A bozgor, a boanghen. Keljetek át, román zászlóaljak, a Kárpátokon!

Az egyik képviselő úr tévét néz. Ott lát valamit a drobetai hídról. A képviselő úr a Wikipédián is olvas erről valamit. Aztán valakitől az olténiai Tudor Vladimirescu bukaresti bevonulásáról is hall. A képviselő úr azt mondja, hogy a pandúr találkozója a bukarestiekkel Románia átlépését jelenti a középkorból a jelenbe. A képviselő úr eddig a metróvállalatot vezette és sok tanácsadója van. A képviselő úr tanácsadói módosítanak egy kicsit a földrajzon, de a Parlament nem akad fenn északnyugatokon, vagy más égtájas ostobaságokon. Egyik kollégája azt javasolja, hogy Brâncuşi lehetne Olténia igazi brandje. A képviselő úr ezt elutasítja: „Brâncuşi már egyetemes, mit kezdhetnénk vele?”

Így jön létre egy törvény Olténia, „a világ egyik széles körben ismert régiója” napjáról.

Az olténiaiak helyében most dühöngenék. Nem feltétlenül azért, mert kiderülhetne számukra, hogy az olténiai Tudor Vladimirescut a saját olténiai földijei árulták el, nem feltétlenül azért, mert a pandúr Tudor útban Bukarest felé már megölt 26 fiatal pandúrt – ilyen a történelem, nem ítélhetjük meg a mai eszünkkel. De kikényszeríteni Olténia Napját csak azért, mert a távirányítóval a BBC-re tévedtél és nem tudom milyen dokumentumfilmet láttál, nos, ez azt mutatja, hogy a törvényhozó elméje még nem lépett ki a középkorból. Miért csinálják ezt a törvényt? Mert megtehetik! Miféle nyilvános konzultáció, miféle történelmi utalások? Ha valóban egy külön napot akarna, a képviselő úr valamilyen identitárius ünnepre gondolt volna, nem egy személyes hasfájásra. Ha elképzelésekkel rendelkező ember lett volna – mert a pártok mindig ilyeneket ígérnek az ország élére –, akkor a képviselő úr vitát indít: miként építjük fel a nemzeti identitást a többi, eddig rejtegetett helyi és regionális identitásból? Jó alkalom lett volna megszabadulni a mumusainktól, attól a begyöpösödött gondolattól, hogy Románia régiói nem Romániát jelentik. Jaaaj, ezt mondtam volna? Pardon, bocsánat, halljak meg, ha még egyszer kimondom!

Mit kellett volna a politikusoktól hallgatnunk, ha egy erdélyi Erdély Napját javasolta volna?

Az erdélyi is – jogosan – mondhatta volna, hogy Erdély a világ legismertebb régiója – köszi szépen Hollywood; köszönöm szépen (az eredetiben is magyarul – a szerk.) Lugosi Béla; danke, Bram Stoker. Mennyi sötét mellékértelem került volna felszínre, amire egyetlen normális ember sem gondolna! És ha még netán egy magyar is a környéken lett volna, micsoda hangzavar! Tehát az eseménynek muszáj tisztán románnak lennie, legyen benne némi ezeréves szenvedés, meg jobbágy, mert különben baj lesz. Szeparatizmus. Hazaárulás. Nem érjük meg teljes országgal a Centenáriumot (igen, nagy C-vel). Fussunk-fussunk a trikolórral Csíkszeredába. Mert mi vagyunk itt örökre az urak.

Rondán hangzik? De ez a törvény jó alkalom, hogy beszéljünk a dologról – nem elemzés ez, ne fenyegess az Akadémia ostorával, csak gyorsan összedobtam ezt-azt a történésekből. Igen: elég egy apró szót szólni arról, hogy a kormány tizenháromszor kevesebb pénzt oszt vissza Kolozsvárnak, mint Teleormannak (Liviu Dragnea szülőhelye – a szerk.) és kész, Erdély már útban van Budapest felé. Azt merte mondani egy jászvásári (Iaşi), hogy ugyanaz a Teleorman annyit kapott a költségvetésből, mint Észak-Moldva összes megyéje? Világos: Putyin keze van ebben, megegyezett az amerikaiakkal, rögtön tegyétek ki a képernyőre Nagy-Moldva térképét. Megosztottam a Facebookon, hogy Erdély élen jár a vakációs úti célok között? Szintén világos: feleségül vettem Eva Maria Barkit és Soros volt a násznagyunk.

