Orvos voltam Afrikában – Interjú a Csádot megjárt Incze-Bartha Sándorral

Hogyan, honnan jött az ötlet, hogy elmenj Afrikába dolgozni?

Megismertem az ortopédián egy adventista csoportot, akik az egyházon keresztül jártak úgynevezett missziós utakra, voltak Guyanában, Afrika több országában. Ők kerestek orvosokat a következő útjukhoz, és mi azt mondtuk a feleségemmel, hogy vágjunk bele. Abszolút magunknak kellett intézzünk mindent: pólókat nyomtattuk, amin írta, hogy medic, beszereztük a felszerelést, beadattuk a sárgaláz elleni oltást, kaptunk gyógyszert malária ellen. Nagyon színes, nemzetközi csapat gyűlt össze, egy medgyesi fogorvos volt a vezetője, de volt köztünk svájci fogászati asszisztens, németországi román fogász kolléga, és vásárhelyi SMURD-asszisztens is. Annyira nemzetközi volt a csapat, hogy egyszerre beszéltünk románul, magyarul, franciául és németül az asztal mellett.

A csapatunk vezetője eredetileg úgy tervezte, hogy a sárkányrepülőjével faluról falura repked, hogy felmérje a térség egészségügyi problémáit, de az elképzelés végül nem valósult meg, mert alapból problémás volt nyolcvan kiló plusz súllyal utazni (a repülő súlya – szerk.), majd Csádban is a repülőt akarták először lefoglalni. De egyébként annyi munka volt a kórházban, hogy nem nagyon volt idő ilyen plusz projektekre.

Ha jól tudom, Csád nem egy feltétlenül hívogató ország.

Csád akkor is, most is egy konfliktusos térség, hiszen egyrészt Közép-Afrika felől van egy hatalmas menekülttábora, ahol az ENSZ is intenzíven jelen van, másrészt keleti oldalán ott van a Dárfúr-övezet (egy régió Szudán nyugati részén, amely a Közép-Afrikai Köztársasággal, Líbiával, Csáddal és Dél-Szudánnal határos, ahol 2003 óta területen nemzetközi hátterű konfliktus zajlik – szerk.), a fúr nevű törzs otthona, amelynek lázadóit a különböző kormányok pénzelik, és időnként igencsak hevesen összecsapnak. Amíg mi ott voltunk, viszonylagos nyugalom volt, de hazatérésünk után pár hónappal a fővárosban hullák hevertek az úton.

Ezt most szinte mosolyogva meséled, de hogyan mer elindulni az ember egy ilyen helyre, hogyan éli a mindennapjait egy ilyen helyen?

Az Európai Ortopéd Társaság egyik konferenciáján egy teljes nap a háborús övezeti medicináról szól. Ott az Orvosok határok nélkül egyik képviselője mutatott egy fotót – mintha magunkat láttam volna –, önkéntesekkel fehér pólóban, a hátukon írta, hogy nővér, asszisztens. És elmesélte, hogy ezek, akik nem tudják, hova mennek, nem tudják, hogy mit fognak csinálni, és hogy az ilyenekre nincs szükség, mert csak több problémát okoznak, mint amennyit segítenek. A mi utunk is sülhetett volna így el, gyakran kerültünk olyan helyzetekbe, hogy kicsin múlt, hogy másnap nem mutogattak a tévében európai túszokként. De valahogy mindig kivágtuk magunkat. A tapasztalat és a tudás csak úgy két hét után jött meg, akkor kezdtük el érteni, hogy mi folyik körülöttünk.

Hol volt a kórház, ahol dolgoztatok?

Körülbelül ötszáz kilométerre a fővárostól, Bere a város neve. Viszonylag közel van a Szaharához, de ahogy haladsz délre, a táj fokozatosan szavannává változik. Amikor megérkeztünk, épp az esős évszak kezdete volt, így minden hihetetlenül zölddé változott. A megérkezésünkkor pár centis fű 3-4 hét alatt két méter magasra nőtt, hogy néha már hazatalálni is nehéz volt benne.

