A keserű hazafiság kis antológiája

Az alábbi szövegeket már máskor is közzétettem. Szükségesnek tartom újra felidézni őket az olvasók számára most, amikor egy bárdolatlan, alpári, gőgös hazafiság szócsövei újra felszították a kedélyeket. A hazafiság mára a könnyfakasztó szavak és barlangba illő morgások emészthetetlen keverékévé vált. Ennek bajnokai szerint a hazát csak hízelgéssel és az izmok fitogtatásával lehet „megsegíteni”.

Az az elképzelés, hogy szeretheted a hazát kétségbeesetten, elszomorodva azoktól a gonoszságoktól, melyek eltorzítják (és melyek nem egyszer éppen belőlünk származnak), túl kifinomult dolog a díszugatók számára, akiknek meggyőződésük, hogy a szolgalelkű törleszkedés a legmegfelelőbb módja a haza szolgálatának, miközben ez valójában inkább megalázó. A hazafiaskodó retorika hivatásos harcosai, általában véve, identitás nélküli emberek, akik képtelenek valóban építő tettekre és éppen ezért a büszkébb ősökkel azonosulva szeretnék magukat átmenteni. Gigi önmagában egy senki. De Gigi Nagy István (Ştefan cel Mare) „utóda”-ként, vagy Brâncuşi unokatestvéreként már kezdi azt hinni, hogy létezik…

Nemrég azt hallottam, hogy az egyik (számomra névtelen, mint ahogy szinte összes honfitársa számára is) parlamenti képviselő úgy gondolta, szigorú törvényt kell javasolnia az országot rágalmazók ellen. Amennyiben megszavazzák ezt a törvényt, az alábbi idézetek feljelentéssel érnek majd fel. Vállalom a kockázatot.

Dimitrie Cantemir: „…a hazánk iránti szeretet arra késztet minket, egyrészről, hogy dicsérjük azt a nemzetet, amiből lettünk (…), másrészről pedig az igazság szeretete ugyanolyan mértékben megakadályoz bennünket abban, hogy dicsérjük azt, amit igazság szerint, el kellene ítélni. Hasznosabb lesz szembesítenünk őket a hibáikkal, semmint, hogy szelíd hízelgésekkel és ügyes felmentésekkel becsapjuk őket. (…) Ezért nyíltan be kell vallanunk, hogy a moldvaiak szokásai között, az igaz hiten és a vendégszereteten kívül nem találunk olyat, amit túl könnyen lehetne dicsérni (…). Ritkák náluk a jó szokások. (…) A gőg és a kevélység az anyjuk és a testvérük. (…) …semmiben sem ismernek mértéket: ha jól megy soruk, akkor kevélyek, ha rosszul, akkor elvesztik hidegvérüket”. (Descrierea Moldovei, II, Cap. XVII).

Ion Ghica: „… volt idő, amikor egy románnak nagy merészségre és önfeláldozásra volt szüksége, hogy nemzetre és szabadságra gondoljon. (…) A dolgok mára megváltoztak. Minden hangon, ha kell, ha nem, teli torokkal kiabálni: haza, szabadság, egyenlőség, függetlenség; megvádolni és kigúnyolni azokat, akik nem lépik át a mértékletesség, az illendőség és a szerénység határait, árulónak nevezni az ország javáért leginkább elkötelezett embereket, tiszteletlenül bánni velük, megütni és sértegetni őket nemcsak nem veszélyes, hanem dicsőséges, sőt kifizetődő is. (…) A meghurcolások és sértegetések azoknak maradtak, akik nem kapaszkodnak fel az ereszre szétkürtölni a hazafiságukat, vagy akik nem társulnak azokkal, akik valamelyik párt javára gyakorolják a rágalmazást és a gyalázkodást. (…) Húsz, ötven, száz év múlva talán akadnak majd publicisták és történészek, akik megmutatják a jövendőbeli nemzedékeknek, melyik oldalon volt több és igazabb hazaszeretet. (…); addig azonban az érdem és a dicsőség az üvöltözők és az ügyeskedők oldalán fog állni, és nagy a veszély”. (Liberalii de altă dată, scrisoare către Vasile Alecsandri, 1880).

Mihai Eminescu: „De uraim! Szégyellem, hogy román vagyok! De miféle román? Olyan román, aki ki akarta sajátítani a hazafiság és a nacionalizmus monopóliumát, kiváltságát – ilyen díszromán szégyellek lenni. A nemzethez tartozást szívvel kell érezni és nem csak szájalni róla. Ritkán szokás arról beszélni, amit mélységesen átérez és tisztel az ember! Az ősi héberek nem mondhatták ki istenük nevét! Anélkül szeretem a román népet, hogy szeretném a félműveltjeit és felületességeit” (Din manuscrise, Opere, vol. IX, p. 459-460).

Ion Luca Caragiale: „Mi, románok, olyan világ vagyunk, amiben bár nem szokás túl sokat tenni és túl sokat gondolkodni, azzal büszkélkedhetünk, hogy legalább nagyon sokat vitatkozunk”.

„Sikeres elemek: minden népi gondolat és megfogalmazás körbehízelgése, melyeket mindenki automatikusan vagy utánzással tapsol meg, mint például: a román ifjúságot, a román gazdaságot, a román nőt, a román parasztot, a román munkást, a román királyságot stb. stb. – általában véve az üres frázisokat, a sarlatán kinyilatkoztatásokat, a hazafias, nemzeti, román ugatást – egy szóval, a szeszélyt…”

„Száműzetésbe vonultam és kész. Az itteni [berlini – A. P.] légkör kedvező számomra, elégedett vagyok az enyéimmel és nincs mit keresnem ott, ahol a hízelgés és a lopás érdem, a munka és tehetség pedig sajnálatra méltó hibák” (apud I. L. Caragiale, Despre artă şi neamul românesc, ed. Dan C. Mihăilescu).

Octavian Goga: „Semmirekellők országa, kisszerű ország, mely Európa előtt szégyenletesen elbukott a képességvizsgán… Ide juttattak bennünket ordenáré politikusok, a ma erkölcscsőszökké improvizált tolvajok, a magukat egész életükben áruba bocsátó miniszterek, a csempész képviselők… Nem az ellenség száma vagy fegyverzete miatt omlunk össze, a betegség a lelkünkben van, ez egy félelmetes erkölcsi agyhártyagyulladás-járvány.” (Jurnal, 1916, apud Florin Constantiniu, O istorie sinceră a poporului român).

Emil Cioran: „Romániában az intelligens és egyhangúlag kedvelt embertípus a szisztematikus lógós, aki számára az élet alkalom a szubjektív szeszélyre, a semmibevétel kisszerű gyakorlatára, a felületes negativitásra. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki gyengébben kötődne az értékekhez a románnál”.

„Személy szerint egyetlen román sem érzi magát hibásnak (…) ezzel megszökve az egyéni felelősség elől”. (Schimbarea la faţă a României).

A fentiek csak töredékét képezi a kétségbeesések, csalódások és józanságra intő felszólítások hazai kultúra által kínált óriási tárházának. Az igazi szeretet semmit sem veszíthet azzal, ha realitásérzék kíséri. Ellenkezőleg.