Tőkés László: soha nem voltam magányos harcos

Tőkés László, a politikus jól ismert figurája helyett Tőkés László „emberi arcának” előtérbe helyezését ígérte Csinta Samu újságíró, moderátor a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvénysorozatának Forradalmár a forradalomról című beszélgetésén – és ezt a törekvést többé-kevésbé sikerült is érvényesíteni, majdnem végig.

Tőkés, kissé meglepő fordulattal, rögtön az elején dekonstruálta saját forradalmárságának mítoszát: mint fogalmazott, a forradalmárszerep az ő esetében úgy viszonyul a valósághoz, mint az '56-os emlékrendezvényre való meghívása magához a magyar forradalomhoz. Úgy érzi, „kilóg a sorból”, hiszen 1956-ban csak négyéves volt, bár világos emlékei vannak a budapesti események lecsapódásáról saját családjában.

A '89-es szerepvállalás kapcsán pedig elmondta:

nem érzi magát forradalmárnak, egyszerűen azt tette, amit tennie kellett

abban a helyzetben, legjobb tudása és lelkiismerete szerint. „Zajlott az élet, és benne találtuk magunkat az események sűrűjében, valahogy viszonyulni kellett a bennünket körülvevő valósághoz, a diktatúrához” – jelenti ki.

Mint felidézi, mindig rendhagyó módon viszonyult az őt pozíciójából fakadóan illető elvárásokhoz, már ifjú teológusként is „kirúgott a hámból” néha, elöljárói bosszúságára. Később sem tudott olyan lelkész, majd olyan püspök lenni, mint ahogyan azt a kánon megköveteli – és olyan politikus sem. „Ha megmaradok szimbólumnak, vagy netán hősi halált haltam volna, most ott koszorúzna az egész RMDSZ a síromnál” – ironizál a szövetség egykori tiszteletbeli elnöke.

Forradalmár a forradalomról: Tőkést Csinta Samu kérdezte|Fotók: Bethlendi Tamás

Node vissza a gyerekkorhoz és az '56-os élményhez: egy erdélyi történelmi hagyományaira büszke, kolozsvári protestáns nagycsalád hetedik gyermekeként életteli, nyüzsgő, szerető közegben nőtt fel, hiszen „egy ekkora család leképezi kicsiben az egész társadalmat”. Határozottan emlékszik arra, hogy

édesapja akkor vásárolta az első rádiójukat,

kifejezetten azzal a céllal, hogy követni tudják a forradalom eseményeit – a rádió akkoriban azt a szerepet töltötte be, mint '89-ben a televízió.

1956 öröksége mindig „mérce és minta” volt a családban, és ez apáról fiúra hagyományozódott. Édesapja, a néhai Tőkés István professzor révén később is értesült arról, mi történik a teológia berkeiben: a megalkuvásokról, árulásokról is, például arról, hogy a későbbi rektor személyesen vezette be a karhatalmistákat a teológiára.

Mindebből azonban nem azt a következtetést vonta le, hogy az egyház szörnyű intézmény, hanem azt, hogy ezen az állapoton változtatni kell.

„Szokták mondani, hogy

a Jóisten a papok ellenére is megtartotta az egyházat”

– mondja keserű iróniával az egykori püspök. Ő maga „önkritikusan elégedetlen” azzal kapcsolatban, mit sikerült átadnia saját gyermekeinek a forradalmi szellemiségből, de reméli, csak „átment az adás” valamennyire.

A forradalmi eseményekben való részvételük miatt meghurcoltakat visszatérésük után nem övezte kellő társadalmi megbecsülés: mindenki tudta Dávid Gyuláról vagy Koczka Györgyről, hogy börtönviselt, de az emberek féltek kapcsolatot tartani velük, „elpárologtak” mellőlük.

Éppen ezért volt számára – jó értelemben – megrendítő, hogy őt Temesváron nem hagyta magára a környezete: kiállt mellette a presbiterek többsége, a gyülekezete, egyes testvérgyülekezetek, a családja és a barátai. „Nem voltam magányos harcos, mindent együtt értünk el” – fogalmaz Tőkés, aki elárulja: legfőbb fegyvere az volt, hogy semmiből nem csinált titkot. Mindenről beszámolt a nyomás ellenére – vagy épp azért – egyre növekvő gyülekezetének a szószékről, és erre a „stratégiára” az őt zaklató szekusok nem voltak felkészülve.

'56-os díszletek között beszélt '89 elindítója

„A tilalom ellen a legjobb ellenszer a szókimondás.

Az isteni kegyelem után a tájékoztatás volt a legerősebb fegyverem”

– mondja '89-es igehirdetéseiről.

Tőkést felháborítja, hogy a forradalom szellemiségét megpróbálták ellopni: Doina Corneát együtt ünneplik Iliescuval, a forradalmárszervezetekben alighanem több a szekus, mint a valódi forradalmár, Temesvár (ahol '56-ban is volt megmozdulás Magyarország mellett) szerepének elismerése helyett a bukaresti eseményekre helyezik a hangsúlyt, az egykori forradalmárokat pedig olyanok tüntetik ki, akiknek semmi közük a forradalom szellemiségéhez.

A történelmi igazságtétel ezért folyamatos feladat,

az emlékezés erkölcsi kötelesség, még akkor is, ha manapság nagyfokú érdektelenség övezi. Királyhágómelléki püspökként ebben a törekvésében egyébként partnerre talált olyan egyházi vezetőkben, mint Corneanu ortodox érsek vagy Neumann főrabbi, akik mindig példásan viszonyultak a történelmi emlékezet ébren tartásának ügyéhez.

Az '56-ra való emlékezés kapcsán azt is megemlíti: „nemes felháborodással” olvasta Schmidt Mária, a budapesti Terror Háza igazgatója egyik szövegét, amelyben szerinte el akarja bagatellizálni Nagy Imre forradalomban betöltött szerepét, és szembeállítja őt a pesti srácokkal. „Nagy Imre, moszkovita múltja ellenére, a legtöbbet adta a magyar szabadságharcért: az életét. Útja a statáriumtól a mártíriumig tart, megérdemli minden megbecsülésünket” – szögezte le Tőkés.