Az ötszáz kilométeres utat bérelt autóval tettük meg – amit mondanom sem kell, kétszer fizettünk ki. Útközben persze egy kis kellemetlenség is akadt, lefotóztunk valami törzsi embereket, így a következő katonai támaszponton meg is állítottak. Mi meg előadtuk, hogy hát csak azért fényképeztük őket, mert Romániának és Csádnak ugyanolyan a zászlója, és meg akartuk itthon is mutatni, hogy ott is milyen vagány emberek élnek. Bejött a mese, tovább engedtek. Bere egy akkora alapterületű város, mint Marosvásárhely, de csak egyszintes épületek vannak benne, nincsenek leaszfaltozott utak, körülbelül tízezer ember él ott. Az egész településen 5-6 autó van, fák is csak elvétve, mindenki gyalog jár. Maximum mangószezonban van egy-két ortopéd orvosnak való sérülés, de azok is megoldhatóak egy-egy gyors gipszeléssel. Épp ezért inkább általános sebészettel, orvoslással, nőgyógyászattal foglalkoztunk.

A kórház biztosított szállást?

Igen, volt orvosszállása. A kórház maga meg olyan volt, mint 5-6 egymáshoz toldott istálló vagy barakk, ablakok nélkül. Ágyak sorakoztak bennük, és viszonylag tisztaság volt. De például a műtőben finom cementpadló volt, és mezítláb operáltunk. A személyzet meg nagyon szerette, ha operálunk, mert olyankor volt villany, működött a generátor – máskor nem. Olyankor lehetett telefont tölteni, ami általában kibírta a következő műtétig, mivel szinte minden nap operáltunk.

A szálláson meg volt egy szakácsunk is, aki csak paszulyt és rizset főzött nekünk. Mivel én nagyon húsos vagyok, ez elég nehéz volt: egy hónap alatt kilenc kilót fogytam.

Mást nem is ettetek?

De, próbáltunk. Vettem a piacról például grillezett kecskét, ami napokig száradt a napon. Meg vágtunk csirkét, próbáltunk pörköltet készíteni belőle, de öt óra főzés után is olyan volt, mint az Orbit (rágó – szerk.). Betegek is lettünk tőle. A végén én már csak tejport, fánkot és lekvárt ettem. A szarvasmarha szintén ehetetlenül rágós ott. De volt például mogyoróvaj, az energiát ad.

Szóval jártatok piacra?

Igen. Lehet, hogy ez egyfajta ignorancia volt részünkről, de annak ellenére, hogy azt mondták, ne nagyon császkáljunk, mi a településen belül lazán mozogtunk. Egyébként a helyi muzulmánok kicsit agresszívabbak, a feketék koromfeketék, óriásiak és békések. A muzulmánok próbálkoztak ezzel-azzal: például egyszer elém állt az egyik, hogy le van járva az útlevelem, és menjek vele a rendőrségre, én meg mondtam, hogy de nincs. De le van. De nincs. De… Majd, amikor agresszívabban rászóltam, végül tovább állt.

Hogyan kommunikáltatok a helyiekkel?

Franciául. Én nem tudok nagyon jól, de a feleségem jól beszél. Erre már a megérkezésünk éjjelén szükség volt, már akkor elhívtak minket az első esethez. Egyébként a rádióban is bemondták, hogy orvosok érkeztek a településre, ortopédek – csontdoktorok. A hírre jött az első betege a feleségemnek. Kérdezte a feleségem, hogy hol a probléma? Erre elővette a péniszét, hogy itt – valamilyen fertőzése volt, nemi betegsége. Erre a feleségem jó, jó, de itt hol a csont? De ezt is kezelni kellett, úgyhogy elővettük a szakkönyvet, megnéztük, hogy arra mit kell adni, megnéztük, hogy a patikában mi van, és legjobb tudásunk szerint kezeltük. Számunkra szakmailag maximum fejlődési rendellenességek, gyermekbénulások maradványai voltak relevánsak, esetleg lepra. De a leprások alkudoztak: jött a beteg, hogy tudja, hogy le kell vágni a lábujját, mert a másik leesett, és azt mondta: ha neki adom a fejlámpám, levághatom.

Mondtad, hogy a műtőben porzó cementpadló volt. Az eszközök milyenek voltak? Volt például röntgengépetek?

Egy röntgengép pont volt, csak nem működött, mert ott 220 voltos áramot használtunk, a gépnek meg 110-es kellett volna. De egy kis „telefonos” segítséggel megszereltem, átalakítottam. Beszélgettem itthoniakkal, technikusokkal, és sikerült beindítani. És ez a kórháznak hosszú távon is segítség, bevételforrást jelent – már pár nap múlva kétszáz kilométerről jöttek röntgenfelvételt csináltatni.

Szóval röntgenszerelő is vagy.

