A klímaváltozás kultusza és apostolai

">GWPF Conference 2018 - R. Lindzen). Sok más szakértő ugyanilyen szkeptikusak e tekintetben. Úgy vélekednek, hogy sok más tényező, mint a napciklusok hatása, a mágneses pólusok mozgása, a Föld Nap körüli pályájának az úgynevezett Milanković-ciklus által leírt és a Naptól a Földre érkező energiamennyiség váltakozásával járó ciklikus ingadozásai jelentősen befolyásolják az időjárást és a klímát is. Mindenesetre az atmoszféra annyira összetett rendszer, hogy nehezen hihető, hogy a klímaváltozáshoz hasonló drámai változásokat kizárólag a CO2-koncentráció növekedése okozhatja, azon az eseten kívül, amikor létezik egy tudományon kívüli érdek e magyarázat terjesztéséhez. Valójában, mondta egy adott pillanatban Ivar Giaever 1973-es fizikai Nobel-díjas tudós, aki szerint a „globális felmelegedés” áltudomány, az a csoda, hogy egy ennyire bonyolult rendszerben csak ilyen kis hőmérséklet-ingadozások vannak a bolygón. Egyesek azonnal azt fogják mondani, hogy más Nobel-díjasok mást állítanak. Ez így van. Csakhogy azon túlmenően, hogy a legtöbbjüknek nincs tudományos szaktudásuk a klimatológia területén (Paul Romer például közgazdasági Nobel-díjas), egy másik tény sokkal fontosabb: egy dolog egyetérteni azzal, hogy egy klímaváltozási időszakban vagyunk – ezzel sokan egyetértenek – és teljesen más dolog azt mondani, hogy ezt szinte kizárólag a légkör CO2-koncentrációjának emberi tevékenység miatti növekedése okozza. Amit az említettek közül sokan már nem feltétlenül támogatnak.

A klímatörténelem időbeli viszonyítási pontjai: holocén, kis jégkorszak, az ipari forradalom korszaka

De míg a tudományos természetű magyarázatokat nehezebb nyomon követni és megemészteni, van egy másik módja e kérdés megvitatásának: a történelmi forrásokra való alapozás. A területtel kapcsolatos egyik legérdekesebb dolgozat egy ismert francia történész, Emmanuel le Roy Ladurie könyve (Histoire du Climat depuis l’An Mil), amelyet a Flammarion kiadó adott ki 1967-ben és e terület egyik referenciaművének számít. A szerző különféle történelmi forrásokból – az egyházi könyvektől a kereskedelmi feljegyzésekig – kiindulva részletesen elemzi a klíma néha drámai ingadozásait az utóbbi ezer évben, illetve a változások hatásait az emberekre. Ezzel egybehangzóan arról értesülünk egy brit újságból, az 1852. július 17-én Southamptonban megjelent The Ampshire Adversiterből, hogy „1132-ben Elzászban a források elapadtak, a folyók pedig kiszáradtak. A Rajnán gyalogosan is át lehetett kelni. 1152-ben akkora volt a hőség, hogy a tojásokat a homokban is el lehetett készíteni. 1303-ben és 1304-ben pedig a Szajnán, a Loire-on, a Rajnán és a Dunán gyalogosan lehetett átkelni, 1835-ben pedig a Szajna majdnem teljesen kiszáradt”. Vagy arról hogy „1718-ben április és október között egyáltalán nem esett eső. A termesztett növények kiégtek, a folyók kiszáradtak, Párizsban a túl nagy hőmérsékletek miatt a rendőrfelügyelő elrendelte a színházak bezárását. A hőmérő Párizsban 36 Réaumur-fokot (45 Celsius-fokot) mutatott. A környékbeli kertekben és a külvárosban a gyümölcsfák egyetlen idény alatt kétszer is virágoztak”. Különben Emmanuel le Roy Ladurie a 2003-as kánikula idején a Libérationnak adott és 2018 augusztusában újraközölt interjújában megemlíti, hogy az 1718-as kánikula idején 700 000 ember halt meg! A másik végletet a XVII. századi, Ming-dinasztiabeli Kína jelenti, ahol a korabeli dokumentumok szerint a rendkívül hideg klíma elpusztította a termést és az éhínség a lakosság drámai csökkenését okozta. Ugyanebben az időszakban az Oszmán Birodalom elszenvedte az első katasztrofális teleket, melyeket a történészek valaha is lejegyeztek. Hasonló helyzetekkel szembesült Japán, Malajzia és az Azték Birodalom is. Más szóval, a Föld az utóbbi évszázadokban egyáltalán nem szűkölködött szélsőséges jelenségekben!

