A magyar autonómia feladta az új vírussal szemben

Jelen szöveg a Reporter Global oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Minden magyar, bárhol él is, ünnepnapként őrzi a szívében március 15-ét. A magyar forradalom költője, Petőfi Sándor a következőket jegyezte fel 1848. március 15-én a személyes naplójába: „Szabad sajtó! Ma megszületett a magyar szabadság, mert ma lehulltak a sajtó bilincsei.”

Avram Iancu, a mócok forradalmi vezetője a következő üzenetet küldte a magyar forradalmároknak: „Értsétek meg és higgyétek el, testvérek, hogy mi nagyon világosan látjuk és nagyon határozottan hisszük, hogy ebben a két testvéri hazában a magyar nem beszélhet létről és jövőről a román nélkül és a román sem a magyar nélkül. Biztosak lehettek abban, hogy köztük és köztetek sohasem dönthetnek a fegyverek” (nem világos, hogy a szerző honnan vette ezt az üzenetet, de már „elsütötte” 2016-ban; forrás itt – a szerk.).

Ez történt akkor. Aztán március 15-e csaknem három évtizeden keresztül nagy fejfájásokat okozott a román ultranacionalistáknak, de

a dölyfös, nosztalgikus és néha patetikus romániai magyarok

szembeszegültek a gyalázkodásokkal is, a veszélyekkel is és évről évre megünnepelték az anyaország, Magyarország Nemzeti Napját. Ez valójában az Összmagyarság Napja. Minden országban, ahol magyarok élnek, a budapesti kormány segítségével tökéletes az ünnepélyesség, egyfajta jutalomként a tehetetlenségekért.

Amikor Orbán Viktor politikai kezdőként történelmi találkozót tartott Marosvásárhelyen Radu Vasile román kormányfővel, a következőket mondta szűk körben: „A magyarok számára Magyarország az anyaország, Románia csak a tartásdíjat fizető apa”. (A hivatkozott találkozó 1999-ben zajlott, amikor Orbán Viktor már több mint tíz éve a politikai élvonalba tartozott. A szerző itt sem támasztja alá ellenőrizhető forrással az idézetét – a szerk.).

A többségiek nagy félelme az „autonómia” szó volt és maradt, a tüntetők hajtókájára tűzött, Magyarország zászlójának színeiből készült kokárdákat pedig igazi időzített bombáknak tartották.

Ami Funarnak, Vadim Tudornak és az újsütetű ultranacionalistáknak nem sikerült, azt a félelem elérte.

Az RMDSZ vezetői az új koronavírussal való megfertőződés veszélye miatt, az összes március 15-i rendezvény felfüggesztése mellett döntöttek.

„Tekintettel a hatóságok által előírt új megelőzési lépésekre és a közegészségügyi kockázati helyzetre, az RMDSZ idén nem szervezi meg a Negyvennyolcas Forradalomról megemlékező nyilvános eseményeket. Az RMDSZ úgy véli, az a legfontosabb, hogy az emberek biztonságban legyenek, egészségük ne kerüljön veszélybe. Az RMDSZ azt ajánlja a magyaroknak, hogy március 15-én legfeljebb egyéni, vagy kiscsoportos koszorúzásokat szervezzenek. Így fognak eljárni a Szövetség helyi és központi vezetői is. A helyi szervezők bejelentik majd a koszorúzások időpontját. Az RMDSZ felhívást intéz a magyar közösséghez, hogy tartsa be a közegészségügyi szabályokat!”

Erdélyben van egy mondás: hogyan büntetsz meg egy magyart? Berúgatod és nem hagyod énekelni (nyilván románok közt él a mondás – a szerk.). Nagyjából ez a helyzet a szűk körben tartott ceremóniákkal is. A mutogatás volt a magyarok legnagyobb öröme, különösen az idősebbek esetében. A múlttal kapcsolatos szenvedésé, de az erőé is, vagyis annak megmutatása, hogy nemcsak az esővel és a hideggel van erejük dacolni, de a románok gyűlöletével is. Ez ment nagyjából 2000-ig, amikor a rendezvényeik a szerelem igazi tüntetései voltak kolera idején. Ebben az esetben a többségi intolerancia játszotta a kolera szerepét. Aztán mindkét fél kezdte megérteni, hogy valójában tiszteletről és elfogadásról van szó. Lehet, hogy nem sikerült száz százalékosan elsajátítani a demokrácia vezérlőelvét, vagyis azt, hogy az én szabadságom ott ér véget, ahol a te szabadságod kezdődik, de az előrelépések óriásiak voltak.

Az lett volna ideális, ha együtt éljük meg ezt a pillanatot,

de mindkét fél követett el hibákat és egyik sem volt hajlandó más kompromisszumra az elfogadáson kívül. Egyesek gombóccal a torkukban, de elfogadták.

Az nagyon is igaz, hogy 1848. március 15-ét a magyar radikális csoportok túlzásba vitték, egyes román körök pedig gyanakvással figyelték. A történelem átpolitizált újraírásai háttérbe szorították a tényeket. Senkinek sincs joga elvitatni egy nép jogát arra, hogy megemlékezzen történelméről és megtisztelje hőseit, de nem kell eltorzítani a történelmi üzenetet.

Az 1848-as forradalom, de a magyarság többi kárpát-medencei nemzettel szembekerülő törekvéseinek veresége is felbőszítette a magyarokat és ez az érzés az idők folyamán megmaradt. Ugyanúgy, ahogy a politikusok azokat az eseményeket emelik ki a történelemből, melyek egy politikai projekthez hasznosíthatók, Petőfi forradalmárjainak leszármazottai állandóan a nemzet újraegyesítéséről álmodoztak.

A romániai magyarok éveken keresztül az etnikai kritérium szerint szavaztak és szokatlan szolidaritást tanúsítottak a politikusaikkal. Akiket elküldtek Bukarestbe, hogy nagy emberekké váljanak és az érdekeiket képviseljék. Sokan meg is tették, de vannak konkrét példák arra, hogy túlságosan gyorsan ráéreztek a feltörekvés ízére, miáltal a politikai kollégáikhoz idomultak. Kegyetlen szegénységben hagyták a székelységet, szekérutakkal és állandóan azt remélték, hogy a magyarok a választási kampányok idején újra áldozatául esnek az érzelmeiknek. Minél inkább telnek az évek és etűnik az otthon, a szentkép mellé helyezhető piros-fehér-zöld kokárdával átvert nosztalgiázó nemzedék, a magyar etnikumúak annál inkább megértik, hogy a jólét eltompítja a többség és kisebbség között súrlódásokat.