Sayfo Omar: Európa nem lesz muszlim

" target="_blank">televíziós beszélgetésben Sayfo Omar, aki 1982-ben született szír apától és magyar anyától.

A Magyar Demokrata hetilap külpolitikai szerkesztőjét elsősorban az iszlámkérdés szakértőjeként ismerik Magyarországon: tanulmányait az ELTE arab és politológia szakán végezte, majd az utrechti egyetemen szerzett PhD-fokozatot közel-keleti média és politika témában, és számos, a témába vágó publikációja angol nyelven is megjelent a nemzetközi sajtóban.

Két ismeretterjesztő könyve után regényírásra adta a fejét: az Előretolt Helyőrség Íróakadémiánál tavaly megjelent Allah tágas földje negatív utópia arról, hová fajulhat Európában a migrációs probléma – mindez egy muszlim narrátor szemszögéből elbeszélve.

A könyvet a Kolozsvári Magyar Napokon is bemutatták – ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel.

Az Allah tágas földje főhőse, Naszím, egy Európában született és felnőtt muszlim fiatalember. Lehet, hogy „irodalmiatlan” a kérdés, de mennyiben inspirálódtál saját karakteredből, tapasztalataidból a karakter megformálása során? Miből inspirálódtál még?

A hátterünk teljesen más. Naszím egy tipikus sokadik generációs muszlim hátterű fiatal egy fiktív európai nagyváros peremén. Én Debrecenben nőttem fel felső-középosztálybeli családban, az anyanyelvem a magyar és református neveltetésben volt részem. Újságíróként és kutatóként sokat jártam a Közel-Keleten és Nyugat-Európa muszlimok lakta környékein, de az iszlám számomra nem identitás, hanem kutatási terület.

Sayfo Omar és Gyöngyösi Csilla az Allah tágas földje kolozsvári bemutatóján|Fotó: Bánkövi Dorottya

A regény szereplői nem konkrét emberekről lettek formázva, hanem olyan típuskarakterek, akikkel Franciaország, Belgium, Hollandia, Németország muszlimok lakta környékein bárhol találkozni lehet. Viszont hazudnék, ha azt állítanám, hogy a könyv főhőse és köztem nincs hasonlóság. Hogy Naszím karaktere hiteles és életszerű legyen, a gondolatai és reakciói leírása során mindig az volt a támpontom, hogy én hogyan gondolkodnék vagy mit tennék az adott helyzetben.

A regény egyes szám első személyű elbeszélőt használ – vagyis belülről, mondhatni muszlim szemmel láttatod azokat a problémákat, amelyeket mi többnyire a saját (európai, keresztény) nézőpontunkból fakadó előfeltevésekkel közelítünk meg. A mostani, felfokozott közhangulatban ez kifejezetten merész döntésnek tűnik – miért választottad mégis ezt?

Természetes, hogy európai és keresztény szempontból közelítjük meg a problémákat, hiszen európaiak és keresztények vagyunk. Ami a regény főszereplőjét illeti, úgy pontosítanék, hogy ő nem „muszlim szemmel”, hanem a saját szemével tekint a világra. Tény, hogy Naszím muszlim származású, de nem képvisel senkit. Ő csak élni szeretné az életét, és ugyanolyan kritikusan szemléli a sajátjait, mint a többségi társadalmat.

Azért választottam ezt a nézőpontot, mert a mindent tudó narrátortól formai okokból ódzkodtam, a többségi társadalomhoz tartozó narrátor szemével pedig nem tudtam volna bemutatni a muszlim közösségek belső dinamikáját és összetettségét.

Régen is voltak párhuzamos nyilvánosságok, de mára a Facebooknak és a digitális térnek köszönhetően a helyzet drámaivá vált. A fizikailag egymás mellett élő csoportoknak egyre kisebb a közös ismerethalmazuk, így egyre kevésbé értik egymást. A digitális visszhangkamrákban mindenki csak a neki tetsző véleményekkel találkozik, így azt hiszi, hogy az a teljes igazság.

A világnak ezen a felén – és mivel számos információ egyszerűen nincs birtokunkban –, hajlamosak vagyunk a muszlimokra afféle differenciálatlan masszaként tekinteni, holott az iszlám világa legalább annyira tagolt, mint a nyugati társadalmak. Volt-e olyan célod a könyveddel, hogy kicsit oszlasd ezt a „homályt”?

A muszlim világ legalább annyira összetett és változatos, mint a keresztény. Kinek jutna eszébe egy kalap alá venni egy Fülöp-szigeteki katolikust, egy nigériai anglikánt és egy dán protestánst? Nyilván senkinek. Ugyanígy nem lehet csupán vallási alapon összemosni egy bosnyákot, egy szenegálit és egy afgánt.

Sajnos egyre inkább terjed az a téves megközelítés, hogy pusztán középkori vallási szövegekkel mindent meg lehet magyarázni, ami ma az iszlám világban és a diaszpórákban zajlik. Pedig aki ismeri az iszlám történetét, az tudja, hogy soha nem az számított, hogy mi van a szent szövegekben, hanem hogy azokat miként értelmezték. Az értelmezések pedig mindig a társadalmi, gazdasági és politikai racionalitást követték. A különböző kultúrák pedig a saját képükre formálták a vallásokat.

