30 évnyi (ön)mérgezés (I.): Nemzeti Megmentési Front – az állampárttól a pártállamig

Jelen szöveg a Contributors oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Az 1989 utáni átmenetre vonatkozó bármilyen politikai történelemírás a Nemzeti Megmentési Fronttal (FSN) kezdődik és azzal a megjegyzéssel érhet véget, hogy az ebből közvetlenül vagy közvetve kivált pártok uralták és uralják ma is a politikai életünket. És igaz, hogy még mindig a posztkommunista Köztársaságunk alapítója (Ion Iliescu – a szerk.) számára oly kedves „eredeti demokrácia” projektet megkoronázó „Fronton belüli” pluralizmusról beszélhetünk. A Front látszólag Ion Iliescut hagyta örökségként a mai Szociáldemokrata Pártra (PSD), a Modrogan utcai központi székházat a Nemzeti Liberális Pártra (PNL) és egy alkotmányt mindnyájunkra. Ebben a cikkben mégis azt igyekszem érvekkel alátámasztani, hogy a FSN nevű szervezet mindig hamis célpont volt és ezért új történelmi és politológiai perspektívából kell az átmenet kezdetére tekintenünk.

Február 6-án volt 30 éve annak, hogy a FSN politikai pártként bejegyeztette magát a bíróságon, de akkor csak egy jogi és szimbolikus fikció volt és sokáig az is maradt. Intézményi szempontból a FSN az államból születik meg a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (CFSN) 1990. január 23-i döntésével és a május 20-i választás után sem különül el tőle különösebben.

A FSN egy politikai fikció, ami az állam kontinuitásának választási legitimálását teszi lehetővé. A nem kommunizmustalanított román állam nem szülhetett autonóm politikai pártot.

A FSN az állam intézménye volt, nem párt.

Függetlenül attól, hogy melyik változat hívei vagyunk az 1989-es forradalmi momentum esetében, a FSN-t annak a szinte egy választási logóra, a rózsára redukált szimbolikus valóságnak tekinthetjük, melynek május 20-án sikerül az ellenkezőjévé változtatnia a forradalmi legitimitást: a kommunista állam elitjeinek legitimálásává.

Az akkori manipulálás abban állt, hogy a rózsára szavazók többsége nem volt tudatában annak, hogy gesztusukkal csak megerősítik a kommunista állam elitjének monopóliumát az átmenet üteme és állam vagyonának elosztása felett. De egy (ön)manipulálás akár a mai napig is folytatódhat, ha a FSN-t politikai pártként elemezzük és nem állami entitásként.

Manipulatív kormányzás: a posztkommunista átmenet kezdetének egyik jellemzője

A leghatékonyabb propaganda nem egy sor álhírből készül, hanem a cél eléréséhez megfelelően összeállított igazságokból. A cél legitim is lehet, általában ez vonatkozik a választási propagandára a demokratikus országokban. De a cél természetétől függetlenül, a propaganda illegitimmé válik, amikor manipulatív, amikor manipulálást alkalmaz. A manipulálást itt olyan módszerként határozzuk meg, mellyel egy egyént vagy egy csoportot olyan gesztusok megtételére bírnak rá, melyek hatása mind az illető(k) szándékával, mint pedig az őt/őket meghatározó érdekekkel és értékekkel ellentétes.

A manipulálás nem kerülheti el a rendszerszerű hazugságot, nem hagyhatja ki a módszeres félrevezetést/intoxikálást, mert egy hamis univerzum felépítését feltételezi, még ha nagyon rövid időre is. Ez lehetővé teszi a döntést meghozó személy szabadságának eltorzítását.

A posztkommunista Romániában kiemelt hatalomgyakorlási módszer volt a manipulálás, mert már 1990 első napjaitól kezdve létezett egy három elengedhetetlen alkotóelem által meghatározott kontextus:

1. Az állam elnyomóképességének eltűnéséből származó szabadság. A forradalom hirtelen bekövetkező felszabadulást tett lehetővé. Az állam egy bizonyos forradalmi legitimálási forma miatt már nem állíthatta helyre az elnyomórendszert. Így nem maradt számára más hátra, mint a felszabadult energia eltérítése, hogy az ne vezessen az állami struktúrák kontinuitásának egy igazán szabad választás alapján kialakult többség általi vitatáshoz.

2. A bizalmi tőke. Különösen Iliescu és általában véve az új vezetőség a totalitárius rezsim alóli felszabadulás csodájában való részvételük aurájával rendelkeztek. A bizalmi tőke a titokzatos terroristák feletti győzelemből származó forradalmi legitimitásnak és a helyzet sikeres stabilizálásából következő legitimitásnak az egyedi kombinációjából származott.

3. A források összpontosítása. Elsősorban a médiaforrásoké, általában pedig arról van szó, ahogy a hatalom az összes szociális szférában képes volt cselekedni. A televízió monopóliuma lehetővé tette az állami propaganda számára, hogy nevetségessé tegyen bármilyen disszidens hangot. A források ellenőrzésének monopóliuma lehetővé tette, hogy a FSN-s vezetők populista diskurzusát effektív döntések kísérjék.

Ez a három alkotóelem lehetővé tette egy hamis univerzum létrehozását.