Sziszifuszi munka folyamatosan azt magyarázgatni, hogy

Erdély mindazoké, akik Erdélyt választották;

a románoké is, a magyaroké is, a szászoké is, a szlovákoké is, a cipcereké is és az ideköltözött moldvaiaké és olténiaiaké is, de még a falusi panziókat működtető hollandok, britek vagy amerikaiak is elmondhatják, hogy Erdély az övék. A Bánság a magyarjaival, a svábjaival, a szerbjeivel együtt szintén. Dobrudzsa a tatároké és a lipovánoké is, Bukovina az ukránoké is. Bukarest a bukarestieké. És ennek összege az errefelé élő összes lakos. Ugye, milyen unalmas közhelyek? Csakhogy ezek a közhelyek semmilyen törvényben sem szerepelnek – vagy ha mégis, biztos lehetsz abban, hogy írott szó maradt.

Ha erdélyi vagy, főleg a politikában, és nem szidod legalább egy kicsit a magyarokat, akkor gyanús vagy. Évszázadonként kétszer-háromszor akár még az asztalfőre is kerülhetsz, általában jelentős válságok küszöbén, amikor népszerűtlen reformokra van szükség – és aztán ujjal mutogatnak rád, mert szűkmarkúan mérted a szociális segélyeket, vagy visszavettél a közalkalmazottak béréből. És igen, Erdélyről mindenképpen nem-erdélyieknek kell beszélniük, mert másképp hangzik, hazafiasabb, breaking news-osabb. Ugyanez a helyzet a régiósítással: ha te, erdélyi beszélsz róla, akkor az szeparatizmus; ha egy Kárpátokon túli politikus, akkor közigazgatási reform.

Valójában a következő az igazság: hozzászoktunk a bizalmatlansághoz.

Eléggé ráfáztunk, amikor megbíztunk egymásban – itt most a politikáról beszélek. Raţiutól és Coposutól Ion Iliescuig, egyik tábor alakult a másik után, mindegyik a nemzetet igyekezve meggyőzni. A szavazásból nem igazán sült ki nagy dolog: nem a megszavazottak egyesítették ezt a népet, hanem a kurvapecérségük – ahogy az most a bukaresti Győzelem (Victoriei) téren és a kolozsvári, temesvári, jászvásári, nagyszebeni, konstancai tereken történik. Miért? Mert az emberek, államférfiak hiányában, csak akkor fognak össze, amikor már rájuk hárul az állam megvédése. Rájuk és a nagykövetségekre, ezekre a saját szörnyeinktől bennünket megvédő földönkívüli hadihajókra.

Tovább kellene fejleszteni ezt az Olténia Napjáról szóló törvényt. Én akarok egy Erdély Napját, melyik legyen az? Majd megkérdezem erről Iont is, Jóskát is, Hanst is és Rudit is. A moldvai is akar magának egy napot, mert szereti Moldvát. Hogy ne lenne a bánságinak, a mindenkit lekörözőnek? Hisz szorgos és büszke. Dobrudzsa, Bukovina, Partium, Máramaros – mindegyik látni szeretné, hogy a munka szenteli meg a helyet. Csak a politikus nem érti, mi a helyzet mindezekkel az óhajokkal – árulááás, ezek autonómiáááát akarnak! – és tovább, meg tovább folytatódik a bizalmatlanság láncolata:

hogyan bízhatnál meg egy olyan népben, mely mindig ellened, a politikus ellen fog össze?

Rakd őket mind egy kalapba, jöjjenek a szervek, mert összeesküvöszködés forog itt fenn: ha elkezdik a kolozsváriak, a bukarestiek is lemásolják őket; ha a bukarestiek kezdik el, hopp, a kolozsváriak is, a bánságiak is, a moldvaiak is ugyanazt teszik; hát ország ez? Nem jobb beszorítani őket a nemzeti rettegés hevederjeibe, nem jobb elvenni egyesektől a pénzt és elpazarolni azt mások portáján, egymás ellen hergelve őket? Merészelje csak valaki feltenni a kérdést, hogy ez a lopkodás jelenti-e a nemzeti egység árát: az egy szeparatista, bozgor, boanghen, fúúúj, keljetek át, román zászlóaljak, a Kárpátokon! (A „Keljetek át, román zászlóaljak, a Kárpátokon!” román irredenta nóta. – a szerk.)

Az alcímeket a szerkesztőség adta.