Mindezeket azért említettem meg, mert

a klímaváltozáshoz kapcsolódó militáns retorika által elhintett egyik legnagyobb csalás az, hogy mindazt, ami most történik, valami példátlan, a Föld létezése óta nem tapasztalt dolognak állítja be.

Ami teljes mértékben hamis. Valójában egy szándékosan fenntartott tudatlanságról van szó, többek között az iskolákban is. Greta Thunberg tinédzser hívei például a gleccserek megmentését követelik a vezetőktől. Csakhogy a Föld történelme folyamán a gleccserek több tucatszor létrejöttek és elolvadtak, csak az utóbbi egymillió évben (a Föld 4,5 milliárd éves). Ezért is van annyi glaciális tó. A szaloniki régészeti múzeumban egy Környezet és klíma a prehisztorikus Macedóniában feliratú tájékoztató táblácskáról megtudjuk, hogy a középső kőkorszakban jelentősen megnőtt a hőmérséklet, ami a tengerszint emelkedéséhez vezetett és így a jelenlegi Axiósz (Vardar) és Haliakmon (Vistrica) folyók közötti teljes régió sóstóvá vált.

De míg Greta Thunbergtől – aki amúgy sem jár már iskolába, mert túlságosan lefoglalja a bolygó megmentése (csak a nyilvánvalóan propagandaízű jachtos átkelés az Atlanti-óceánon 2 hetébe került) – nem várható el az említett dolgok ismerete, meglepő, hogy egy olyan személy, mint Sir David Attenborough figyelmen kívül hagyja a kétségbevonhatatlan tényt, a múltbeli klímaváltozások mostaninál sokkal komolyabb hatású periodikus ciklusát. A kőkorszaki, több százezer évvel ezelőtti Homo erectustól a mai emberig eltelt hosszú időszakban legalább 60 jegesedésre, 60 jégkorszakra került sor. Ezek közül sokban 20 fokos vagy annál nagyobb hőmérsékletingadozások voltak rövid időintervallumokon belül. De 11 700 évvel ezelőtt, írja Howard Bloom a Wall Street Journalban, „elolvadtak azok a jégrétegek, melyek árnyékában két millió éven keresztül az életünket éltük, egy új buja édenkertet hagyva számunkra hátra. Ebben az édenkertben találtuk fel a mezőgazdaságot, a pénzt, az elektronikát és a jelenlegi életmódunkat”.

Ez a szerencsés időintervallum egy adott pillanatban véget fog érni – még akkor is, ha az emberiség időközben eltűnik –, hogy átadja a helyet egy újabb jégkorszaknak. Mert

a Földön ez a klíma alakulásának normális módja, már több száz millió éve.