A hamis univerzum pedig nemcsak ahhoz vezetett, hogy a FSN, voltaképpen a kommunista állam uralta a politikai színpadot. Alakító-nevelő szerepe is volt. A felszabadult lakosság első lépései egy olyan úton történtek, melyek a változásról alkotott idilli elképzelést a kommunista rezsim politikai kultúrájának elemeivel ötvözte.

E hamis univerzum a következő években szétesett, amelynek drámai hatásai voltak a románoknak az összes állami intézményekkel kapcsolatos bizalmára nézve. A FSN-ről gyorsan lemondtak. De megmaradtak a látszólag a FSN által és annak támogatására kitermelt, de valójában az ezáltal új értelmet nyerő állami propagandaapparátus által gyártott politikai kultúra következményei. A FSN eltűnik, a fészénizmus viszont a kollektív patológia formájaként megmarad: arról az illúzióról van szó, hogy a szocializmus ígéretei a posztkommunista korszakban megvalósíthatók. És főleg az, hogy ezen illúziók megvalósítása érdekében a cél szentesíti az eszközöket. Így aztán a posztkommunista állam bátorította a társadalmi erőszakot, a bányászok rajtaütései csak egy részét képezték az ellenzék elleni társadalmi mozgósításnak, mellyel úgy bántak, ahogy a leninizmus bánt az osztályellenséggel. Miután a december 22-i CFSN a kommunizmus áldozataival legitimálta magát, néhány hónap alatt ezek az új rezsim imagológiai, de fizikai áldozataivá is váltak. Létrejött egy régi struktúrák által kiszolgált új rezsim.

A FSN – legitimáló eszköz a nem kommunizmustalanított állam számára

Ma már szinte semmi sem létezik abból, ami 1989 decemberében és 1990 folyamán a románok nagy többsége számára nyilvánvalónak tűnt. A nagy manipulálás létezését a civil és politikai ellenzék már 1990 első hónapjaiban leleplezte. Ennek ellenére ez a leleplezés már nem volt elegendő. Ma elmondhatjuk, hogy a manipulálás egyik alapvető vektora éppen az a gondolat volt, hogy a FSN létezik, döntéseket hoz, kormányoz. Közvetlen ellenfelei tudták, hogy nem a FSN-vel, hanem a kommunizmustalanítás, a lusztráció bármilyen formáját elkerülni akaró egész államapparátussal harcolnak. Az ellenzéket támogató közvélemény viszont a hatalom által kínált fogalmakkal gondolkodott: a FSN állt szemben a kommunistaellenes ellenzékkel. Ami, például, odavezetett, hogy helytelenül dekódolta a bányászok 1991. szeptemberi érkezését, örült a FSN-t vezető Petre Roman bukásának, miközben ennek az igazi mozgatója éppen az állam vezetője, Ion Iliescu volt, aki akár a FSN nélkül is képes hatalmon maradni.

A FSN 1992-es választási veresége távolról sem volt elegendő kormányváltás kikényszerítéséhez. Az állam létrehozott egy újabb fantomszervezetet, a Nemzeti Megmentés Demokrata Frontját (FDSN), amely a maga három rózsájával megnyerte a választást. A Román Televízió (TVR) és a FNS-ellenes, de FDSN-pártivá vált vezető napilap, az Adevărul segítségével, az állami intézmények támogatásával Ion Iliescu új pártja és maga Iliescu is alig néhány hónappal később újabb választási legitimálást szereztek.

Az 1992-es esemény még jobban kiemeli azt, ami 1990-ben történt, valamint a FSN és az állam közötti viszonyt. A FSN és a FDSN, mindegyik a maga idejében, az államon belül a de facto birtokolt hatalom választási megerősítésére létrehozott projektek voltak. Egy olyan hatalomról volt szó, mely csak látszólag igazodott ahhoz az elképzeléshez, hogy szükség van a választási versengés bizonyos formájára. Aszimmetrikus verseny volt, mert nemcsak politikai pártokat állított egymással szembe.

A pártok az állammal versenyeztek,

egy olyan állammal, amely képes volt egy vagy több pártot felépíteni a politikai és katonai neo-nomenklatúra nyugalmának biztosításához.

1989 előtt állampártról beszéltünk, olyan politikai rezsimről, mely arra az eszmére épült, hogy a Román Kommunista Párt (PCR) volt a vezető erő. Az egypártrendszer feleslegessé vált az állampárt kiszolgálói számára, akik 1989 decemberében átvették a hatalmat. A párt- és állami apparátus az új forradalmi hatalom apparátusává alakult át. A posztkommunista állam a PCR igazi örököse volt és hét éven keresztül (1989 decemberétől 1996 decemberéig) fel sem merült a kommunizmustalanítása. Nem egy monolitikus államról van szó. Létezik egy belső politikai dinamika. De egy kommunizmustalanítás elleni erődről van szó, mely intézményi kultúrája, valamint a demokratikus intézmények és az igazságszolgáltatás tartalmatlanná tétele révén a demokratizálás elleni citadellává is vált.

Az ezen állam intézményeit uralmuk alatt tartók a FSN-n, majd a FDSN-n keresztül többé nem fogadták el egy vezető párt létezését, hanem magát az államot alakították politikai szereplővé. Tehát a demokratizáláshoz történő látszólagos alkalmazkodás az állampártról a pártállamra való áttérést leplezte. Egy olyan jelenséget, mely segíthet megértenünk sokat a pszeudo-pártrendszerünk későbbi fejleményei közül.