Nekem az elektronika, a számítógépek a hobbim. Dolgoztam, sőt most is dolgozok programozóként is, és ez sokat segített. A helyi fogászoknak is segítettem, mert ők egy napelemes turbinát használtak, folyton lelassult, ha például valaki elé állt és árnyékot vetett rá. De egy akkumulátorral sikerült megoldani, hogy folyamatos feszültséget biztosítson. Szerintem ezek a dolgok számítanak igazán, ez a segítség, hogy ott hagyunk valamit, ami működik, ami segíti az infrastruktúrát. Így utólag azt érzem, hogy mi belevetettük magunkat a munkába, pedig az az igazán célravezető, ha eggyel hátrább lépünk, és inkább úgy segítünk, ha megtanítjuk, mit, hogyan. Ennek a témának egyébként az is érdekes szelete, hogy a nagy európai és amerikai szervezeteket mennyire korlátozzák a protokollok, ők nem is műtöttek annyit, mint mi.

A feleségednek nehézséget jelentett, hogy nő?

Nem. Szakemberként elfogadták, egyébként meg nem erőltettük, hogy erős, önálló nőként tüntessük fel. Könnyebb volt azt mutatni, hogy én vagyok a családfő, ő a feleségem, aki hozzám tartozik. Így fogadtak el minket. De szakmailag nem tettek köztünk különbséget, rögtön a törzsi varázsló után következtünk. Amit ő nem tudott megoldani, azt ránk bízták.

A feleségem egyébként nagyon könnyen megtalálta a szót a helyi nőkkel. Ő is befonatta a haját, ahogy a csádi nők, így kinézetre olyan volt, mint ők. A különbség az volt, hogy ők 16-19 évesek voltak, a feleségem pedig 30. Nekünk akkor még nem volt gyerekünk, gyerekvállalás előtt álltunk – pont, mint ők. Ugyanabban az élethelyzetben voltak, csak 10-15 év különbséggel.

Visszamennél?

Így, hogy most már családom van, gyerekeim vannak, nem kockáztatnám. Nem jó érzés, ha fegyverekkel jönnek-mennek körülötted. Meg maláriásak is voltunk, de szerencsére túlestünk rajta, mert jól működött az immunrendszerünk, de azért ez is egy kockázat. Mondjuk ez olyan, mint vezetni évi negyvenezer kilométert. Sok minden benne van a pakliban. Volt olyan kollégánk, aki sovány volt, vegetáriánus volt, néztük, hogy nem biztos, hogy túlélne egy komolyabb betegséget, de mindennap fokhagymát evett, és még csak nem is lett maláriás. De egyébként van ott minden: lepra, sárgaláz, AIDS. És ezeket nap mint nap láttuk: csecsemőket, aki úgy ki voltak száradva, hogy a bőrük alá kellett vizet adni, hogy valahogy lehessen rajtuk találni egy vénát. A csecsemőhalál egyébként teljesen elfogadott ott, nem kár értük, mert még nem fektettek energiát beléjük. A holttestüket épp csak elássák a kerítés mellett. A nagyobb gyerek az már kicsit többet ér, a fiatal felnőtt meg a legértékesebb.

Ezeken a kulturális, mentalitás béli különbségeken túl azért nyitottak voltak az emberek arra, hogy hozzátok, diplomás orvosokhoz forduljanak?

Akik távolabbról jöttek, azok össze voltak hasogatva, metszések voltak a testükön, amiket azért ejtettek, hogy a gonosz szellem távozzon belőlük. De, akik ott éltek a településen, a kórház környékén, azoknak nem voltak ilyen hegeik, ők már felvilágosultabbak voltak. Érdekes módon a varázslókban is volt egyfajta nyitás vagy etikai érzék, hogy amikor a helyzet úgy kívánta, hozzánk küldték az embereket.

Mi hiányzott a legjobban a „civilizált” világból?

A számítógép. Egyszer elmentünk egy faluba, ahol ezelőtt soha nem járt fehér ember. Ott is éjszakáztunk, de a vályogházban nekünk szokatlan sötétség meg nehéz levegő volt, úgyhogy én inkább a szabad ég alatt aludtam, beburkolózva a szúnyoghálóba. Reggel arra ébredtem, hogy mintha egy stadionban lennék: álltak körülöttem, több körben, és mindenki bámult. A helyi nyelv nagyon furcsa volt, kattogó hangokkal, és emlékszem, hogy amikor valaki franciul mondott valamit az örökkévalóságról (éternité), egyből azt mondtam a feleségemnek, hogy jé, ezek az Ethernetről beszélnek (Az Ethernet egy olyan technológia, amely kábel segítségével összeköti az eszközöket egy helyi hálózatban – szerk.) és kódokat mondogatnak. Szóval ennyire hiányzott a számítógép és az informatika (nevet).