Mely klíma a trópusi hőség és a jegesedés által jellemzett időszakok között ingadozik. A jégkorszakok idején a Föld felszínének jelentős részét vastag jégpáncél borítja. A legutóbbi maximális jegesedési időszakban, nagyjából 20 ezer évvel ezelőtt a Föld felszínének nagyjából kétharmadát borította jég, melynek vastagsága 1,5 és 3 kilométer között ingadozott, ezért az óceánok akkori szintje a jelenleginél 120-140 méterrel alacsonyabb volt. Így kerültek megkövesedett kagylók a hegycsúcsokra, a szárazföld egyes részeiből pedig mocsár vagy tengerfenék lett. Jelenleg egy holocén nevű interglaciális korszakban vagyunk, melyet egy újabb jegesedési korszak fog követni. Éppen az a nagy szerencsénk, hogy egy meleg időszakban vagyunk. Ennek elején, 11 700 évvel ezelőtt az időjárás hideg volt, de a hőmérséklet később, a következő ezer évben nagyjából a mai átlagot 3 fokkal meghaladó szintre nőtt. A holocén elején a grönlandi átlaghőmérséklet alig tíz év alatt 8 fokkal nőtt, így a mediterránhoz hasonló környezet alakult ki. Tízezer évvel ezelőtt, a kőkorszaki vadászatok idején kezdődött el a holocén legmelegebb időszaka, ami 5500 évvel ezelőttig tartott. Abban az időszakban a mai Szahara sivatag helyén kiterjedt zöld szavanna volt, ahol oroszlánok, elefántok, zsiráfok és más állatok éltek, amilyeneket ma Afrika déli részén találunk. A szaharai Taszilin-fennsíkon, egy jelenleg teljesen sivatagos területen levő park egyik sziklarajzán csónakon utazó emberek láthatók, ami azt jelenti, hogy olyan helyeken voltak folyók és tavak, ahol ma már egy fűszálat sem találunk. A Csád-tó akkoriban 400 ezer négyzetkilométer területű volt, nagyobb lévén Németországnál vagy a Kászpi-tengernél. De nagyjából 5500 évvel ezelőtt egy elsivatagosodási folyamatra került sor, amely Afrika egész északi részére kiterjedt, a Nílus-völgyet, az egyiptomi civilizáció szülőhelyét kivéve.

Hozzánk közelebb, néhány évszázadnyi rendkívül meleg időjárás után egy olyan időszak következett, a XIV és a XVIII. századok között, amelyet

a klimatológusok kis középkori jégkorszaknak neveztek el és jelentős válságok, vallásháborúk, politikai, társadalmi, gazdasági zavargások jellemezték.

A kis jégkorszak egy globális felmelegedési időszakot, a középkori optimális időszakot követte, mely nagyjából 300 évig tartott, egészen 1300-ig. A vikingek akkor keltek át az Atlanti-óceán északi részén és hoztak létre virágzó településeket Grönlandon, melyek az eljegesedés miatt azután teljesen eltűntek. 1800 után azonban újra felmelegedett az időjárás, ennek kedvező következményeivel. Ez az időszak egybeesett az iparosítással, a műszaki fejlődéssel, az orvostudományi előrelépésekkel és más hasonlókkal, melyek együüttesen a bolygó lakosságának növekedéséhez vezettek. Erre alapozták kidolgozóik az elméletet, melyen az egész mostani „Climate Change” kampány alapul, nevezetesen azt, hogy a globális felmelegedés az emberi tevékenység következménye. Csakhogy ez nem magyarázza, hogy a múltban miért került sor a hőmérséklet sokkal jelentősebb, történelmi forrásokban dokumentált ingadozásaira, holott a bolygó lakossága sokkal csekélyebb volt a mainál és gyakorlatilag egyike sem létezett azoknak a tényezőknek, amelyeket azzal vádolnak, hogy a felmelegedés okozói (fosszilis üzemanyagok, ipar, járművek, repülők stb.). Ilyen körülmények között az tűnik logikusabbnak, valószínűbbnek, hogy valójában egy globális felmelegedési ciklusnak vagyunk a tanúi, ahogy az oly sokszor megtörtént már a múltban, az emberi tényezőktől független okok miatt, ami egybeesett az ipari forradalom időszakával, amikor mellesleg megkezdődött a hőmérséklet hiteles mérése is. Olyan a fenti elmélet, mintha azt mondanánk, hogy mivel az emberek elsősorban nyáron mennek a tengerpartra, az időjárás a jelenlétük miatt melegszik ott fel jelentősen.