Melyek a legfontosabb tényezők, amelyek az Európában élő muszlim (vagy – mondjuk így – muszlim származású) emberek, közösségek integrációját hátráltatják?

Általánosságban nehéz válaszolni.

A kép minden ország és minden muszlim közösség esetében eltérő. A Nagy-Britanniában élő törökökkel alig van probléma, a Németországban élőkkel több. A franciaországi marokkóiak jól integrálódtak, a hollandiaiak kevésbé. A 90-es években érkező afgánokkal alig volt gond, a mostaniakkal annál több.

Muszlim nő az EU zászlaját formázó csadorral - Burak Delier török művész alkotása|Fotó forrása: neweurope.eu

Az integráció sikere három fő tényezőn múlik: az első, hogy milyen számokban érkezett egy közösség. Amikor kevés ember érkezett, az integráció az érvényesülés módja volt. Amikor sokan érkeztek egyszerre, kialakulhattak az alternatív társadalmak. A második, hogy milyen társadalmi csoportok érkeztek. A felső- és középosztálybeliekkel nemigen van gond, az alacsonyabb rétegekkel annál több. A harmadik, hogy milyen társadalmi berendezkedésű és nemzeti kultúrájú országba érkeztek. Nagy-Britanniában, ahol britnek lenni nem etnikai kérdés és az osztályidentitás is meghatározó, alapvetően jól sikerült az integráció. Németországban, ahol az identitás mindig nemzeti és etnikai alapú volt, már kevésbé.

De a kérdésre válaszolva az integrációt sok tényező hátráltatja. Ilyen a folyamatos, tömeges bevándorlás, a külföldről finanszírozott imámok, az alternatív társadalmak, és az, ha a befogadó állam nem jelöli ki világosan és nem tartatja be a saját feltételeit és elvárásait.

A kolozsvári könyvbemutatón is hangsúlyoztad – de a regényből is nagyjából ez az álláspont körvonalazódik számomra –, hogy a migrációs helyzet attól olyan bonyolult, mert mindegyik szereplő a maga szempontjából logikusan cselekszik, a különböző „igazságok” azonban ellentmondanak egymásnak. Hogyan érted ezt?

Úgy gondolom, hogy a döntéseit mindenki a maga lehetőségei, neveltetése és személyisége tükrében hozza meg. Attól, hogy valakinek nem ismerjük az indítékait, még nem jelenti azt, hogy irracionálisan gondolkodik vagy rossz ember.

Európai részről jogos és szükségszerű az ellenőrizetlen, tömeges migráció elutasítása. Ez nem azt jelenti, hogy a migránsok egytől-egyig rossz emberek lennének, de kommunikációs szempontból érthető a másik oldal démonizálása.

Annak ellenére, hogy a regényben belehelyezkedsz az európai muszlimok nézőpontjába, nem foglalsz egyértelműen állást. Pedig egy helyen arról beszéltél: megtehetted volna, hogy a könnyebbik utat választod, afféle „háziarab” szerepkört. Miért választottad mégis a nehezebbik utat: az indulatos, polarizáló vitákban egyfajta józan, tárgyilagos, kiegyensúlyozó hangvételt?

Ami a személyes véleményemet illeti, konzervatív magyar emberként egyetértek a kormány migrációs politikájával. Sőt, annál talán szigorúbban is állok a témához. Szerintem nem elégséges a kérdés vallási alapú megközelítése. Úgy gondolom, hogy nem az iszlám és a kereszténység, hanem az európai és a nem európai kultúrák feszülnek egymásnak. A nyugati tapasztalat azt mutatja, hogy például az afrikai keresztények integrációja sem zökkenőmentes. Összeségében viszont a kormány szerintem jó úton jár.

Viszont azt is belátom, hogy a politikai intézkedéseket valahogy el kell adni az embereknek. A kommunikáció pedig a maga módján zseniális.

A „háziarab” szerepkör alatt azt értettem, hogy az egyetemi munkásságomat és származásomat felhasználva nagy médiafelületet kaphatnék, ha beállnék a kórusba, mondván, „én aztán tényleg tudom, mi fán terem az iszlám”. Ezt viszont szakmai és lelkiismereti okokból nem tehetem meg, még akkor sem, ha politikailag egyetértek.

Több helyütt azt nyilatkoztad, hogy mivel Magyarországon (de igaz ez egész Közép-Kelet-Európára) a muszlimkérdés inkább elméleti jellegű – hiszen alig vannak muszlimok –, ennek a problémának a tematizálása identitásképző funkcióval bír, és érdemes rá így tekinteni. Miért gondolod ezt, és hogyan ítéled meg ezt a jelenséget?

Magyarországon öt-tízezerre tehető a muszlimok száma. Túlnyomó részt jól integrált, közép- és felső-középosztálybeli emberekről van szó, vallását aktívan tizedük sem gyakorolja. Ilyen körülmények között nincs társadalmi kockázata a markánsan iszlámellenes politikai véleményeknek.

