseit a korlátlan bevándorlás bátorításának minősítették, masszívan túlterhelve egy olyan Unió befogadási és asszimilációs képességeit, mely nemhogy nem a szolidaritás órájában van, hanem éppenséggel a dezintegráció szélén áll.

Angela Merkel és a németek jelentős része jóságának kiterjesztése, akikhez az osztrákok és a svédek is csatlakoztak, a politikai színpad baloldalán növelte a kancellár népszerűségét és a neki szánt dicséretek számát, melyek alapján hihetőnek tűnt, hogy megkaphatja a Nobel-békedíjat.

De az, hogy Merkel ezzel

gallyra vitte a dublini megállapodást és ebből következően a Schengen-övezetet,

minden eddiginél jobban megosztotta az EU-t, a menekültek korlátlan beáramlása pedig, az iszlám terrorizmussal szembeni félelembe kapaszkodva, a Nemzeti Fronthoz hasonló populista pártok feltörekvését is elősegítette.

A Time úgy véli, Merkel megérdemli a dicsőítést, mert „sokkal többet kért országától, mint amennyit a legtöbb politikus merészelt volna”, mert „határozottságot tanúsított a zsarnoksággal szemben” és mert „egy szigorúan erkölcsös kormányzást biztosított egy ennek híján lévő világban”.

Merkel valójában Európától kért többet,

mint amennyit a politikusok mernének. De vajon nem becsült-e túl sokra egy olyan kontinenst, melyet a szétporladás fenyeget a legkülönbözőbb szélsőségességek offenzívája és a közösség tagállamai közötti szolidaritás hiánya miatt? Vajon egy kíméletlen történelem biztatta erre, egy tüntetően befogadó humanizmus pozitív ecsetvonások alkalmazásával próbálva meg kirángatni országát ennek árnyékából? Vagy egy negatív német demográfia, Németország munkaerőigénye és talán egyfajta posztnacionális gondolkodás, mely arra a baloldalra jellemző, melynek a kancellár, hatalma bebiztosítása érdekében, éveken keresztül udvarolt? Tény, hogy Merkel úgy rúgta fel Európa szabályait, hogy előtte nem konzultált a partnereivel.

De vajon túl régóta vezet-e Merkel? És túlságosan elhibázottan? A nemzetközi színpad különböző szereplői és nem kevés német 1990 után azt kérte Berlintől, hogy vállaljon merészebben vezető szerepet az öreg kontinensen. Most nem kevesen lehetnek azok, akik elharapnák a nyelvüket. Egy dolog biztos. Vezetése alatt Európa nem tagadta meg értékeit. De mostantól számítva hosszú ideig egységgel, szolidaritással és egyértelmű identitással sem fog többé rendelkezni.