Nem ismertek a 11 700 évvel ezelőtti hirtelen felmelegedés okai, de az a tény, hogy erre sor került, újra csak jelentős mértékben megkérdőjelezi a mai Climate Change elméletet, mely döntő szerepet tulajdonít az emberi tevékenységnek a most zajló felmelegedésben. Tehát, egyrészt az ENSZ híres szervezete, az IPCC, a terület legfőbb hatósága, mely a „klímaszakértők” és a különféle kormányok képviselőinek keveréke, kihirdeti, hogy kétségtelen a globális felmelegedés ténye és az is biztos, hogy ezért az ember a bűnös. Másrészt semmilyen koherens magyarázatot sem talált arra, hogy milyen okok vezettek 11 700 évvel ezelőtt a jégkorszak végéhez és az időjárás hirtelen, gyorsan bekövetkezett felmelegedéséhez (ami nélkül amúgy az emberi civilizáció jelenlegi állapota nem is lett volna lehetséges), holott akkoriban kevés ember élt és egyik tényező sem létezett azok közül, amelyeket ma a „katasztrofális klímaváltozás” okozásával vádolnak.

Miért támogatják olyan sokan a „Climate Change” hivatalos narratívát és olyan programokat, mint a „New Green Deal”, melyek a nyugati gazdaságok szétverésével fenyegetnek?

Valójában az egyik legkiterjedtebb és -kifinomultabb globális propagandakampánynak vagyunk a tanúi, melynek célja, ezt maga Greta Thunberg mondja, a „rendszerváltás”, ami a klímaváltozással kapcsolatos retorikákat a radikális baloldal antikapitalista retorikájával ötvözi. Thunberg (valójában a mögötte állók) arra biztat bennünket, mondjunk le a repülős vagy gépkocsis utazásokról, a fosszilis üzemanyagokról, zárjunk be gyárakat, változtassuk meg radikálisan a táplálkozási szokásainkat és így tovább. A múlt héten tüntető amerikai aktivisták által terjesztett dokumentumban szó van háttérbe szorított közösségekről, LMBT-ről, állami bankok létrehozásáról, szavatolt munkahelyekről, mindenkinek járó olcsó és minőségi lakásokról, bármiféle fosszilis üzemanyagokra vonatkozó infrastruktúrával, például gázvezetékekkel vagy cseppfolyósított-gáz-terminálokkal kapcsolatos munkálatok leállításáról. Mindezeknek valójában semmi közük sincs a klímaváltozáshoz. Saikat Chakrabarti, a Demokrata Párton belüli szocialista mozgalom egyik agya, a New Green Deal hirdetője, Alexandria Ocasio Cortez volt kabinetfőnöke elismeri, hogy az egész amerikai gazdasági és társadalmi rend megváltoztatása volt az eredeti cél, de időközben rájöttek, hogy jó, ha ezeket a gazdasági és társadalmi téren forradalmi változtatásokra irányuló javaslatokat összekapcsolják a klímaváltozással kapcsolatos üzenetekkel.

Íme, miért félnek sokan attól, hogy a szabadság és a piacgazdaság elleni példátlan támadásnak vagyunk a tanúi. Greta Thunberg diskurzusainak egyes passzusait, melyeket ugyanolyan ideológiai boszorkánykonyhákban hoznak létre, mint Alexandra Ocasio Cortez beszédeit,

mintha egy bolsevik forradalmi kiáltványból ollózták volna ki:

„Azért jöttem, hogy elmondjam nektek, a változás eljön, akár tetszik nektek, akár nem, mert a hatalom a népé.” Gretát rendkívül jól választották ki. Nagyon nehéz egy 16 éves gyermeket támadni, főleg olyat, aki mentális gondokkal küszködött. És szinte már eleve vereségre ítélt vállalkozás érvekkel harcolni, bármilyen erősek is lennének ezek, a hatásos, cinikus csoportosulások által a kulisszákba ügyesen vetített érzelmi üzenetek ellen. Ezek a csoportosulások bármiféle skrupulus nélkül használnak fel gyermekeket radikális ideológiai céljaikra. Gondoljunk bele: több száz tinédzser felszólítja a politikai vezetőket, tegyenek radikális lépéseket a „Föld megmentéséért”, mert nincs „B-bolygó” és azt követelik, hogy „állítsák meg azonnal a globális felmelegedést”, ahogy arról a National Geographic beszámolt. Ez a tudatlanság nyilvánvaló bizonyítéka, amiért viszont nem a gyermekek a hibásak, hanem azok a felnőttek, akik tudatosan ültetnek el bennünk ilyen elképzeléseket. Viszont ilyen kijelentésekkel szemben hiába beszélünk a múltbeli számos klímaváltozási ciklusról, a mostaninál sokkal nagyobb hőmérsékletingadozásokról. Hiába hangsúlyozzuk, hogy bár lehetnek kihívások, valójában semmiféle küszöbönálló katasztrófa nem fenyeget bennünket és különben is, a javasolt szélsőséges lépések nem változtathatnak meg klímával kapcsolatos, tőlünk független geológiai fejleményeket. Még szomorúbb, hogy elsősorban szintén a gyermekek fizetik meg az ellenőrzés alól elszabadult propaganda árát, amely elhiteti velük, hogy tíz év múlva vagy hamarabb az emberi civilizáció kipusztulásának lehetnénk tanúi. Ugyanez a National Geographic számol be arról, hogy a legvérmesebb tinédzser aktivisták közül néhányan otthagyták az iskolát, depressziós, szorongási tünetekre hivatkozva, attól félve, hogy a világ vezetői nem lépnek majd időben, hogy megmentsék az életüket.

A gond az, hogy az ilyenfajta radikális lépések, melyek végső soron az egész jelenlegi nyugati gazdasági rendszer szétverését tűzték ki célul maguk elé,

egyáltalán nem szerepelnek sem Oroszország, sem Kína terveiben. És India terveiben sem.

Valójában a pekingi hatóságok, bár aláírták a párizsi megállapodást és szóban aggodalmuknak adnak hangot a klímaváltozás miatt, éppen elfogadtak egy masszív szénalapú erőmű-építési programot, 226 gigawattnyi beépített teljesítménnyel, ami több, mint amennyi Németország teljes beépített elektromosenergia-teljesítménye volt 2018 végén, ami akkor 200 gigawattot tett ki. Jelenleg a világon építeni tervezett összes szénalapú erőmű 40 százaléka Kínában van. Ezért egyesek párhuzamot vonnak a két világháború közötti egyoldalú leszerelést szorgalmazó, vagy az 1950-es és 1960-as évekbeli, hidegháború alatti pacifista mozgalmakkal. Bertrand Russel vagy John Dewey amerikai filozófus, például, a két világháború között, miközben Hitler masszívan felfegyverezte Németországot, azok gyászos érdekeiről, „mentális tehetetlenségéről” beszélt, akik megtagadták a béke bolygószintű létrejöttéhez vezető egyoldalú leszerelést. Sőt, 1938 szeptemberében, nem sokkal a második világháború kirobbanása előtt, Neville Chamberlain akkori brit miniszterelnök bizakodó volt, hogy nem lesz háború „a német és az olasz nép békevágya” miatt. Akkor, e monumentális rossz helyzetfelismerések dacára, nem sokkal, de sikerült elkerülni a katasztrófát. Ám több tízmillió áldozat árán.

Persze, sokakban felmerülhet a kérdés, hogy

miért csatlakoznak ennyien, a média, a politikusok, kormányok, civil szervezetek és más hasonlók ehhez az igyekezethez.