Újra megvédjük Európát a keleti hordáktól, ráadásul már nem a nyugati ideák passzív befogadói vagyunk, hanem mi mutatjuk az irányt Európának. Emlékszem rá, hogy minket, konzervatív embereket milyen frusztrációval töltött el az 1990-es és 2000-es éveket jellemző önostorozása és „bezzeg a Nyugat” mentalitása. Örülök neki, hogy ez most végre helyreáll. Még akkor is, ha ez politikai mítoszokon keresztül történik.

Nyugaton persze óvatosabban beszélnek az iszlámról. Nem azért, mert vakok, hanem mert egy négy-tíz százalékos kisebbséget érintő témáról van szó. Ráadásul ők nem 2015-ben döbbentek rá, hogy muszlimok is élnek Európában. Miközben mi általánosságban „a Nyugatról” és „a muszlimokról” beszélünk, az érintett politikusok, hatóságok és kutatók precíz, városrészekre és csoportokra vonatkozó akciótervekkel kezelik a problémát.

De ez a politikai korrektség nálunk sem ismeretlen. A saját, tényleges téttel bíró társadalmi kérdéseinkhez, például a cigányság ügyéhez mi is óvatosan állunk. Hosszú távú terveket dolgozunk ki, óvatosan megfogalmazott jogszabályokat alkotunk, és ha kell, relativizáljuk a problémát. Tudjuk, hogy a szónak súlya van, és nem akarjuk elidegeníteni a cigányság integrált részét, akikre nem a probléma, hanem a megoldás részeként tekintünk.

És mi sem örülünk azoknak a radikális hangoknak, akik például az MTA legutóbbi kutatását lobogtatva keltenek pánikot, hogy hamarosan vége Magyarországnak, mert 2050-re a nyolcmillióra csökkent magyarság negyede cigány lesz.

Nem nehéz észrevenni a párhuzamot az Allah tágas földje és Michel Houellebecq sokat vitatott Behódolás című regénye között. Sokan a könyvedre a Houellebecq-mű egyfajta antitéziseként tekintenek – pedig szerintem az ő könyve sem „muszlimellenes” alapvetésű, inkább a külső és belső kihívásokkal szembesülő európai identitás problémáit tematizálja. A közös viszont az, hogy mindkettő disztópia, egy negatív, vészjósló forgatókönyvet vázol fel. Valóban ennyire visszavonhatatlanul tragikusnak látod a helyzetet, vagy inkább egyfajta figyelmeztetésnek, szándékosan túlzó víziónak szánod a könyvet?

A disztópia műfajának alapvető sajátossága a negatív hozzáállás. Európában változások zajlanak és a végeredmény sokaknak fog fájni. Houellebecq-kel szemben én nem hiszem, hogy az iszlám át fogja venni a hatalmat. Európa történelme során soha nem fordult elő, hogy egy identitásában heterogén, földrajzilag szétszórt, helyi szinten egymással vetélkedő, és ezekből kifolyólag mobilizálhatatlan kisebbség átvegye a hatalmat. Általában az történt, hogy a többségi társadalom egyre feszültebb lett, majd végül kitermelte azt a politikai erőt, amely korábbi tabukat megdöntve elbánt a kisebbséggel. Szerintem valami hasonló fog történni egyes európai országokban is a muszlimokkal.

Elég a „burkatörvényekre”, a titkosszolgálatok jogköreinek kibővítésére, a menekültügyi szabályozások újragondolására, vagy a különféle imámok kitoloncolására gondolni.

Tartasz-e tőle, hogy az előbb említett szigorítások következtében – és ezt lehet „kihallani” a könyvedből is – olyanokon is csattan majd az ostor, akik a saját (muszlim) közösségeikben egyáltalán nem rokonszenveznek az iszlamista radikalizmussal?

Csodálkoznék, ha ez nem így történne. De attól tartok, hogy minél később érkezik a válasz, annál több ártatlanon csattan majd az ostor.

Ha valamilyen csoda folytán te lehetnél az, aki meghatározhatja az európai muszlim-, illetve bevándorlókérdéssel kapcsolatos legfontosabb tennivalókat, melyek lennének azok?

Hogy a jelenlegi társadalmi feszültségek ne vezessenek robbanáshoz, határozott lépésekre van szükség. Első lépésként mindent megtennék, hogy leállítsam az Európán kívülről érkező illegális migrációt. Nem csak a muszlimokét, hanem mindenkiét.

Emellett a jelenleginél szigorúbbá tenném az állampolgárság megszerzését a már itt lévők számára. Csak annak adnám meg, aki bebizonyította, hogy gazdaságilag és társadalmilag is hasznos polgára lesz Európának, és elkötelezett a törvények betartása mellett.

Fontos lenne továbbá leállítani az Európában működő mecsetek és imámok külföldről történő finanszírozását és segíteni az európai államokhoz és életformához lojális muszlim vallástudók és közösségek megerősödését.

De mindezekkel nem találtam fel a spanyolviaszt. Kis lépésekkel ugyan, de a legtöbb nyugati országban már ebbe az irányba haladnak a dolgok.