Melynek jórészben meg sem valósulhat, a fentebb kidomborított komoly ellentmondások miatt. Mivel ez sok szereplő érdekeinek megfelel. Egyeseknek radikális antikapitalista ideológiai napirendjük van, amit ügyesen a klímaváltozás elleni harcra vonatkozó felszólításokkal ötvöznek. Mások, mint például az amerikai demokrata szocialisták, elsősorban opportunizmusból teszik, mert ez a politikai diskurzus könnyen eladható, különösen a fiataloknak. Mindkét esetben egy ilyenfajta kampány jól szolgálja az érdekeiket. Aztán az olyan szerződésekkel, mint a párizsi megállapodás, sok fejlődő ország segélyekre válik jogosulttá a fejlett országok részéről, a „gazdaság karbonmentesítésére”, így aztán érdekük fűződik e diskurzus támogatásához. Miközben a gazdag európai rszágok csökkenteni akarják függőségüket a fosszilis üzemanyagoktól, melyekkel nem rendelkeznek és így indokolják meg a lakosság előtt, miért kell támogatásokat nyújtani az alternatív energiaforrásoknak. Ami Kínát, Oroszországot meg Indiát illeti, ezeknek amúgy sem áll a legkevésbé sem szándékukban megvalósítani a „gazdaság nagy karbonmentesítési akcióit” (holott esetükben az elérendő célok sokkal kevésbé konkrétak, mint a nyugati országok esetében) és csakis megelégedettséggel figyelhetik, miként kockáztatják gazdaságaik szétverését a nyugati országok. Eközben a kínai képviselő nem szalasztja el az alkalmat, hogy Amerikának leckét adjon klímaváltozás terén azon a New York-i ENSZ-konferencián, amelyre Greta Thunberget is meghívták, holott messze Kína a világ legnagyobb szennyezője. Kína különben csak a bolygó más térségein harcol a „klímaváltozás ellen”. Odahaza megtiltotta a „gyermekek klímasztrájkját”, amelyhez hasonlókat az elmúlt napokban 150 országban tartottak meg.

Másrészről sok civil szervezet is elmozdult ebbe az irányba, hiszen számos nagylelkűen finanszírozott program van, ahogy az általában a nemekre, „gyűlöletbeszédre”, diverzitásra vonatkozó akciók esetében történik, melyek egybeesnek a liberális napirenddel. Ugyanígy sok kutató és tudós az ezen a területen létező nagylelkű finanszírozás vonzására vált „klímaszakértővé”. Az ilyenfajta tudományos tevékenységre szánt finanszírozás a tizenötszörösére nőtt a 90-es évekhez képest. Következésképpen azoknak a cikkeknek a megszaporodását is megtapasztaltuk, melyek megpróbálják ezt a divatos témát mindenféle egyéb kutatásokkal összekapcsolni, ami – amúgy – más esetekben is jelentkező jelenség. Azzal a megjegyzéssel, hogy amint a Climategate esetében látható volt, egyáltalán

nem tanácsos eltérni a pillanatnyi ortodoxiától, mely szerint a jelen pillanatban tapasztalt klímaváltozás katasztrofális, oka pedig az ember.

Mert vagy a közlésre kínált cikkei elutasítását kockáztatja valaki, vagy akár azt is, hogy a tudományos közösség egyfajta páriájává válik. Csak a teljesen különleges szakmai státuszú személyek, mint például egy Nobel-díj birtokosa, vagy a karrierjük végén állók engedhetik meg ezt maguknak. Lindzen professzor szerint „ezáltal olyasmit hoztak létre, ami még Sztálinnak sem sikerült Liszenkóval együtt: egy egész új tudományos közösség alapul egy politikai állásponton”. Szintén ő állítja, hogy azért találhatott ilyen széles körű visszhangra egy ilyenfajta diskurzus, mert „az eliteket egy olyan rendszerben képezték ki, melyben az a siker, ha kedvére teszel a professzoroknak, mely elbátortalanítja a kritikus gondolkodást és az elemzést”.

Persze azoknak a többsége jóhiszemű ember, akik erősen hisznek a klímaváltozással kapcsolatos hivatalos elméletben. Ez érthető. Hogy is ne támogatnánk a tiszta energia és a szennyezés csökkentésének gondolatát. Csakhogy ironikusan éppen Németország, az az ország, amely a környezetvédelmi mozgalom által annyira nagyra értékelt alternatív energiákra, a szél- és a napenergiára fogadott, 580 milliárd dollárt fektetett be ilyenfajta projektekbe, nemcsak nem képes elérni a karbonkibocsátási céljait, de a szénbányáit is kénytelen újra megnyitni, hogy fedezni tudja energiaigényeit, miközben az e téren keményen bírált Egyesült Államok éppen a palagáz felhasználása miatt ért el alacsony CO2-kibocsátást. Egy 2019 januárjában Budapesten tartott TED-konferencia keretében a Time Magazine által a „Környezetvédelem Hősé”-nek elnevezett Michael Shellenberger elismerte, hogy az alternatív energiák egyszerűen nem életképesek. Kaliforniában az alternatív energiák népszerűsítése nyomán az elektromos energia ára ötször akkorára nőtt, mint az Egyesült Államok többi részében! Ha pedig tényleg tiszta energiát akarunk, mondja Shellenberger, akkor jelen pillanatban a környezetvédelem aktivistái által szintén démonizált nukleáris energia az egyedüli reális változat.

Ám kicsi a valószínűsége, hogy az ilyenfajta tények bármiféle módon befolyásolni tudnák a palagázt és a nukleáris energiát is megbélyegző diskurzust.

Az új kultusznak lelkes és motivált aktivistákra van szükségük, akik érzéketlenek az érvekkel szemben, bármennyire szilárdak is legyenek azok.

Ők annyira meg vannak győződve ügyük jogosságáról és erkölcsi fölényéről, hogy semmi sem ingathatja meg őket, ahogy az bármilyen vallási kultusz esetében történik. Mert, ahogy azt Thomas Sowell a The Quest for Cosmic Justice című, 1999-ben megjelent könyvében írta: „Minél grandiózusabb és érzelmileg kielégítőbb a vízió, az elkötelezettek annál inkább készek azt megvédeni bármiféle érvekkel szemben, melyek megcáfolhatnák.” Sowell elemzése szerint a Lenin által Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című kötetben leírt propagandisztikus manipulálási technikákat nagyon jól át lehet ültetni a „Climate Change”-dzsel kapcsolatos propagandába: „Sok képzett embert meggyőzni az egész világon egy olyan elmélet minden kétely feletti érvényességéről, mely valójában, ha nem teljesen hamis, akkor legalábbis rendkívül valószínűtlen, tekintettel mind a történelmi, mind a tudományos érvekre, ügyesen, kifinomult módon bemutatott adatokat, számokat használva, kétségtelenül annak a propagandának a győzelme, mely Lenin művét a propaganda művészetének klasszikusává teszi.”

Valóban, a Climate Change hivatalos elmélete betartja a propaganda alapszabályait, vagyis azt a benyomást kelti, hogy érvekkel, nyilvánvaló tényekkel támasztja alá a szóban forgó elméletet, olyan ügyeket vetve fel, melyekkel kapcsolatosan az emberek többsége tájékozatlan és melyek esetében látszólag cáfolhatatlan érvekkel támasztják alá az előadott következtetéseket. A siker pedig szavatolt, hiszen az emberek többségében nincs meg az érdeklődés, a hajlam, a türelem, hogy részleteikben elemezzék az eseményeket, a tényeket, hogy kérdéseket tegyenek fel maguknak, így abból az érthető hozzáállásból indulnak ki, hogy elfogadják azt, amit mindenki igaznak tart. A gond az, hogy

ha valóban klímaváltozással szembesülünk, ami igaznak tűnik, még akkor is, ha a méretét eltúlozzák, akkor a nemzetközi közösségnek inkább a realista lépésekre kellene összpontosítania,

mint bizonyos illuzórikus „karbonmentesítési” célokra, melyek amúgy sem tudnak megakadályozni olyan jelenségeket, melyek felett, ha a bolygó geológiai történelmét vesszük számításba, semmiféle ellenőrzésünk sincs. Például, a víz szintje emelkedni fog, a part menti városok és területek víz alá kerülnek, még akkor is, ha lemondunk a repülőgépekről és tömegesen vegetáriánussá válunk, ahogy arra biztatnak bennünket. Ehhez azonban ki kell lépnünk a mérgező propagandisztikus hurokból, mert éppen ennek lehetnek majd igazán katasztrofális következményei. Ez azonban rendkívül nehéz vállalkozás, tekintettel arra, hogy a CNN képes hét órát szánni egy klímaváltozással kapcsolatos műsornak a demokratapárti elnökjelöltek részvételével, a nemzetközi sajtó pedig szinte egyhangúlag a bolygóvédelmi mozgalom zászlóvivőjévé változtatja Greta Thunberget.